Minden erőmmel a gyógyulásomra és a bosszúmra gondolok, melyet hamarosan be is teljesítek. Utolsó csepp mágiámat is összeszedem és megpróbálom felidézni azt az érzést, melyet azon a bizonyos délutánon éreztem. Akkor hirtelen melegség járta át a testemet, mely egyre égetőbbé vált, majd minden sebem gyógyulni kezdett. Akkor éreztem először igazán a mágiámat és akkor használtam először önszántamból. Igaz, ez azóta sem sikerült, de most meg kell próbálnom. Ezúttal működnie kell, hiszen nincs más lehetőségem. Ez az utolsó mentsváram, ha ez most nem jön össze, akkor bizony nem vagyok méltó arra, hogy beteljesítsem bosszúmat. 

- Koncentrálj Natsu, koncentrálj! - motyogom orrom alatt összeszorított fogakkal, majd elképzelem, ahogyan ereimben vér helyett mágia áramlik, mely minden sejtembe eljut. Igen, itt van bennem, az én részem, én rendelkezem vele. Már csak össze kell gyűjtenem és a gyógyítani kívánt területre összpontosítanom. Gyerekjáték lesz ez, gondolom magamban eltökélte, majd öklömet erősen összeszorítom és mindent beleadok. Nem telik bele sok időbe, s máris apró melegséget érzek mellkasomban. Igaz, egyenlőre csak egy kis pontban, de ez is több mint a semmi. Tovább próbálkozom hát és megpróbálom szétterjeszteni a mágiámat.

1 óra múlva:

Légzésem egyre szaporább, s a szívem is őrült iramot diktál már. Zihálva próbálok kicsit lecsillapodni, ám a légzés még mindig nehezemre esik. Akárhogy is próbálom, a mágiám nem engedelmeskedik megfelelően, sőt érzem, ahogyan lassan elhagyja a testemet. Minél jobban erőlködöm, annál jobban szivárog belőlem. Ez így nem lesz jó, ezzel csak annyit érek el, hogy kifáradok és a mágiám is elfogy. Talán pihennem kéne egy kicsit, aztán folytatni.

Pár perc szünet után újrakezdem a próbálkozást, ám ezúttal stratégiát váltok. Nem erővel, hanem inkább nyugalommal próbálom irányítani a mágiát. Elképzelem, ahogyan az adott testrészembe áramlik, majd lassan gyógyítani kezdi azt. Lassan és nyugodtan, mélyeket lélegezve vonom uralmam alá saját erőmet, ami ezúttal meg is mozdul. Lassan, de biztosan melegséggel tölti meg testemet, s már szinte egész felső testemet felmelegíti. Percről percre egyre tüzesebbé, forróbbá válik és érzem, ahogyan izmaim fellazulnak és megrándulnak. A kellemes melegség lassan átterjed karjaimba is, s alig telik bele fél óra, már jelentkeznek is az első izom összehúzódások, kis idő múlva pedig érzem, hogy már mozgatni is tudnám őket, ha nem lennének szorosan az ágyhoz kötözve. Örömöm nem tart azonban sokáig, szívverésem ugyanis hirtelen a kétszeresére gyorsul, s légzésem is szaporává válik.

- Abba kell hagynom - nyögöm fáradtan, majd köhögve befejezem a mágiámmal való kísérletezést. Jó ötlet volt megpróbálni ilyen módon gyógyítani magamat, de ami igaz, az igaz. Nagyon fárasztó ez a módszer és sok pihenésre van szükségem ahhoz hogy a mágia visszatérjen a testembe.Kicsit lehunyom hát a szememet és megpróbálok ellazulni. Nemsokára érzem is, ahogyan az erő lassan visszatér testembe és újra mágia kering ereimben. Nagyszerű, nemsokára folytathatom is.

Másnap reggel:

Vajon reggel van már? Remélem, van még egy kis időm, mielőtt az ápoló visszatér. Felsőtestem már szinte tökéletesen működne, ha nem lennék lekötözve, ám lábaim még mindig nem mozognak. Valamiért képtelen vagyok odáig kiterjeszteni a mágiámat. De vajon miért? És pont a lábaim, amelyek a legfontosabbak lennének. Így nem fogok tudni elsétálni a WC-ig és minden igyekezetem hiábavalóvá válik.

- Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! - emelem fel a fejemet, majd csapom erősen a kemény vaságyhoz  mérgemben. Nem adhatom fel, tovább kell próbálkoznom. Elszántan szorítom hát össze a fogaimat és próbálom meg újra azt, amin már vagy 20 órája erőlködöm, ám csalódottan fújom ki a levegőt, amikor újabb kudarcot vallok. Szomorúan hunyom le a szememet és keserűen fújom ki számon a levegőt. Érzem, amint szememet könnyek kezdik égetni, ám nem engedem hogy kijussanak zárt szemhájaim alól. Nagyot nyelek hát és felkészülök egy újabb próbára.

