Könnyben úszó szemekkel meredek az előttem vigyorgó ápolóra, miközben zihálva próbálok kiutat találni ebből a börtönből. Nem tudom elhinni, hogy újra ez történik velem. Egyszer már kibírtam ezt a szörnyű kínzást és semmi kedvem elölről kezdeni. Remegő ajkakkal nyitom hát szólásra számat és el-elcsukló hangon megszólalok.

- Miért...Miért csinálják ezt velem? - kérdem, miközben verejtékben úszó homlokomból szemembe folyik néhány izzadságcsepp.

- Ne keress rá okokat, taknyos - hajol közel az arcomhoz, majd szemöldökeit összeráncolva, dühöngő hangon folytatja - Különben is, kértem valamit, taknyos! - szorítja meg torkomat erőteljesen, mire szemeim kikerekednek és kétségbeesetten próbálok levegőhöz jutni, sikertelenül. Összebilincselt kezeim és bokáim szinte teljesen mozgásképtelenné tesznek, sőt még a falhoz is hozzá vagyok láncolva. Így esélytelen, hogy bárhogy védekezni tudjak a nagydarab ápoló ellen.

- Ké...kérem, ne...U-Uram... - nyögöm erőtlenül, mire a férfi elmosolyodik maszkja alatt és elégedetten felhorkant.

- Ezt már szeretem, te kis féreg - dicsér meg, majd elengedi a torkomat, fejemet pedig erőteljesen a falba veri - Ha így folytatod, hamar eltelik ez a hét - neveti el magát ördögien, majd a mögöttem lévő falra pillant, melyen lassan folydogál végig vörös vérem.

- Aú... - szalad ki a számon egy fájdalmas nyögés, melyet a következő pillanatban meg is bánok és rémülten emelem tekintetemet az előttem álló ápolóra, aki meglepetten pillant vissza rám.

- Csaknem fájt? - kérdi ártatlanságot színlelve, majd szemei erőszakosan villannak és táskájához lép - Remélem, hogy nem halsz majd túl hamar bele. Szeretném ennek az egy hétnek minden egyes pillanatát kiélvezni - mondja vágyakozva, miközben táskájából előhúz egy rakatnyi rozsdás kést, fogókat, csipeszeket és egy fekete üveget, melybe nem látok ugyan bele, mégis szinte biztosan tudom, nem jutalomfalatkák lapulnak benne.

- Mik...mik azok? - kérdezem félve, miközben hangom meg-megremeg közben, mire az ápoló rám néz és csendesen megszólal.

- Hamarosan megtudod, taknyos - mondja öntelten, miközben lassú léptekkel felém indul - Egy kell a körmeidnek... - mutatja fel lépegetés közben az egyik kezében tartott fogót, majd egy hosszú kést vesz elő - Egy a nyelvednek... - sorolja tovább, s közben egyre közelebb ér hozzám - A fogacskáidat sem hagyhatjuk ki... - mutat fel egy újabb fogót, majd amikor már csupán centiméterekre áll tőlem, mindet a földre dobja, így kezében egyedül a befőttesüveg marad - Ebben pedig... - guggol le elém lassan, miközben óvatosan lecsavarja az üveg tetejét - ...az új barátaid vannak - mondja egyre halkabban, s végül leemeli az üveg tetejét. Szemeim döbbenten kerekednek ki, testem pedig remegni kezd, amint megpillantom az üvegben izgő-mozgó rovarok sokaságát. Szaporán lélegezve futtatom le fejemben a lehetséges variációkat arra, vajon hogyan szándékozza ez az őrült használni rajtam azokat a rovarokat, ám még a legenyhébb változat is százszor rosszabb annál, amit el bírnék viselni. Nem mondhatnám, hogy túlzottan félek a bogaraktól és rovaroktól, arra azonban, amit ez az elmebeteg tenni akar velem, a legkevésbé sem vágyom. Homlokom és tenyerem egyre jobban izzad a félelemtől, szívverésem pedig vagy tízszerese a normálisnak. Elképzelni sem tudom, mi vár rám az elkövetkezendő egy hétben, az viszont bizonyos, hogy ez a mostani sokkal rosszabb lesz annál, amit már egyszer átéltem.

