Erza szemszögéből:

Ha visszagondolok az elmúlt vasárnapra, szinte újra átélem azt az aggodalmat, melyet Natsu hiánya okozott. Szívembe szúró fájdalom mar, ahogyan visszaemlékszem Gray szavaira. Szinte beleborzongok.

"Az engem kísérő ápoló lassan kinyitotta a társalgószoba ajtaját, majd miután átléptem a küszöböt, sarkon fordult és távozott. A szobában már több mágus is beszélgetett, az őrök pedig felfegyverkezve álltak készen az esetleges lázadásra. Lassan körbepillantottam a teremben, ám egyik barátomat sem találtam ott, így hát szokásos asztalunkhoz sétáltam és csendben helyet foglaltam az egyik széken. Türelmesen vártam, míg lassan mindenki meg nem érkezett. Mindenki, kivéve Natsut. Gray, Juvia, sőt még Wendy is jelen voltak már, Natsunak azonban semmi híre nem volt. Tanácstalanul néztünk hát egymásra és próbáltunk magyarázatot találni a tűzmágus hiányára, ám egyikünknek sem volt használható ötlete, egészen addig, amíg Gray fel nem vetett egy érdekes elméletet.

- Figyeljetek ide! - szólalt meg aggódó hangon - Nem hasonlít nektek Natsu eltűnése valamihez? - kérdezte töprengve, mire mindannyian összenéztünk és hirtelen ugyanaz a sötét gondolat futott át mindnyájunk fejében.

- Gildarts felszívódása... - mondtuk ki teljesen egyszerre Juviával ötletünket, mire Gray lassan bólintott.

- Őt is egyik hétről a másikra vitték el és azóta se láttuk. Nem lepődnék meg, ha Natsuval is ez történt volna - fejtette ki bővebben elméletét, mire mindannyian aggódni kezdtünk. Szívem hirtelen gyorsabb iramba kapcsolt, s már szinte torkomban dobogott, fejemben pedig Natsu véres holttestét láttam, ahogyan érzéketlen módon a szemétbe hajítsák.

- Én ezt nem fogadom el! - csaptam mérgesen az asztalra és pattantam fel, ám a következő pillanatban azonnal vissza is ültem, az egyik sarokban álló őr ugyanis szigorú tekintetét rám emelve az oldalán lógó fegyverhez nyúlt - Natsut nem vihették el - folytattam egy fokkal halkabban -  Vagy, ha mégis, én kiszabadítom - határoztam el magamat, mire Gray és a többiek szomorú tekintettel néztek rám. Mindnyájuk arcán látszott az aggodalom, szemükben pedig kétely csillogott. Egyikük sem hitte, hogy meg tudom menteni legjobb barátomat a kígyók fészkéből.

- Erza, ez nem olyan egyszerű - fogta meg vállamat Gray együtt érzőn - Azt sem tudjuk, hová vitték őt. Lehetetlen, hogy kiszabadítsuk - hajtotta le bánatosan fejét, majd csalódottan hozzátette - Azt hiszem, itt a vége..."

Gray szavai még most is fülemben csengenek és földöntúli keserűséggel árasztanak el. Én azonban tudom, hogy Natsu még életben van és lehet rajta segíteni. Lehetséges, hogy már Gildartsal is találkozott és mostanra ketten tervezik a szökést. Nem adhatom fel, bármi áron segítenem kell nekik. Még akkor is, ha az életemmel fizetek érte.

Az A-szektorban:

Natsu szemszögéből:

A földre zuhant ápoló hangos sikolya ketté szeli a szoba csendjét, engem pedig ez mámorító boldogsággal tölt el. Semmi másra nem vágyom, minthogy az én kezeim által lépjen át a másvilágra és találjon magénak helyet a Pokol legmélyebb bugyrában. Most végre megvan, megtaláltam szüleim gyilkosát, többé pedig el sem engedem. Itt nem én vagyok az igazi szörnyeteg, hanem ő. Minden kígyó közül, talán ez a fehér sikló a legrosszabb, aki orvosi maszk és kedvesség mögé bújt. De most véget vetek a színjátéknak és az életének.