- Ezúttal sikerülnie kell - gondolom kétségbeesetten, ám rémülten rezzenek össze, amikor hirtelen nyikorgás hangja csapja meg a fülemet. Döbbenten fordítom az ajtó felé a fejemet és kétségbeesetten sóhajtok egy hatalmasat, amikor a fehér ruhás ápolót látom meg a belépni a szobába. Hát máris eljött volna a reggel?

- Jó reggelt, 318-as - köszön rám szokásos tompa hangján, majd közelebb sétál hozzám és végignéz rajtam - Mi a helyzet, tudsz már járni? - kérdezi kíváncsian, mire köhintek egyet és megköszörülöm a torkomat.

- A felsőtestem már mozog - közlöm vele halkan, ám ő azonnal átlát a szitán és visszakérdez.

- Na és a lábad? - néz le a lábamra, mely továbbra is mozdulatlan.

- Adj egy percet, máris mozogni fog - kérem az ápolót már-már könyörögve, mire az sóhajt egyet és a szemembe néz. Barna íriszében megbánás csillog, s láthatóan egy múltbéli dologra gondol vissza. Amikor azonban észreveszi, hogy kíváncsian szuggerálóm, hirtelen megköszörüli a torkát és leteszi táskáját a földre.

- Várj egy kicsit - mondja halkan, majd mellém lép és az engem megbéklyózó fémszíjakkal kezd el babrálni, melyek kis idő elteltével egymás után kattannak ki a zárból és végre megszűnik a szorításuk.

- Ez meg? - nézek végig magamon, miközben felszabadultan mozgatom meg kezeimet és lassan felülök az ágyon.

- Így talán majd könnyebb lesz - billenti kissé oldalra fejét az ápoló, s bár száját nem látom, szemei csillogásából biztosan tudom, hogy mosolyog. Hálásan pillantok rá, majd nyújtóztatom ki újra végtagjaimat és ropogtatom meg elgémberedett hátamat.

- Kösz - biccentek fejemmel flegmán, mintha nem is érdekelne, amit tett, ám legbelül a meghatottság könnyeivel küzdök. Egész idáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy kígyó megértő és kedves is lehet. "Vannak még csodák" - gondolom meglepetten.

- Most pedig hagy lássam, tudsz-e járni - bök fejével lábaim felé, mire hatalmasat nyelek és kissé bátortalanul megszólalok.

- Egy perc és járni fogok - jelentem ki látszólag magabiztosan, miközben minden erőmmel lázasan keresem a megoldást problémámra. Szinte biztosan tudom, hogy mágiámat nem leszek képes lábamba sugározni, hiszen az eddig se ment. Nem rendelkezem ilyen szintű kontrollal erőm felett. A karjaimba még gyerekjáték volt eljuttatni a mágiát, de a lábam az már más tészta. Túl messze van a szívemtől, amibe összegyűjtöm a mágiát, hogy aztán tovább pumpálja ereimbe. A mágia viszont a vérrel ellentétben nem áramlik magától, külső erő segítségével tudom csak mozgatni. Jelen helyzetemben ez az erő nem más, mint az akarat és a képzelet, ám ezek mindössze arra elegek, hogy felső testemet meggyógyítsam velük. Lopva az ápolóra nézek, aki még mindig engem szuggerál, s látom szemeiben, egyre növekvő türelmetlenségét. Gyorsan kell cselekednem, mielőtt még megunja a várakozást. Lehunyom hát szemeimet és megpróbálom újra hatalmam alá vonni saját erőmet. A mágiát könnyű szerrel eljuttatom mellkasomba, karjaimba, s mind a tíz ujjamba is, ám csípőmnél lejjebb nem tudom vezetni. Muszáj lenne valahogy a lábamba sugározni, de vajon hogy? Valami nagyobb, kézzel fogható külső erő kéne, ami képes egyenesen a lábamba juttatni a mágiát. De hogy csináljam? "Bárcsak az altestem gyógyítása is olyan könnyű lenne mint a kezeimé" - sóhajtok mélyet, majd tovább töröm a fejemet, ám a következő pillanatban szemeim döbbenten pattannak ki, szám pedig elnyílik. "Hogy én erre miért nem gondoltam előbb?" - feddem meg magam gondolatban, miközben hamiskásan elmosolyodom és fél szemmel az ápolóra pillantok. "Miatta lenne?" - töprengek magamban és elégedetten állapítom meg, hogy ha akarom, ha nem, ez az ápoló inspirálóan hat rám. 

- Mi lesz már, 318-as? - kérdezi türelmetlenül a következő pillanatban, mire hangosan megköszörülöm a torkomat és magabiztosan ránézek.

- Már kezdem is - felelem elszántan, majd lehunyom a szememet. A műveletet ezúttal is ugyanúgy kezdem, mint ezelőtt mindig, azzal az apró különbséggel, hogy most meg sem próbálom a lábamig vezetni mágiámat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a tüzet tenyerembe irányítsam. Amint a tenyerem égni kezd a hatalmas mennyiségű mágiától, s már szinte fájdalmat okoz forrósága, lassan lábam fölé hajolok és ráhelyezem tenyeremet. Így már egyenesen a bénult területre irányíthatom a tüzet, ami így sokkal kevesebb energiát vesz igénybe, mintha az egész testemen átvezetném. Nem is telik bele sok időbe, izmaim máris összerándulnak, s lábujjaim is megmozdulnak. Elégedetten pillantok oldalra, egyenesen az engem bámuló ápoló felé, aki döbbenten kikerekedett szemekkel kíséri figyelemmel a műveletet.