- Egyenlőre viszont maradjanak csak a helyükön - szólal meg hirtelen az ápoló és lassan becsavarja a kezébe tartott befőttesüveget, majd a háta mögé teszi - Először lássuk mondjuk az ujjaidat - ragad egy fogót, majd számolni kezd - Melyiket törjem el előbb? - kérdezi dúdolgatva, majd rámutat jobb kezem hüvelykujjára és elgondolkodva megszólal - Legyen mondjuk ez? - veszi ujjamat a fogó szájába és erősen összeszorítja azt.

- Áááá! - kiáltok fel fájdalmamban, miközben hallom csontjaim roppanását, ahogyan szinte porrá törnek az erős szorításban.

- Ez még semmi - kacag fel örömében, majd elengedi az ujjamat és megfogja a következőt - Egyesével fogok haladni, majd miután végeztem, kezdhetjük elölről, kis taknyos - figyelmeztet már előre céljaira és szavaihoz hűen, mutatóujjamat is összeroppantja. A fájdalom, melyet érzek, egyre elviselhetetlenebb, a korábban kapott szérum miatt ugyanis sokkal intenzívebben érzek mindent. Csak reménykedni tudok benne, hogy miután mindegyik ujjamat eltörte, végre békén hagy egy kis ideig. Nemsokára kiderül azonban, hogy a szerencse ezúttal sem áll mellettem.

Fél óra múlva:

Lihegve próbálok eszméletemnél maradni és nem elájulni, ám ez egyre nehezebb feladatnak bizonyul. Miután az ápoló egyesével haladva végre minden ujjpercemet szilánkosra törte, legnagyobb balszerencsémre, nem akart leállni. Kést ragadott és számat kifeszítve apró vágásokat ejtett nyelvem teljes felületén, amit én remegő testtel, üvöltözve tűrtem. Most ejti rajtam a negyedik vágást, ám ez már legalább a huszadiknak tűnik. Nem elég, hogy ujjaim vérben úsznak, most még torkomon is vörös patak folyik végig, melytől egyre nehezebben kapok levegőt. Hörögve próbálom félrefordítani fejemet, ám az ápoló olyan erősen tart, hogy szinte mozdulni sem bírok. Kis idő elteltével vérem már egész számat megtölti, én pedig fuldokolva kapkodok levegő után, ám minden egyes lélegzetvétel égető fájdalommal jár. Fogalmam sincs, meddig bírom még ébren ezt a borzalmas kínzást, ám titkon azt remélem, nemsokára végre meghalok. Nem félek a haláltól, sőt mosolyogva várnám jöttét, ha az végre megszabadítana attól a kíntól, melyet most érzek. Ezúttal sincs azonban szerencsém, az ápoló ugyanis a következő pillanatban hirtelen elengedi a torkomat és fejemet lefelé dönti. 

- Nehogy a végén még megfulladj itt nekem - vereget hátba nem túl finoman, miközben számból végre kicsurog a vér. Mély lélegzetet veszek és próbálom tüdőmet újra levegővel megtölteni, ami nemsokára sikerül is. Könnybe lábadt szemekkel nézek az ápolóra, aki elégedetten tekint vissza rám és röhögve csípőre teszi kezét.

- Ettől a perctől fogva minden egyes napot átkozni fogsz, melyet megélsz. Könyörögni fogsz a halálért, ám nem jön az olyan könnyen. Egy héten keresztül, minden nap 10 órát fogunk együtt tölteni, mely 10 órának minden egyes pillanatát átkozni fogod majd. Minden egyes nap más eszköztől várod majd a halált, én viszont óvatos leszek és sosem lelhetsz békére - hajol egyre közelebb és közelebb hozzám, hangja pedig fokozatosan halkul, mígnem utolsó szavait már szinte suttogva ejti ki - Én ezt nem a munkám miatt teszem. Ez számomra színtiszta élvezet, fel tudod ezt fogni? - kérdezi öntelten, majd hirtelen eltávolodik tőlem és az ajtó felé indul - Ezeket majd később kapod meg - veszi fel a korábban eltett befőttesüveget és teszi a táskájába - Holnap a késsel kezdünk - szól még vissza az ajtóból, majd a következő pillanatban átlépi a küszöböt és eltűnik szemeim elől, én pedig újra egyedül maradok. Egyedül véres gondolataimmal és sötét fájdalmammal. Minden porcikám sajog, az alattam elterülő vértócsa pedig fokozatosan megalvad. Remegve hajtom imára fejemet és fohászkodom az Úrhoz, hogy magához emeljen. Nem vágyom másra, minthogy elhagyjam ezt a helyet, a földi poklot. 

