A két, maszkot viselő orvos szótlanul kísér  a világos szoba közepére, ahol egy szürke vizsgálóasztal kap helyet, körülötte pedig rengeteg éles szike, megtöltött fecskendő és további egyáltalán nem bizalomgerjesztő tárgy található. Az asztal szélén hat darab barna szíj van, melyekről ránézésre tudom, mire szolgálnak. Újra meg akarnak kötözni, éppen akkor, amikor már feltudok állni. Homlokom hirtelen verejtékezni kezd, s az egész testem remeg a félelemtől. Szívem szerint hátra fordulnék és azonnal a két orvosnak rontanék, ám pontosan tudom, ezzel csak saját helyzetemen rontanék. Nagyot nyelve fordulok hát az asztal felé és veszek egy mély lélegzetet.

"Ki fogod bírni, Natsu Dragneel..." - sóhajtok nagyot, megpróbálva pozitívan gondolkodni, ez azonban sokkal nehezebb, mint hinném. Az egyik doki ekkor megköszörüli a torkát és a bilincsem felé nyúl.

- Héj! - int fejével a másik orvosnak, aki a következő pillanatban elővesz egy injekciós tűt és a nyaki ütőeremhez szorítja.

- Egyetlen rossz mozdulat és újra lebénulsz - figyelmeztet határozottan, mire aprót bólintok.

- Akkor ezt most leveszem - mondja a másik, s a kezemen lévő bilincs a következő pillanatban kattan egyet, majd szorítása hirtelen megszűnik - Most pedig lassan feküdj fel az asztalra! - utasít mogorván, ám higgadtan, mire megmozdulok és lépek egyet az asztal felé. Nagyot nyelve nyugtázom magamban, hogy eközben a másik orvos szorosan mellettem marad és a kezében lévő tűt továbbra is a nyakamnál tartja. Lassan felmászok az asztalra, majd lefekszek rá és remegve várom, hogy a másik ápoló egyesével rám szorítsa a barna szíjakat, melyek valószínűleg az ajtókhoz hasonlóan mágiaálló anyagból készülhettek. Mindeközben a másik orvos továbbra is ütőeremhez szorítja a hegyes injekciós tűt, s csak akkor veszi el, amikor társa már erősen lekötözött engem. Ekkor mindketten fölém hajolnak és alaposan szemügyre vesznek.

- Te vágd le róla a hálóinget, én addig idehozom a szérumot - ad utasítást az egyik orvos, mire a másik bólint és azonnal szikét ragad, mellyel egyetlen mozdulattal levágja rólam a hálóinget, így már csak egy alsónadrág van rajtam.

- Megvagyok! - jelenti társának a művelet végeztével, mire az visszajön és végignéz rajtam.

- Attól is szabadulj meg - bök fejével alsónadrágomra, majd elővesz egy fecskendőt és átlátszó folyadékkal tölti meg - Én készen vagyok - pöcköli meg a fecskendő végén lévő hosszú tűt, majd társára néz - Ha te is végeztél, kezdhetjük - sürgeti burkoltan az orvost, aki azonnal mellém lép és egy gyors mozdulattal az alsómat is levágja rólam. Remegve nézek bele újra semmitmondó zöld szemükbe, s izzadó homlokkal várom sorsomat. Elképzelni sem tudom, milyen szörnyűségekre készülnek, ám azt már előre sejtem, hogy semmi jó nem vár rám. Mély lélegzetet veszek, amit szaggatottan kifújok, majd megismétlem még párszor ezt a műveletet, így próbálva nyugtatni magamat. Nem járok azonban sok sikerrel, főleg miután az egyik orvos fölém hajol és egy kicsit sem finom mozdulattal karomba szúrja az injekciós tűt.

- Mostantól legyél óvatos - figyelmezteti társát halkan, aki bólint egyet, majd mindketten hátrálnak néhány lépést. Értetlenül nézem őket, fogalmam sincs, mit adhattak be nekem, az viszont bizonyos, hogy kis idő elteltével forogni kezd velem a világ, gyomrom pedig erősen émelyeg. Alig telik bele pár másodpercbe, s máris kettőt látok mindenből és a fejem is hasogatni kezd.

