A járás már egész jól megy, bár mióta nem kapok több injekciót, kezdek egyre éhesebb lenni. Az ápoló sem jött már be hozzám jó ideje és kezdek egyre jobban unatkozni. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire vágyom majd egy kígyó társaságára. "De hát az élet furcsa dolgokra képes" - gondolom magamban szarkasztikusan, miközben visszaülök az ágyra pihenni egy kicsit. Mély lélegzetet veszek és hátamat a falnak támasztom. Ha ez így megy tovább, bele fogok őrülni a magányba. Vajon milyen nap lehet ma? Elmúlt már vasárnap? Lehunyt szemmel próbálok kicsit kikapcsolódni és elfelejtkezni akár egyetlen pillanatra is nyomorúságos helyzetemről, ezen vágyam azonban szertefoszlik, amikor hirtelen nyikorgás hangja csapja meg a fülemet és lassan kinyílik az ajtó. Vágyakozva fordítom fejemet a hang irányába, abban bízva, az ápoló jött be hozzám. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna, előttem ugyanis két állig felfegyverzett katona áll, arcukon a szokásos maszkkal. Az egyik férfi alacsony, oldalán egy késsel és egy kisebb kaliberű pisztollyal, míg a magasabb derékszíján egy ostor és egy nagyobb kaliberű fegyver lóg. Arcukból semmit sem látok vastag, terepmintás maszkjuknak hála, rövid, barna hajukat azonban nem takarja semmi. Tanácstalanul nézek végig rajtuk, s próbálok rájönni, vajon mit akarhatnak tőlem. Nem is kell sokáig töprengenem, ugyanis pár pillanat elteltével az alacsonyabb pisztolya után nyúl és egy hirtelen mozdulattal felém szegezi azt. Ez idő alatt a magasabb férfi háta mögé nyúl és egy szürke bilincset húz elő, melyet kikattint és felém sétál vele.

- Kicsit sokáig tartott, amíg felépültél, de rád megérte várni - szólal meg a magasabb, bilinccsel a kezében - Fordulj meg és ne ellenkezz, különben rövid idő alatt újra megbénulhatsz - ad jó tanácsot gúnyosan, mire én mélyet sóhajtok és ellenkezés nélkül teszem, amit mond.

- Jó lesz már, csak menjünk innen. Ez a hely olyan mint egy lepraterep - zsörtölődik az alacsonyabb, miközben társa erősen csuklómra kattintja a bilincset, majd maga felé ránt és türelmetlenül rám kiált.

- Igyekezz már, 318-as! - parancsolja mérgesen, s a következő pillanatban az ajtó felé lök - A nyápicnak igaza van, gyomorforgató ez a cella. Büdös van és hideg - közli velem azt, amit már amúgy is tudtam, mire keserűen elhúzom a számat.

"Még ti panaszkodtok?" - horkantom magamban gúnyosan. "Én itt fogok megrohadni, ebben a patkánylyukban".

- Nem csoda, hogy mind megbolondul - beszélgetnek tovább panaszkodva, miközben bezárják mögöttünk az ajtót és egy hosszú folyosóra löknek. A folyosó is ugyanolyan nyirkos és büdös, mint a cellám volt. Falait vastagon belepi a moha és a kosz, a tetőről pedig itt-ott büdös víz csepeg. Ahogyan körbe nézek, döbbenten pillantom meg, hogy a folyosó mindkét oldalán az enyémhez hasonló cellák vannak, vastag fémajtóval, melyek mindegyikén egy-egy rácsos nyílás van. Viszont ha jól látom, az összes terem üres. "Vajon hol lehetek?" - merül fel bennem a kérdés, melyre sejtésem szerint hamarosan választ is kapok majd. Addig azonban tovább hallgatom a két őr bájcsevejét, hátha hasznos információkhoz juthatok.

- És az ilyen elmeháborodottak kezében van a biztonságunk - zsörtölődik tovább az alacsonyabbik - Ezek nem csak ön-, de közveszélyesek is. Csak rájuk kell nézni - koppint hirtelen pisztolyával a fejemre, mire válaszul hangosan megköszörülöm a torkomat és elégedetlenkedve megtorpanok.