- Miért...Miért pont én? - suttogom magam elé meggyötörten - Hiszen én csak élni akartam - folyik végig arcomon egy könnycsepp, mely államnál összegyűlve a földre hull. Bárcsak ne élném meg a másnapot.

A 3. nap:

- Ááá! - üvöltök fájdalmasan az ég felé, miközben magamban elátkozom az Urat, amiért nem fogadta magához lelkemet. Ez már a harmadik nap, a harmadik kínzóeszközzel. Első volt a kés, ami mély sebeket vágott bennem, s kikanyarította testem egy-egy darabkáját. A második napon a fogó következett, mellyel minden egyes körmömet egyenként feszegetett le szadista ápolóm, hogy aztán vérző végtagjaimat sós vízben áztathassa. Most pedig az ostor van porondon, mely percről percre újabb sérüléseket ejt rajtam. A torkom, a kezeim, a mellkasom, mindenem véres már. A cellát betölti kétségbeesett kiabálásom és az ostor éles csattanásainak hangja, melyet itt-ott megtör az ápoló ördögi kacaja.

- Élvezed ezt, taknyos? - üvölti a fülembe elégedetten, miközben mellkasomat újabb ütés éri - Mondd, melyik volt a kedvenc fegyvered, kölyök? - kérdezi kíváncsian, s eközben egy pillanatra megáll - Kérdeztem valamit, taknyos! - kiált rám mérgesen, miután nem válaszoltam feltett kérdésére, mire zokogva kinyitom a számat és rápillantok.

- Én...én nem tudom... - felelem halkan, ám ez nem elégíti ki az ápoló kíváncsiságát. Felemeli hát a kezét és hatalmas lendületet véve újból lesújt az ostorral, ezúttal egyenesen az arcomra. Az ütés leginkább a szememet éri, melyen ezután vörösen izzó csík marad, s másnapra valószínűleg be is dagad majd. Látásom hirtelen elhomályosul és ajkaim is remegni kezdenek. Muszáj válaszolnom az ápoló kérdésére, így hát verejtékben úszó testemet kissé kihúzom és magabiztosságot erőltetve magamra megszólalok.

- A-az ostor...Uram... - nyögöm erőtlenül, mire a férfi tekintete felcsillan, majd elégedetten horkant egyet.

- Akkor hát szeresd meg még jobban, taknyos! - neveti el magát ördögien, majd újra felemeli a kezét és célzás nélkül ütlegelni kezd. Az ostorcsapások testem minden egyes pontját érik és kis idő elteltével bőröm már szinte mindenhol felszakadt. Férfias, vagy sem, egész testem rázkódik a zokogástól, fejemben pedig már rég feladtam a harcot a kígyók ellen. "Itt már úgysem győzhetek" - gondolom magamban elkeseredetten.

A 6. nap:

Kés, fogó, ostor, bicska és tüzes vas...Ezeket a fegyvereket érezhettem már bőröm minden egyes szegletén, s okozhattak nekem iszonyatos fájdalmat. A fájdalom serkentő szérumot minden nap megkapom, van mikor dupla adagot is. Ez már a hatodik nap. Az ápoló jól mondta, hiába várom a halált, az sosem jön el értem. Egész testem éget és remeg, miközben sebeimet még a tiszta levegő is csípi. Szemeim már a puszta gondolattól is könnybe lábadnak, amikor eszembe jut, mi lehet a következő kínzószerszám. Vajon egy már használt fegyvert kapok ezúttal, vagy ismét valami újat tapasztalhatok meg. Rettegve várom a percet, mikor az ápoló belép a cellába. 

- Rohadékok... - suttogom magam elé szinte alig hallhatóan, torkomon ugyanis már alig jön ki hang. Úgy érzem, lassan megtörök és napról napra egyre jobban kívánom a halált. Már a bosszú gondolata sem éltet, szüleim gyilkosának tekintete sem ad erőt. Még egyszer nem bírok felkelni a porból. Csak haljak már meg végre.

