Fogaimat összeszorítva, gyilkos tekintettel meredek az előttem álló barna szemű ápolóra, aki szokásos barna táskáját a kezében szorongatva bámul vissza rám. Testem forrón ég a vágytól, hogy maszkját letépve a porba hajítsam nyakától elválasztott fejét, ám jól tudom, így sosem kapnék válaszokat. Csendben tűröm hát, ahogyan a fiú lassan felém lép és remegő lábakkal mellém térdel.

- Jól vagy? - kérdi suttogva, miközben kezével lassan véres sebeim felé nyúl - Ezt el kell látnom - mondja még mindig halkan, szavaiból pedig megbánás csendül ki, mellyel még inkább felidegesít.

"Mit játssza ez a kígyó a szentet?" - gondolom magamban izzó haraggal, s mikor az ápoló vérző karomhoz nyúlna, indulatosan rántom el tőle azt. Erre a fiú szemei kikerekednek, majd nagyot nyel döbbenetében és kérdőn pillant rám.

- Mi a gond? - kérdezi értetlenül, mire gúnyosan horrkantok egyet orrom alatt, majd fájdalomtól remegő testtel megpróbálok két lábra állni. Esetlen próbálkozásaimat az ápoló egy ideig aggódó tekintettel kíséri figyelemmel, ám miután harmadszor is visszazuhanok a földre, ezzel még tovább rontva sérüléseim állapotán, rémülten kap felém.

- Ezt ne csináld, kérlek - kérlel halkan, már szinte könyörögve, mire egyetlen pillanat alatt emelem rá sötéten izzó tekintetemet és lököm őt távolabb magamtól.

- Hagyj engem békén, megértetted?! - förmedek rá magamból kikelve, s az ápoló rémülten néz vissza rám.

- Nem értelek, háromszáztizen... - akad el hirtelen a szava, ugyanis még mielőtt befejezhetné sorszámom kiejtését, maradék erőm minden cseppjét összeszedve mellkason rúgom őt.

- Azt mondtam, hallgass! - kiáltok rá őrjöngve, miközben a fiú nagyot nyögve esik hátra rúgásom erejétől.

- De én csak... - kapkodja a levegőt mellkasát dörzsölgetve. Legnagyobb örömömre szeme minden egyes szegletében ott csillog a fájdalom kínja, s ez valamelyest feledteti velem az előző egy hét szenvedését.

" Kínlódjon csak ez a féreg" - gondolom kárörvendve, majd magamból kikelve fejezem be korábban megkezdett mondatát.

- Te csak mi? - kérdezem ordítozva - Te csupán elárultál engem? Kígyók elé vetettél és még egyszer megforgattad bennem a fájdalmamból és nyomoromból kovácsolt tőrt? - faggatom őt tovább gúnyosan ordibálva, mire az ápoló szemei hirtelen ragyogni kezdenek, s legnagyobb döbbenetemre kövér könnycseppek csordulnak ki belőlük.

- Ne rinyálj már, te csúszómászó! - kiáltok rá tajtékozva, mire rám emeli mogyoróbarna szemeit és egy pillanatra elveszik szemeim zöld tengerében. Ezután végignéz vér áztatta testemen, s a mellkasomon húzódó, hanyagul összevarrt seben. Tekintete aztán lejjebb vándorol és szépen lassan mind az öt varratot felfedezi testemen.

- Hát máris eltávolították volna a csomókat? - motyogja orra alatt alig hallhatóan, mire szemöldökömet összehúzva, dühtől égő szemekkel pillantok rá.

- Eltávolították, igen! - válaszolok kérdésére gyilkos indulattal, majd mérgesen hozzáteszem - Azt az ostoba maszkot pedig vagy leveszed önszántadból, vagy saját két kezemmel szaggatom le rólad. Ám akkor fejednek is búcsút mondhatsz - fenyegetem meg őt nem túl burkoltan, mire az ápoló nagyot nyel és fejét leszegve megszólal.

-  Sajnálom...Igazán nem így akartam... - szipogja sírva, miközben könnyei megállíthatatlanul ömlenek végig arcán, le egészen álláig, ahol aztán kövér cseppekben összegyűlve a földre hullanak.

- Ne sajnálkozz, hanem cselekedj! Mégis ki a fene vagy te?! - tápászkodok fel minden erőmet összeszedve, s teszek felé néhány bizonytalan lépést - Kelj már fel és mutasd magad! - sziszegem megvetőn, amikor már csupán néhány lépésnyire állok tőle. Az ápoló ekkor rám emeli keservesen csillogó, mogyoróbarna szemeit és szipogva feláll a földről.

- Kérlek, bocsáss meg nekem, Natsh Dragneel - suttogja maszkja alatt alig érthetően, mire szemeim döbbenten kerekednek ki.

"Mégis honnét tudja a nevemet ez a kígyó?" - teszem fel a kérdést magamban, ám gondolkodni rajta nem sok időm marad, az ápoló ugyanis a következő pillanatban hirtelen felém lép és kezét maszkja elé emeli.