- Mi kéne, te kisegér? - nyomja erősen hátamhoz fegyverét az alacsonyabb, miközben a másik gúnyosan felkacag.

- Na, indulj és ne fecsegj - figyelmeztet lenézően és nagyot taszít rajtam, mire én egyensúlyomat vesztve előre zuhanok. Mivel kezeim hátra vannak bilincselve, nem tudom magam elé tenni őket, így tehetetlenül esek térdre, éppen egy vasajtó elé, mely egy az egyben ugyanolyan, mit az én cellám bejárata. Az ajtó tetején egy kis rácsos nyílás van, mely leginkább egy aprócska ablakhoz hasonlít. Bosszankodva hátra nézek, s szememben gyűlölettel pillantok az engem lökdöső két férfira, akik pökhendi testtartással magasodnak fölém. Mindkettőjük keze csípőre van téve, s az alacsonyabb még dobol is jobb lábával, ezzel türelmetlenségét kifejezve.

- Tápászkodj fel és indíts már - förmed rám flegmán, miközben egyet felém lép és mikor már csak centiméterekre áll tőlem, felemeli jobb lábát és egy erőteljes mozdulattal belém rúg - Nem mondom még egyszer! Kelj fel és takarodj! - emeli meg a hangját türelmetlenül, mire morgolódva ugyan, de teljesítem parancsát.

- Talán nem kellett volna ellökni - motyogom orrom alatt elégedetlenül, de szavam azonnal elakad, amikor felkelve a földről pillantásom a mellettem lévő ajtóra vetül, pontosabban a rajta helyet kapó rácsos nyílásra. Döbbenten kerekednek ki szemeim, mikor meglátom az ajtóval szemben üldögélő kék hajú fiúcskát, aki tőlem fiatalabbnak tűnik. Haja világoskék, mely kócosan meredezik az ég felé. Szemeit bánatosan lesüti és pislogás nélkül szuggerálja a talajt. Ruhái piszkosak és elhasználódottak, az én vékonyka hálóingemnél mégis jobbak. Egy sötétbarna, zsákszerű hosszúnadrágot visel, szintén sötét pólóval. A fiúnak látszólag fel sem tűnik az őrök kiabálása, vagy ha mégis, akkor sem törődik velük túlzottan. Egy helyben ül csupán és mereven bámul maga elé, miközben térdeit mellkasa elé felhúzva hintázik előre-hátra. "Vajon mióta lehet már itt, hogy ilyen érdektelenné vált?" - teszem fel a kérdést magamban, melyre választ nem kapok.

- Mire vársz még? Mozdulj már meg! - szakít ki az egyik férfi hangos üvöltése gondolataim közül, mire nehéz szívvel ugyan, de elszakítom tekintetemet a kék hajú fiúról és lassan tovább indulok. Minél jobban közeledünk a hosszú folyosó végéhez, annál több olyan cellát vélek felfedezni, melyben emberek vannak. Mindenki hozzám hasonló körülmények között él, itt senkinek nem jár kiváltság. Néhányan felém fordítsák tekintetüket, mikor cellájuk elé érek, s érdektelenül végignéznek rajtam, ám a legtöbben még csak fel sem pillantanak. Szomorúan gondolok bele az okokba, melyek ezt válthatták ki az itteni mágusokból. Vajon mi mindenen mehettek már keresztül, hogy ilyenné váltak? Ők szemmel láthatóan elveszítették már minden reményüket és semmi nem hajtja őket előre. Még szerencse, hogy az én elmémbe beleégett egy barna szempár, mely minden nap erőt ad egy újabb küzdelemhez. Ha így belegondolok, talán még meg is kéne köszönnöm neki a gyűlöletet, melyet tőle kaptam.

"Igen, biztosan megköszönöm majd neki, mielőtt széttépem" - gondolom magamban mosolyogva, miközben tovább lépkedek a folyosón, melynek már látom is a végét.