- Mi...mi volt ez... - fordulok kábán az orvosok felé, miközben úgy érzem, menten elájulok.

- Rendben van, kezdhetjük - szólal meg az egyik doki, mire a másik bólint és újra közelebb lépnek hozzám. Az egyik a jobb, a másik pedig a bal felemre áll, majd mindketten elővesznek egy-egy szikét.

- Mi...mit akarnak azokkal? - kérdezem remegő ajkakkal, miközben még mindig szédülök. Gondolkodásom egyre lassul, s már alig fogom fel azt, ami körülöttem történik. Látom, ahogyan a két orvos fölém hajol, majd váltanak néhány szót, ám az egész olyan, mintha nem is velem történne. Minden olyan műnek tűnik, mintha én csupán kívülről, egy vastag üvegfal mögül figyelném saját életemet. Szinte semmi sem valós. Legalábbis ezt gondolom mindaddig, amíg az egyik orvos használni nem kezdi a szikét.

- Óvatosan, nem vérezhet el! - kiált rá társára a másik, mikor az túl mély bevágást ejt mellkasomon, én viszont tompán hallom csupán szavait és csak az elviselhetetlen fájdalmat érzem, mely minden mást elnyom. A kívülről érkező inger hatására torkom szakadtából felkiáltok, szememből pedig könny csordul ki. Hirtelen 10-szer erősebbnek érzem a fájdalmat mint általában.

- Jól van már. Nem az a cél, hogy fájjon neki? - méltatlankodik az előbb leteremtett doktor, mire a másik csak megrázza a fejét és tovább folytatják a műveletet. Miután a szikével egy hosszú bevágást ejtettek végig a mellkasomon, éppen ott, ahol korábban az ápoló összevarrta sebemet, egy injekciós tű után nyúlnak, melyet közvetlenül a vágás mellé szúrnak.

- Erre mi szükség van? - szólal meg a korábbi orvos, aki láthatóan jóval tapasztalatlanabb társánál.

- Az előző fokozta a fájdalomérzetet, ez pedig serkenti a sejtek regenerálódását - magyarázza amaz, miközben megtörüli véres kesztyűjét.

- Értem - feleli a másik, majd elővesz egy fogóra hasonlító steril tárgyat, mellyel turkálni kezd a sebemben - Nem találom a csomót - mondja sajnálkozva, mire a másik türelmetlenül mordul fel.

- Add azt ide, majd én megcsinálom! - kapja ki azonnal társa kezéből az eszközt és szinte sec perc alatt felkiált - Látod, te szerencsétlen? - mutat egy bizonyos pontra a mély sebben - Ott van elzárva a mágiája. Ha ezt az eret helyreállítjuk, újra hozzáfér majd az erejéhez. Összesen 5 ilyen csomó van a testében, ezeket kell most kiiktatnunk - magyarázza, majd éles szúró fájdalmat érzek mellkasomban és akaratlanul is felkiáltok.

- Ááá! Ez nagyon fáj! - folyik ki még több könnycsepp a szememből. El sem tudom képzelni, mit tettek velem, azt viszont biztosan tudom, hogy ebbe a fájdalomba majdnem belehaltam. Látásom egy pillanatra elsötétült és a külvilág zajai is teljesen eltűntek. Biztos vagyok benne, hogy ez a fájdalom a legelső injekció nélkül is elviselhetetlen lett volna, így azonban még rosszabb. Próbálok mélyeket lélegezni, ez azonban földöntúli fájdalommal jár. Miféle szörnyetegek ezek, hogy egy ekkora kaliberű műtétet érzéstelenítő nélkül végeznek el rajtam. 

- Ne bomolj, kisegér - hajol közel az arcomhoz a tapasztalatlanabb orvos - Ez még csak a kezdet volt... - suttogja fülembe önelégülten, én pedig szívem szerint letépném róla azt a gusztustalan fehér maszkot, a fejével együtt.