- Ááá! - kiáltok fel fájdalmasan a következő pillanatban, s rogyok a földre az ápoló mellé. Jobb oldalam szinte azonnal zsibbadni kezd, látásom pedig elhomályosul. "Vajon mi lehet ez az iszonyatos fájdalom?" - kérdezem magamban, attól rettegve, hogy újabb kísérlet vár rám. Hiszen még az előzőt sem hevertem ki. Fogaimat összeszorítva fordulok az ápoló felé, aki könnyben úszó szemekkel néz vissza rám, miközben szorításomtól piros nyakát masszírozza. A következő pillanatban pedig kinyílik a cellaajtó és két fegyveres őr lép be rajta, akik azonnal a nőhöz sietnek. Arcukat maszk fedi, terepmintás ruhájuk felett pedig mágiaálló mellényt viselnek. A két férfi habozás nélkül siet szüleim gyilkosának segítségére, engem pedig szinte észre sem vesznek. Miért? Miért ér többet egy szörnyeteg élete, mint az enyém? Mitől jobbak ők nálunk? Hiszen mind gyilkosok, akik nevetve döntenek mások sorsáról és életéről. Mégis mi szenvedjünk az ő kegyetlenségük miatt? Na, azt már nem. Minden erőmet összeszedve, fogaimat összeszorítva feltérdelek és imbolyogva megpróbálok talpra állni. Nem járok azonban sikerrel, az egyik őr ugyanis azonnal kiszúrja gyenge próbálkozásomat és villámgyorsan fegyvert ragad, melyet a következő pillanatban el is süt, én pedig ugyanazt az elviselhetetlen fájdalmat érzem, mint korábban. Szóval ő volt az. Ez a gusztustalan csúszómászó fosztott meg bosszúm beteljesítésétől. Lelőtt, mint egy veszett kutyát.

- Jól van, Lucy kisasszony? - fordul most az ápoló felé, aki zokogva bólint egyet, majd fájdalmas nyögések kíséretében nehezen talpra áll. "Szóval így hívják" - nyugtázom magamban elégedetten, hiszen most mér egy nevet is kapcsolhatok az archoz.

- Induljunk azonnal az orvoshoz - szólal meg most a másik őr, aki óvatosan belekarol az ápolóba és lassan az ajtó felé kíséri - Ne aggódjon, kisasszony. Ha ezt az édesapja megtudja, ez a szörnyeteg az életével fog fizetni azért, amit magával tett - pillant vissza rám megvetően, majd mindhárman kilépnek az ajtón és bezárják azt maguk mögött.

- Még hogy én vagyok a szörnyeteg? - mormogom orrom alatt keserűen, miközben a fájdalom szinte elveszi az eszemet - Egy gyilkost istápoltok, ti férgek! - kiáltok utánuk torkom szakadtából, miközben vérző karomat szorítom - Ezért még megfizettek! Halljátok?! Mindannyian meg fogtok dögleni! - üvöltözök tovább magamból kikelve egészen addig, míg újra ki nem nyílik az ajtó, s cellám küszöbét egy hatalmas hegyomlás lépi át. A férfi hófehér orvosi köpenyt visel, s ugyanolyan maszkot, mint amilyet a korábbi ápolóm is. Fejét neki is sapka fedi, kidolgozott testén pedig feszül a ruhája. A melák van vagy 2 méter magas és 100 kilogramm, szürke szemei pedig ridegen csillognak. Lassú léptekkel közelít felém, majd mikor már csak néhány lépésnyire van tőlem, lassan lehajol és mély hangon megszólal.

- Hibát követtél el. Mostantól én leszek az ápolód, te selejt - mondja, s a következő pillanatban meglendíti hatalmas kezét, én pedig tompa fájdalmat érzek tarkómon. Ezután minden elsötétedik.

Néhány óra múlva:

Hasogató fejfájásra ébredek és szinte egész testem lángol a fájdalomtól. Remegő ajkakkal és vérben forgó szemekkel nézek végig magamon, s állapítom meg nyomorult helyzetemet. Jobb karomon és oldalamon egy-egy hatalmas, golyó ütötte lyuk tátong, melyből ugyan már nem szivárog vér, mégis nagyon csúnya. Karomon megalvadt, odaszáradt vér látható, mely orrfacsaró szagot áraszt. A seb széle pedig kezd elfeketedni. Látszik, hogy a sérülés óta senki nem kezelte le meggyötört testemet. Nincs mit tenni, saját magamat kell meggyógyítanom. Minden erőmet és mágiámat a sérült pontra koncentrálom, majd a már korábban alkalmazott módon megpróbálom sejtjeimet regenerálni. A fájdalom viszont cseppet sem enyhül, sőt ha jobban belegondolok még a mágiámat sem érzem. Kétségbeesetten nézek hát körbe, s fedezem fel, hogy csuklóimat és bokáimat is bilincsek díszítik, melyek minden bizonnyal a mágiámat hivatottak elszívni. Ahogyan tovább tanulmányozom a helyzetet, arra is rájövök, hogy egy vastag lánccal a szoba egyik sarkához vagyok láncolva. A falból ugyanis egy karika áll ki, melyhez erős láncaimat rögzítették, engem pedig a nyakamon lévő fekete vasperecnél fogva hozzákötöttek.