Néhány lépés múlva el is érjük a folyosó végét, s bekanyarodunk egy újabb folyosóra. A kettő között azonban szemmel látható a különbség. Ez a második sokkal világosabb, falai fehérre vannak meszelve, s rajtuk mindenféle színes képek lógnak. Csodálkozva nézek végig a plafonon is, melyen tökéletesen karbantartott, szürke fénycsövek világítanak. Ez a folyosó nem csak pompájában, de méreteiben is különbözik az előzőtől. Ez ugyanis, mindössze néhány méter hosszú, ám sokkal szélesebb. Végén egy fehér ajtó van, melyet ujjlenyomat azonosítóval lehet kinyitni.

- Na, biggyeszd oda az ujjadat, aztán pucoljunk innen - sürgeti az alacsonyabb férfi a társát türelmetlenkedve - Ettől a helytől mindig kiráz a hideg - teszi még hozzá, mire a magasabbik morgolódva átad neki és ujját a kicsi, zölden világtó szerkezethez érinti, ami néhány másodpercnyi szkennelés után pittyen egyet, az ajtó zára pedig azonnal kikattan helyéről.

- Na, innentől a te dolgod. Vidd a helyére, aztán többet ne is lássam a kísérlet végéig - parancsolja a magasabb, mire az alacsony bólint egyet a fejével és máris lök rajtam egyet.

- Nyomás a vizsgálóba, te patkány! - förmed rám türelmetlenül, mire én összeszorított fogakkal teszem, amit mondd, s már éppen elindulnék az adott irányba, mikor a tőlünk másmerre induló magasabb katona visszaszól társának.

- Téged se akarlak ám hamarabb látni! - figyelmezteti őt, mire az alacsony nyel egyet, majd válasz nélkül tovább sétálunk. Megyünk néhány lépést, majd bekanyarodunk egy újabb folyosóra, mely telis tele van vastag mágiaálló ajtóval elzárt szobával. Ezt látva szemeim kikerekednek, s ereimben meghűl a vér. Túl jól ismertem már az ilyen folyosókat, túl sok szenvedést okoztak már. Nagyot nyelve nézek körbe, s torpanok meg rémülten, amikor fülemet egy hangos ordítás csapja meg.

- Ááá! Ezt nem fogom kibírni! - üvölti egy mély férfihang, s nemsokkal később még két mágust is meghallok. Mindketten könyörögnek és fájdalmasan üvöltöznek. Ismerősek ezek a hangok. Régen, mikor kísérletekre vittek, s elhaladtam az intézet legsötétebb, legjobban őrzött részlege előtt, rendszeresen hallottam ilyesfajta kiáltásokat, sőt, halálhörgéseket is. "De az nem lehet, hogy..." - próbálom nyugtatni magamat gondolatban, s közben szívem egyre szaporábban ver.

- Az A-szektor... - nyögöm magam elé holtsápadt arccal, mire az őr taszít rajtam egyet, ezzel kirántva halálos gondolataim közül.

- Mozdulj már, ez a te szobád! - fordít egy kivizsgáló felé, melyre hatalmas betűkkel a 12-es szám van írva - Sok szerencsét, barátom. Ha ezt túléled, nem vagy semmi - kívánja a legjobbakat gúnyosan, miközben megnyomja az ajtó mellett lévő piros csengőt. Ezután alig telik el néhány másodperc, s az ajtó máris kinyílik, én pedig remegve nézhetek farkasszemet a küszöbön álló két orvossal, kiknek arcát fehér maszk, hajukat pedig világoskék sapka fedi. Mindketten magasak, szemeik pedig sötétzölden csillognak. Nagyot nyelve fordulok az engem kísérő alacsony őr felé, aki csak megvonja a állát és lök rajtam egyet.

- Vihetitek! - ad parancsot a két orvosnak, mire azok bólintanak és két oldalról megragadják karjaimat, én pedig remegő térdekkel lépek beljebb a szobába, majd kapom riadtan hátra a fejemet, mikor a vastag ajtó egy hangos kattanással bezárul mögöttem.

Sziasztok! Már nem is tudom, mikor volt utoljára új rész. Remélem, azért tetszett nektek ez is, a folytatást pedig legkésőbb holnap hozom, de lehet, hogy még ma megírom. Addig is legyetek jók, pápá!