- Remélem, meg tudsz majd nekem bocsájtani... - néz rám kétségbeesetten, majd mélyet sóhajt és hosszú ujjaival lassan megragadja maszkja szélét. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy végre szemem elé táruljon a fiú arca, s fény derüljön az igazságra. Szinte biztosan tudom, hogy az a két szadista orvos erről az ápolóról beszélt, ám homályos emlékeimben úgy rémlik, egy lányt emlegettek. Tudatom ugyan nem volt teljesen tiszta abban a pillanatban, mégis hiszem, hogy jól emlékszem beszélgetésükre. Ez az ápoló pedig a kezdetektől fogva gyanús volt nekem.

"Most végre kiderül az igazság" - gondolom izgatottam, miközben az előttem lévő fehér kígyó végre megszorítja maszkjának szélét és szemeit szorosan lehunyva letépi azt magáról. Maszkjával együtt haját takaró sapkáját is lerántja, mely alól copfba kötött, arany színű hajkorona hull vállára. Reszkető testtel és meghűlt vérrel meredek az ápoló arcára, kinek vonásait már jól ismerem. Oly rég volt már, oly soká vártam erre a pillanatra, s most végre itt áll előttem az, kinek mindent köszönhetek. Az, aki életet adott nekem ezen a nyomorúságos helyen, aki éveken át új harcra buzdított, kinek hála sosem adtam fel. Az az orr, az a véres parancsokat kiadó száj. Most itt áll előttem, bosszúmra várva, melyet ha rajtam múlik, meg is kap. S amikor az ápoló zárt szemhéjai lassan felnyílnak, utolsó csepp kétségemet is elveszítem. Ez a barna szempár, egy az egyben olyan, mint emlékeimben. Nem hiába őrizgettem oly sok éven át egy rideg arc emlékét. Imáim végre meghallgattattak, s bosszúm már az ajtón kopogtat. Szinte hallom is már, ahogyan nyomorult teste utolsó leheletét is kileheli, s érzem erének egyre gyengülő lüktetését ujjaim alatt. Élvezettel fojtom majd meg ezt a hitvány férget, majd zabálom fel jóízűen testének minden egyes porcikáját. Utolsó vacsorám lesz tán, ám meggyilkolásának minden egyes perce élvezet lesz. Nem érdekelnek a következmények, nem félek a haláltól. Akkor nem, ha őt is magammal vihetem.

- Most megvagy, te gyilkos! - üvöltöm torkom szakadtából az egész családomat kivégző katonának, majd mintha korábbi fájdalmaim elpárologtak volna, hirtelen nekirontok - Megöllek! - kiáltom, s a következő pillanatban az ápoló előtt termek, majd erőteljesen a földre lököm.

- Ne! Várj, ez nem az, minek... - tiltakozik hevesen, ám szava hirtelen elakad, mikor mindkét kezemmel megragadom a torkát - Kérlek...hagyd ezt...abba - könyörög egyre halkabban, miközben kezeivel és lábaival erőteljesen kapálózik. Látszik rajta, hogy még nem akar meghalni.

- Ezt most nem veheted el tőlem! Nem engedem! - húzódnak ajkaim önelégült vigyorra, miközben földöntúli boldogság árasztja el egész testemet. Nem fogom engedni, hogy bárki az utamba álljon.

"Ezúttal biztosan megöllek" - fogadom meg gondolatban, ám nemsokkal később valami kizökkent a mámorból, melyben eddig úsztam.

A B-szektorban:

Erza szemszögéből:

Fejembe megint éles fájdalom nyilall, mely sehogy sem akar elmúlni. Az idegességtől lenne? Ki tudja. Ami biztos, hogy rettentően aggódom Natsu miatt. Ő volt itt a legelső igazi barátom, rá mindig számíthattam. Vajon mi történhetett vele, hogy nem jött el a vasárnapi beszélgetésre? Gray és Juvia sem tudnak róla semmit, sőt az őrök sem beszélnek. 

- Ahhhj, Natu! - sóhajtok mélyet a plafont bámulva - Mit kéne tennem? - teszem fel a kérdést csak úgy magamnak, elvégre a szobában rajtam kívül nincs senki. Nagyot nyújtózva fekszek hanyatt az ágyon és szuggerálom tovább a plafont, abban bízva, az majd válasszal szolgál nekem. Nagyot tévedek azonban, ugyanis a fehérre meszelt fal egy kukkot sem szól hozzám. Mindössze némán bámul szemeimbe és idegtépő némasággal figyel engem. Elkeseredetten pillantok még mindig lüktető karomra, mely a legutolsó kísérletnek hála valószínűleg el is törött. Megszoktam már a fájdalmat, ahogyan rajtam kívül már szinte mindenki, azt azonban, hogy egy barátomnak baja eshet nem bírom elviselni. 

- Istenem, segítsd meg azt a gazfickót. Nekem már csak ő maradt... - fohászkodom az Úrhoz, kinek létezésében Natsuhoz hasonlóan én sem bíztam soha, ám most érzem, hogy legjobb barátom nagy bajban van. Segítenem kell rajta, mindegy milyen áron.

Sziasztok! Na, megírtam ezt a részt is. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, én ugyanis nagy élvezettel írtam. A véleményeteket, ha gondoljátok írjátok meg kommentben, esetleg dobjatok rá egy csillagot. Igyekszem a folytatással, addig is pápá!