- Átkozottak! - kiáltom el magamat torkom szakadtából, miközben erős csapásokkal próbálok kiszabadul, nem sok sikerrel - Ezt nem tehetitek velem, halljátok?! Én is ember vagyok! - rimánkodom keservesen, ám szavaimat látszólag senki sem hallja. Kétségbeesetten hagyom hát abba a jajveszékelést és törődök bele sorsomba, mely szerint minden bizonnyal ezen a helyen fogok elpusztulni. Szemeimet lehunyva várom hát a halált, mely remélhetőleg megváltást hoz majd életembe és próbálok csak a szép dolgokra emlékezni. Ott vannak például a barátaim, Erza, Gray, Gildarts és Juvia, akikért minden egyes vasárnapot kitörő örömmel vártam. Homályosan ugyan, de emlékszem még szüleim arcára is, valamit Zeref aranyos mosolyára. Halálom előtt csak ezekre a dolgokra szeretnék emlékezni és végleg el akarom felejteni annak a nőnek az arcát, aki tönkretette az életemet. Mindent elvett tőlem, most mégis én ülök itt magányosan, a halált várva, ő pedig  katonái körében élvezi  hatalmát. Már csak abban reménykedem, hogy ha én nem is, de lesz valaki, aki megállítja őt és bosszút áll mindazok nevében, akiket tönkre tett. Pedig már oly közel voltam bosszúm beteljesítéséhez, most mégis mélyebben vagyok mint valaha. Talán számomra most ér véget minden. Viszlát Erza, Gray és Juvia! Ég veled Gildarts, te pedig, édes drága kisöcsém, Zeref, kérlek bocsáss meg nekem, amiért nem találtalak meg. Ígérem, odafentről mindig figyelni foglak majd. Anya, apa, ti pedig várjatok rám! Várjatok, mert jövök és nemsokára újra együtt leszünk. Csak mi hárman. Mi, akik feltétel nélkül szerettük egymást. Ajkaim lassan mosolyra húzódnak, tekintetemet pedig a boldogság könnyei homályosítják el. Úgy érzem, már közel van a búcsú ideje. Mélyet sóhajtok és lassan elmerülök emlékeim tengerében. Lelkemet kellemes melegség járja át, mely lassan magához emel, ám a következő pillanatban testem hirtelen összerándul, szemeimet pedig rémülten nyitom ki.

- Mi a..? - kapkodom a levegőt szaporán, miközben reszkető ajkakkal köpöm ki a számba ömlött jéghideg vizet.

- Ne bóbiskolj, Csipkerózsika - hallok meg egy gúnyos kacajt, mely az előttem álló nagydarab férfitól jön. Az ápoló kezében egy hatalmas vödör van, melynek tartalmát éppen az előbb borította rám. Dühtől szikrázó szemekkel nézek végig vizes testemen és összeszorított fogakkal próbálom elviselni a fájdalmat, melyet a víz vált ki sebeimből.

- Ezt meg miért csináltad, te féreg? És mégis ki vagy te? - förmedek rá az ápolóra mérgesen, mire ő a földre dobja a vödröt és összehúzott szemekkel pillant vissza rám.

- Nem őriztünk együtt ludakat, taknyos! - hajol közel hozzám mérgesen - Add meg a tiszteletet és magázz! Sőt, még jobb ötletem támadt - horrkant fel gúnyosan, majd jobb mutatóujjával megpöcköli homlokomat - Inkább szólíts Uramnak!  - kacagja el magát orrhangon.

- Chh! Nem vagy a főnököm, fehér kígyó. Tűnj innét és küldd ide azt a másikat! Ki akarom őt nyírni - rántom félre a fejemet, miközben szikrázó tekintettel nézek farkasszemet az előttem álló melákkal, mire az csak megvonja a vállát és hátrébb lép tőlem.