Nem is kell sokáig várnom, az ajtó ugyanis hamarosan kinyílik, s én megint farkasszemet nézhetek az engem már öt napja töretlenül kínzó őrült pszichopata ápolóval, kinek kezéhez szerintem már számtalan ember vére tapad. Amint meglátom őt, szívem gyorsabb iramba kapcsol, légzésem pedig szaporábbá válik. Homlokom azonnal verejtékezni kezd, amikor észreveszem a kezében tartott fekete üveget, melyet minden egyes nap behoz magával, ám ezidáig még egyszer sem használt. Talán pont a mai nap lesz az, mely örök fóbiát vált ki belőlem a bogaraktól. 

- Látom, még vergődsz egy kicsit, mielőtt megdöglesz - szívja meg a fogát az ápoló lenézőn, majd közelebb sétál hozzám és lábával megpiszkál - Ma kegyes leszek hozzád és csak egy adagnyi szérumot kapsz - jelenti ki nagy kegyesen, ám mikor feltűnik neki, hogy csupán szótlanul remegek lábai előtt a talajt bámulva, mérgesen horkant fel - Megköszönni ki fogja, kutya? - kiált rám őrjöngve, majd lábát felemelve hatalmas erővel oldalamba rúg. A hirtelen rúgás hatására félig begyógyult sebeim újra felszakadnak és a vérzés elölről kezdődik

- Kö...Köszönöm, Uram... - szipogok keservesen, miközben szememből kövér könnycseppek csordulnak ki. Úgy érzem, meg kell halnom, hiszen sokkal inkább a föld alatt rohadok, mint hogy elviseljem ezt a kegyetlen kínzást.

- Rendben van, taknyos. Akkor kezdjünk is hozzá - köszörüli meg a torkát az ápoló, majd táskájából előhúz egy injekciós tűt és jobb karomba döfi. Ezután az eddig kezében tartott üveget lassan a földre helyezi, majd táskájából egy kézifűrészt húz elő, melyet ördögi tekintettel mér végig - Ma ez következik - mondja fensőbbségesen, a következő pillanatban pedig elém térdel és lassú mozdulatokkal fűrészelni kezdi lábamat. A fájdalom ezúttal rosszabb mint az előző napokban valaha, s akárhogy is próbálkozom, ezúttal nem tudok eszméletemnél maradni. Érzem, ahogyan végtagjaim egyre nehezebbek lesznek, már szinte egész testem zsibbad a fájdalomtól. A legrosszabb az egészben az, hogy az ápoló sosem vágja le teljesen egyik tagomat sem, így a seb nem elég mély ahhoz, hogy elvérezzek. A fájdalom viszont valós, így ha jobban belegondolok nem is akkora baj, hogy a következő pillanatban minden elsötétül és elájulok.

----------------------------------------------------------

Zihálva, vérben és verejtékben úszva nézek az ajtón kilépő ápoló után, s adok hálát annak, hogy végre a mai nap is véget ért. Bár jobb lett volna meghalnom, ha már egyszer így alakult és túléltem, örülök annak, hogy végre vége. Már csak egyetlen nap van hátra és vége a hétnek. Azt viszont, hogy mi lesz azután, elképzelni sem tudom. Ostor, kések és fogók, tüzes vas és fűrész, jöhet bármi, már nem érdekel. Olyanná váltam, mint a többi rab, akiket a cellákban láttam. Ugyanolyan életunt és zavart lettem én is, mint ők. Már megértem őket.

A 7.nap:

Már egy hete semmit sem aludtam. A fájdalom mostanra olyan mértékű, hogy lehunyni sem bírom a szememet. Ha végignézek magamon, nem látok mást, mint egy rakás szerencsétlenséget. Egy megtört, elveszett szarkupacot, akinek semmi keresnivalója az életben. Úgy tűnik, teljesen kicsináltak, s már sosem leszek a régi. Már csak abban bízom, hogy a mai nap végre meghalok. Hiszen semmi értelme tovább léteznem. Ennél még a halál is jobb. Ha kell, lemondok a bosszúmról, minden egyes barátomról, sőt még kisöcsém megtalálásáról is, csak dögöljek már meg végre. Ezt az egyet kérem még Istentől... a megváltó halált. Add, Istenem, hogy vége legyen.

Sziasztok! Ahogy ígértem, mára elkészültem ezzel a résszel is. Igaz, hogy csak estére, na de jobb később, mint soha, nem igaz? Remélem, hogy tetszett nektek, a folytatással pedig igyekezni fogok. Addig is legyetek jók, pápá!