- Ne hergeld már! - szól rá megint a másik mérgesen - A végén még túlzásba viszed. Ne feledd, nincs veszélyesebb egy fogságba ejtett vadállatnál - figyelmezteti társát elővigyázatosan, mire az csak megrándítja a vállát.

- Ccch... - szívja meg a fogát nemtörődöm módon - Nem bánom, békén hagyom - egyezik bele nagy kegyesen, majd tűt ragad és társára néz - Bevarrom a sebét, ha nem gond - mondja gúnyosan, mire amaz helyeslőn bólint egyet, társa pedig azonnal munkához lát. Durva, felületes mozdulatokkal ölti össze a mellkasomon tátongó sebet, ami iszonyatos fájdalommal jár. Fogaimat összeszorítva próbálok észnél lenni, ám ez egyre nehezebb feladatnak bizonyul. Nagyot nyelve nyugszom azonban meg egy kicsit, amikor az orvos mélyet sóhajt és unott hangon kijelenti:

- Ezzel megvolnék.

- Nagyszerű, akkor hozz nekem egy rongyot és sós vizet - utasítja társát a tapasztaltabb doktor, aki valószínűleg a rangidősebb kettejük között, én pedig újra rettegni kezdek.

"Sós víz? Rongy? Azok meg mire kellenek?" - pörgetek le ezer és egy lehetséges variációt fejemben, melyek egyike sem tűnik túl kellemesnek, miközben remegve figyelem, ahogyan a velem maradt orvos újra előveszi a fogót és elgondolkodva végigméri testemet.

- Azt hiszem, a lábaddal kezdem - jelenti ki kevés gondolkodás után, majd az asztal végéhez sétál és megragadja jobb lábamat a bokámnál fogva - Akkor most megszabadulunk a körmeidtől - figyelmeztet előre vérfagyasztó nyugalommal, a következő pillanatban pedig egy erőteljes mozdulattal letépi egyik lábujjkörmömet. Elképzelni sem tudom, hogy képes valaki ilyen szörnyűségekre, azt azonban már értem, miért voltak olyan megtörtek a többi cellában ülő emberek. Biztosan velük is hasonló kegyetlenségeket tettek.

- Neee! Könyörgöm csak ezt ne!! - ordítok fel reszketve, miközben érzem, ahogyan a körmömet tartó inak és izomszövetek lassan engednek a fogó húzásának és elszakadnak körmömtől. Még fel sem tudtam fogni a történteket, mikor a férfi a következő ujjamhoz ér és az előzőhöz hasonlóan, azt is megszabadítja a körömtől. Ezután szépen sorban haladva mind a tíz ujjamhoz elér és egyesével tépkedi le róla  körmeimet, miközben én zihálva próbálok nem elájulni a fájdalomtól. Egész testem verejtékben úszik, fülemmel pedig hallom, ahogyan vérem kövér cseppekben a padlóra folyik. Könnyes szemekkel nézek a plafonra, miközben magamban elmormolok egy imát és hálát adok Istennek, amikor végre az utolsó körmöm is kiszakadt a helyéről.

" Végre, nincs több..." - hálálkodom magamban, ám örömöm nem tart sokáig, ekkor ugyanis visszatér a korábban elküldött, tapasztalatlanabb orvos is, aki udvariasan átnyújt társának egy fehér rongyot és egy tál vizet.

- Jól megsóztad? - kérdezi a rangidős, mire a másik bólint és büszkén kihúzza magát.

- Az összes sót beletettem - jelenti ki elégedetten, felettese pedig ezt látva elégedetten vállba veregeti.

- Rendben van akkor - mondja, majd a hófehér rongyot lassan belemártja a sós vízbe, majd miután az jól megszívta magát, rám néz és megszólal - Ez egy kicsit csípni fog - figyelmeztet előre, s azzal letépett körmeim helyére teríti a rongyot. A fájdalom elviselhetetlennek tűnik, szinte már megbénít. Hangosan felordítok, s eközben számból vastag patakokban folyik ki a nyálam, ám ezt már szinte nem is érzem. Egész testem úszik a hideg verítékben, szemeim pedig tocsognak a könnyben. Iszonyatosan fáj minden porcikám, s többé már nem küzdök az ájulás ellen. Szemeim lassan lecsukódnak, hallásom eltompul. A korábban érzett fájdalom is enyhülni kezd, egészen addig, míg már nem is érzem. Átlépek az álmok országába...elájulok.