- Ha rajtam múlna, meg is tehetnéd - sétál a vaságyhoz, mely tőlem nem messze található, majd morgolódva helyet foglal rajta - Hát, ez nem túl kényelmes - mondja, miután leült, majd vállat von és rám néz - Na mindegy. Sajnos nem tehetek eleget a kérésednek, taknyos - mondja látszólag őszintén - Tudod, nem te vagy itt az egyetlen, aki holtan akarja látni azt a ribancot - jelenti ki csípőre tett kézzel, én pedig csodálkozva hallgatom szavait. Vajon miért utálja ennyire szüleim gyilkosát? Talán neki is ártott valahogyan? - Na persze, ha a kis királylánynak egy haja szála is meggörbülne, az apja mindnyájukat fellógatna. Én mondom neked, öcskös, az a csaj érinthetetlen. Te is örülj, hogy én vagyok a büntetésed, nem pedig valaki más - magyarázza tovább, majd mélyet sóhajt és lassan feláll az ágyról - Megkaphattad volna például Evergreent, vagy Elfmant ápolódnak. Na, ők igazi szadisták - ropogtatja meg derekát és ujjait fáradtan, majd lassan az ajtóhoz sétál, én pedig csak most veszem észre az ajtó küszöbénél lévő barna orvosi táskát. Lucy is mindig ilyet hordott magánál.

- Azt mondod, hogy te szelíd vagy? - kérdezem szarkasztikusan, a földön heverő üres vödörre pillantva, mire a nagydarab ápoló rám néz és elneveti magát.

- Hozzájuk képest egy bárányka. Na, de ne is fecsegjünk tovább - kezd el táskájában kotorászni, majd pár pillanatnyi keresgélés után elmosolyodik maszkja alatt és megszólal - Meg is van. Most már kezdhetjük a munkát - mutat fel egy injekciós tűt, egy fogót és egy csipeszt, majd lassan felém sétál - Kértelek már, hogy szólíts Uramnak - figyelmeztet mogorván, hirtelen hangulatváltozásától pedig kiráz a hideg - Mire ezzel végzünk, bármit megteszel majd nekem, ne aggódj - nevet fel ördögien, majd letérdel mellém és egy hirtelen mozdulattal belém szúrja a tűt, én pedig érzem, ahogyan karom zsibbadni kezd és hirtelen kiráz a hideg.

- Ez meg mi volt? - kérdezem tőle rosszat sejtve, mire ő lenézőn végigmér.

- Hát nem ismerted fel? - gúnyolódik pökhendin - Pedig korábban már kaptál ilyet, taknyos. Vagy talán akkor úgy megkínoztak, hogy már nem is emlékszel rá? - nevetgél flegmán, miközben testem szinte lángol a fájdalomtól, látásom pedig elhomályosul - Akkor szemléltetem - hajol közelebb hozzám, majd ugyanúgy, ahogyan azt korábban is tette, homlokon pöcköl. Ezúttal viszont minden más.

- Ááá! Ez meg mi?!  - üvöltöm remegő hangon, miközben majd beleőrülök a fájdalomba - Ugye nem? - kérdezem rettegve, mire az ápoló bólint és újra felnevet.

- Ez a szérum növeli a fájdalomérzetedet. Ismerős már? - nyúl ismét felém, majd kezét meglendítve erősen pofon vág - Élvezetes egy hét áll előttünk, 318-as - bámul közelről az arcomba és csipkedi jobb karomat, fejemben pedig mindeközben csupán egyetlen gondolat kattog.

"Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! Ezt nem tehetik újra meg velem!" - Hajtogatom magamban hisztérikusan, ám legbelül pontosan tudom, mi vár rám. De ha már ez a kis csípés és pöckölés is ekkora fájdalommal jár, vajon hogyan fogom túlélni a következő egy hetet? Istenem, könyörgöm segíts meg!

Sziasztok! Szégyen és gyalázat, de sajnos megint csak sokára lettem kész az új résszel. Nem nagyon tudtam mit írni, így inkább egy kis ideig félre tettem ezt a történetet, félkész és hibás munkát ugyanis nem akartam kiadni a kezeim közül. Kíváncsi vagyok rá, hogy megérte-e várnom vele egy kicsit, vagy teljességgel felesleges volt. Kérlek, véleményezzétek őszintén, ugyanis most nem igazán tudom, hogy jól sikerült-e. Remélem, hogy azért valamennyire tetszett nektek, a folytatást pedig legkésőbb holnap után hozom. Addig is legyetek jók, pápá!