- E-ez lenyűgöző - szólal meg a következő pillanatban, mikor lassan ugyan, de sikeresen behajlítom térdeimet - Mindezt mágiával, sőt önszántadból? - kérdezi hitetlenkedve, majd hozzám lép és közelebbről is szemügyre veszi a gyógyulást.

- Látod...hogy megy...ez nekem - nézek mosolyogva a szemébe, miközben lihegve kihúzom magamat és megmozgatom lábaimat - Most már...járni is tudok... - zihálom fáradtam, miután sikeresen befejeztem a gyógyítást - Most pedig felállok - fordulok egész testemmel az ápoló felé, és óvatosan lelépek az ágyról. Meg sem lepődök rajta, hogy a kemény talaj szinte ragad a mocsoktól, ám engem ez most a legkevésbé sem érdekel. Lassan lábaimra helyezem testsúlyomat és remegő térdekkel ugyan, de sikerül felállnom, sőt néhány lépést is megteszek a fiatal ápoló felé, aki döbbenten figyeli minden mozdulatomat. Szemeiben a csodálat tüze csillog, ám ezzel egy időben enyhe aggodalmat is felfedezek benne. Büszkén emelem tekintetemet rá és próbálom kihúzni magamat, ám abban a pillanatban, hogy gerincem kiegyenesedik, elveszítem az egyensúlyomat és magatehetetlenül esek a földre. Lehunyt szemmel várom a fájdalmat, mely talán még jól is esne, ennyi érzések nélkül töltött idő után, ám a várt becsapódás elmarad. Kíváncsian nyitom résnyire a szememet, majd meglepetten tátom el a számát, derekam körül ugyanis puha kezek szorítását érzem, melyek stabilan támasztanak meg, ezzel megóvva az eleséstől.

- Nem kéne még ugrándoznod - billenti oldalra fejét az ápoló, s feltehetőleg ezúttal is mosolyog. Értetlenül pillantok vissza rá és veszek el egy pillanatig barnán csillogó szemeiben, melyek férfi léte ellenére nőiesen pislognak vissza rám. A következő pillanatban azonban zavartan rázom meg a fejemet és verem ki gusztustalan gondolataimat fejemből, az ugyanis, hogy ez az ápoló nő legyen, elképzelhetetlen. Ahhoz túl erős és magabiztos. Igen, ő biztosan férfi.

- Most már elengedhetnél... - jelentem ki flegmán és szegezem tekintetemet a földre, mire a fiú megköszörüli a torkát és lassan enyhít ujjai szorításán.

- Gyere csak, segítek - markolja meg ezután a karomat és egy erős mozdulattal felránt a földről - Ülj inkább le, eleget bizonyítottál már - mondja kedvesen, miután az ágyhoz vezetett és leültetett rá - Mondd csak, hogyan csináltad ezt? - kérdezi kíváncsian, előbbi gyógyításomra utalva, én azonban csak nemtörődöm módon megrándítom a vállamat.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz - fordítom el a fejemet tőle, miközben játszom a hülyét. Semmi kedvem magyarázkodni, főleg neki nem.

- Dehogyis nem - lát át egyből rajtam, majd gondol egyet és helyet foglal mellettem a kemény ágyon - Hogyan voltál képes ilyen gyorsan meggyógyulni? - pontosítja azért korábbi kérdését, én pedig nagyot sóhajtva fordulok ismét felé.

- Egyszerű volt, szinte pár óra alatt készen voltam - hazudom nagyképűen, eltitkolva, hogy valójában egy teljes napot vett igénybe, míg meg tudtam gyógyítani magamat - Csupán irányítanom kellett a mágiámat, semmi több - teszek úgy, mintha semmiség lenne az egész.

- Értem - mondja elgondolkodva, majd hirtelen felpattan és kezébe veszi szokásos barna táskáját - Nekem most mennem kell - jelenti ki egyik pillanatról a másikra zavartan, s az ajtó felé indul - Neked pedig sok sikert... - szól még vissza halkan, bűntudattól gyötrődő hangon, s a következő pillanatban már el is hagyja a szobát.

- Ebbe meg mi ütött? - motyogom orrom alatt tanácstalanul, majd a következő pillanatban megrándítom a vállamat és nagyot nyújtózkodok - Végül is mindegy. Csináljon, amit akar - jelentem ki csak úgy magamnak és elégedetten nézek végig lábaimon - Akkor most gyakoroljunk egy kicsit - döntöm el magabiztosan, majd lassan felállok és teszek pár bizonytalan lépést a WC felé.

Sziasztok! Ezúttal hamar megírtam a folytatást, aminek nagyon örülök. Remélem, nektek is tetszett, kíváncsi vagyok a véleményetekre. Igyekszem a következő résszel, addig viszont legyetek jók, pápá!