1 héttel később:

Remegve kuporodok össze sötét cellám egyik sarkában, miközben tágra nyílt szemeim vérben forognak. Testem minden egyes porcikája ég a fájdalomtól, s már a lélegzetvétel is komoly nehézségeket okoz. Térdeimet mellkasom elé húzva ölelem át lábamat és rágcsálom alsó ajkam belsejét, miközben fejemben ugyanazok a szavak visszhangzanak körbe-körbe. Még most sem tudom elhinni, amit az engem kínzó két orvos mondott. Egyszerűen nem lehet igaz. 

Mindössze pár órája annak, hogy a két fegyveres őr visszakísért cellámba, s én a földön csúszva a sarokba vonszoltam magamat. Mint azt később megtudtam, az a két szadista orvos egy teljes héten keresztül kísérletezett rajtam, bár ez az idő nekem sokkal hosszabbnak tűnt. Minden áldott nap elmondták, hogy aznap este meg fogok halni, s minden egyes alkalommal fájdalmasabbnál fájdalmasabb halált jósoltak nekem. A legrosszabb az volt az egészben, hogy fenyegetéseik nagy részét be is váltották, s csupán a szerencsémnek köszönhetem, hogy még élek. Szorosan lehunyom a szememet és zihálva, verejtékben úszó homlokkal újra visszaidézem az elmúlt egy hetet.

" Riadtan nyitom ki a szememet, amikor bőrömön hirtelen egy nagy kannányi jéghideg víz landol. Ijedtemben mély lélegzetet veszek és remegő testtel próbálok magamhoz térni. A testem szinte lüktet a fájdalomtól és az egész vizsgálóasztal úszik a vérben. Végtagjaim folyamatosan remegnek, számból pedig akaratom ellenére is kifolyik a nyálam. Sírni szeretnék, ám olybá tűnik, minden könnyem elfogyott már, így csupán remegő testtel szipogok. 

- Ne álmodozz, a java csak most jön - szólal meg hirtelen az egyik orvos, aki máris megragad egy fogót és arcom felé közelít vele - Lássuk csak... - gondolkodik feltűnően, miközben a fogót hangosan megcsattogtatja szemem előtt - Melyik szemedet vegyem ki előbb? Legyen a jobb? Vagy inkább a bal? - töpreng tovább gúnyosan, majd a következő pillanatban hirtelen felsóhajt és örömteli hangon megszólal - Megvan! - kiáltja boldogan - Legjobb lenne, ha előbb a fogaidat húznám ki. Szépen sorban. Minél lassabban. Amíg végül egy sem maradna - hajol fokozatosan egyre közelebb hozzám, s már éppen meg készül megragadni az államat, amikor társa egy hirtelen mozdulattal vállon ragadja és maga felé fordítja.

- Ne legyén hülye! - szidja meg morcosa, s kitépi kezéből a fogót - Csak most locsoltuk fel az ájulásból, ne üsd ki megint - figyelmezteti felsőbbrendűen, majd megragadja az asztalon heverő véres szikéket és injekciós tűket, amelyeket aztán társához vág - Nesze, mosd el ezeket! - adja ki az utasítást, mire a másik morgolódva ugyan, de elindul a szoba másik végéhez, majd hozzálát a mosogatáshoz.

- Az az ápoló igazán befoghatta volna a pofáját még egy kis ideig - elégedetlenkedik mosogatás közben, mire társa értetlenül kérdez vissza.

- Kire gondolsz?  kérdezi töprengve, majd szinte azonnal felel is magának - Csaknem arra a taknyos újoncra?

- De igen. Ha még pár napig hallgat a 318-as patkány állapotáról, most nem kéne kínoznunk őt.

- Tudod, hogy nem beszélhetsz így róla. Fontos személy ő, vigyázz a szádra - szidja le újra morcos társát a rangidős doktor, mire az gúnyosan horrkant egyet, majd visszatér társához, kezében az immár tisztára mosott eszközökkel.

- Tudom jól, de épp hogy csak kinyiffant az a másik, máris kapunk a nyakunkba egy újat. Semmi kedvem naphosszat a kis férgek vérét takarítani - zsörtölődik tovább, miközben én értetlenül hallgatom kettejük beszélgetését. Szinte biztos vagyok benne, hogy az engem ápoló, barna szemű fiúról beszélnek, akit már jó ideje nem is láttam. De vajon mi köze lehet neki ahhoz, hogy én idekerültem? Na és ki a fene lehet ő, hogy fontos személyként emlegetik? Tovább kell fülelnem, ha meg akarok tudni bármit is.

- Ez a munkád, ne háborogj! Különben is, ha ezt valaki meghallja, a nyelvedet is kivágják - figyelmezteti előre tapasztalatlan társát a rangidős, miközben egészen közel hajol hozzá és hangját is halkabbra veszi - Igaz, az a kislány lehetne megértőbb is velünk. Na de mégiscsak az Ő lánya - emeli ki erőteljesen az "ő" szócskát, majd társa felé nyúl és kiveszi kezéből a korábban rábízott orvosi eszközöket - Na, add azokat ide és folytassuk a feladatot, a kis csaj meg legyen más gondja - lép mellém kelletlenül, s újra szemügyre veszi körmeimet - Úgy látom, lassan vissza is nőnek. Nemsokára letéphetem őket - Jelenti ki türelmesen, majd társa felé nyújt egy szikét és fejével jobb vádlim felé bök - Kezd el a csomók eltávolítását a lábában is - adja ki az újabb utasítást, majd még gyorsan hozzáteszi - Érzéstelenítő helyett jó lesz a maradék sós víz is. Mártsd bele a szikét, aztán kezd.

- Rendben van, máris hozzálátok, de azt még elmondanám, hogy az a cafka még sok galibát fog okozni nekünk - morogja orra alatt, majd felettese parancsait követve szikéjét a sós vízbe mártja és elkezdi a műtétet."

A rettenetes fájdalom emlékébe még most is beleborzongok, az viszont, amit az ápoló tett velem sokkal nagyobb fájdalmat okoz. Éppen, mikor már kezdtem megbízni benne, kimutatta foga fehérjét. De mi mást várhat az ember egy kígyótól? Magam előtt látom az ápoló mogyoróbarna szemeit, ahogyan biztatóan csillognak felém. Még emlékszem segítőn kinyújtott kezére, melyben egykoron a támaszt láttam, most azonban szívem szerint tövestől tépném ki. A lelkemet marcangoló méregtől fogaim össze-össze koccannak, s már szinte számban érzem az ápoló meleg vérét. "Ő lesz az első áldozatom ebben a tetves intézetben" - fogadom meg magamnak némán, miközben vörösen izzó szemekkel szuggerálom a cella vastag ajtaját, azt várva, mikor csúszik be rajta az a gusztustalan fehér kígyó. Nem is kell sokáig várnom, a cella ajtaja ugyanis kisvártatva nyikorogni kezd, s egy fehér köpenyes, maszkot viselő fiú lép be rajta. Szemei barnán tekintenek rám, miközben hamis aggodalom csillog bennük. Remegő kezeimre pillantok, melyek mozgását nem tudom irányítani, s bár megfogadtam, hogy megölöm ezt a kígyót, most mégis máshogy döntök. Meg kell hallgatnom a magyarázatát. Muszáj még egy esélyt adnom neki.

Sziasztok! Ahogyan ígértem, ma elkészültem ezzel a résszel is. Vészesen közeledik Natsu és az ápoló "találkozásának" pillanata, már szinte az ajtón kopogtat. Holnap, vagy holnapután készen is leszek a folytatással, addig viszont legyetek jók. Pápá!