Viharos éjjel volt, az ég dörgött, az eső zuhogott. Az utcákra szálló sűrű sötétséget csupán az egyre hevesebben lecsapó villámok hirtelen fényei törték meg, melyek után egyből hangos dörgés hallatszott. Egyetlen házból sem szűrődött ki fény, azon az estén mindenki félt. Én nem igazán tudtam, mi is történt valójában, csupán anyám és apám riadt arcát láttam, akik kétségbeesetten igyekeztek elrejtőzni velem és öcsémmel. Kicsiny házunk minden lámpája elaludt már, hiszen anyánk szerint nem kelthettünk feltűnést. Kintről rémült sikolyok és kegyetlen kiáltások zaja hallatszott, majd egyre közeledő léptek. Zokogva kuporodtam még inkább össze, s szemeimet szorosan lehunyva simultam anyám karjaiba, aki mindent elkövetett a megnyugtatásomért. A lépcső felől hangos lépteket hallottam meg, s a következő pillanatban az ajtó hirtelen kivágódott, majd apám rohant be rajta.

- Itt vannak, gyorsan bújjatok el! - utasított minket halkan, mégis erélyesen, mire anyám karjába kapta kisöcsémet, engem pedig kézen ragadott és a szekrény felé rángatott. Nem tudtam mi történt, semmit sem értettem. Anya és apa rémültek voltak, Zeref keservesen sírt, én pedig csak álltam a szoba közepén és mozdulni sem bírtam.

- Siess, Natsu! - rántott rajtam még egyet az anyám, mire riadtan néztem vissza rá, ő azonban ezúttal nem tett semmit. Nem hajolt le hozzám, nem próbált megnyugtatni. Semmi ilyesmit nem tett, csupán tovább cibált a szekrény felé - El kell rejtőznöd, érted? - lökött végül be a szekrénybe, majd ölembe adta Zerefet és ránk zárta az ajtót - Maradjatok itt, apátokkal mindent megoldunk! - utasított anya ellentmondást nem tűrő hangon, majd a szekrényajtó résein át a szemembe nézett és halványan elmosolyodott - Nem a te hibád, kicsim - mondta, a következő pillanatban pedig az ajtó felé indultak apámmal. Az utcán hirtelen csend lett, nem hallottam több sikolyt, sem követelőző kiáltásokat. Minden nyugodt lett és néma. Még mindig nem értettem, mi történt, abban viszont biztos voltam, ez a csönd semmi jót nem jelentett. Zeref hirtelen felsírt karjaimban, én pedig rémülten tapasztottam tenyeremet aprócska szájára.

- Ssshh, maradj csendben, kérlek - suttogtam öcsikémnek hevesen dobogó szívvel, mire ő hirtelen elhallgatott és rám emelte könnyes tekintetét. Akkor, abban a pillanatban megfogadtam magamnak, mindig meg fogom őt védeni és soha sem hagyom el. Mi négyen örökké együtt maradunk majd. Anya, apa, Zeref és én, egy nagy boldog család leszünk. Legalábbis ezt gondoltam, az élet viszont nem így akarta. Hirtelen ugyanis sietős léptek zaját hallottam a lépcső felől, majd valaki feltépte a szoba ajtaját és újra kiabálni kezdtek.

- Hol a mágusok? - hallottam egy középkorú férfi mély és komoly hangját, nemsokkal ez után pedig egy női hangot hallottam meg.

- Nem ők azok. A mágusokat rejtegetik - szólalt meg a nő is, majd a következő pillanatban szüleim felé fordult és másik két társával túszul ejtették őket.

- Hol vannak? - szegezte apunak a kérdést a nő, de ő csak összeszorította a száját és hallgatott - Válaszolj, vagy a feleséged meghal! - erősködött tovább, miközben egyik társa puskájával erőteljesen tarkón ütötte anyut.

- Ne mondd el, Igneel - nyögte anya gyengén, majd erőtlenül köhintett párat.

- Sosem árulom el a gyerekeimet! - szólalt meg apa eltökélten, mire a nő hangosan felkiáltott és parancsot adott a tüzelésre.

- Lelőni őket! - mondta határozottan, mire az apuékat szorongató két férfi bólintott és a következő pillanatban két lövés dördült, anyuék pedig holtan rogytak a földre. Éppen ezzel egy időben nem messze újabb villám csapott le, melynek fénye betöltötte az egész szobát, ebben a rövid időben pedig remegve pillantottam meg a kárpiton elterülő hatalmas vértócsát, melyben drága szüleim holtteste hevert. Egész testem megfagyott a félelemtől, s ijedten néztem a karomban fekvő Zerefre, abban reménykedve, nem kezd újra sírni ijedtében. 

- Megkeresni őket! - adott ezután újabb parancsot a nő, én pedig dermedten vártam, mit tesznek az emberei. Mind a ketten lázas kutatásba kezdtek. Benéztek az ágy mögé, az asztal alá, még a ajtó mögé is, a szekrényt viszont kifelejtették. Néma sóhaj hagyta el a torkomat, amikor az eddig hallgatagon parancsokat teljesítő férfi hirtelen megszólalt és az ajtó felé indult.

- Ez a szoba tiszta! - jelentette ki reszelős hangon, majd átlépte a küszöböt. Megkönnyebbülten hunytam le a szememet és öleltem magamhoz kisöcsémet, azt remélve végre biztonságban vagyunk, ám szemeim a következő pillanatban rémülten pattantak ki. Zeref ugyanis mély levegőt vett, nagyra nyitotta a száját és torka szakadtából felsírt.

- Ne... - fordultam öcsém felé kétségbeesetten suttogva, mire ő elhallgatott, ám akkor már késő volt. A két férfi és nő azonnal a szekrény felé fordult, majd a nő meg is szólalt.

- Kinyitni! - utasította embereit határozottan, mire azok ketten engedelmesen az ajtóhoz léptek és egy erőteljes mozdulattal feltépték azt, Zeref pedig újra sírásba kezdett.

- Meg vannak! - kiáltotta az egyik férfi - Két fiú. Az egyik öt év körüli, a másik mindössze pár hónapos lehet - jelentette felettesének szorgalmasan, majd kirángattak a szekrényből és a nő felé fordítottak.

- Ők lesznek azok - mondta a nő, miközben hozzánk sétált és alaposan szemügyre vett minket - Az adatok szerint csak egy van. De vajon melyik lehet az? - nézett végig rajtam, majd karomban tartott öcsémen is, aki csillapíthatatlanul zokogott - Ő lesz az - mutatott végül rám, miközben undorral megszívta a fogát - Messziről bűzlik a mágiától - mondta, aztán intett  embereinek, mire az egyik erőszakosan kitépte Zerefet karjaim közül, a másik pedig engem ragadott meg.

- Kár, hogy a ti házatokba jöttünk be utoljára - szólalt meg a nő még egyszer, miközben megvetően rám nézett - Miattad egy egész falut le kellett mészárolnunk - mondta undorral, azzal átlépte anyám véres holttestét és az ajtó felé sétált, emberei pedig követték.

- Nee! Hová visznek minket?! Zerefet adják vissza kérem! Ő az én kisöcsém, velem kell maradnia! - kezdtem kétségbeesett rimánkodásba, ám senkit sem érdekelt. A három felnőtt kemény arcvonásokkal haladt a kijárat felé, ám mikor az utcára értünk megrázó látvány tárult a szemem elé. Az úttesten mindenfelé falusiak hevertek holtan, köztük pedig talpig felfegyverzett katonák rohangáltak. Az eső még mindig zuhogott, így minden merre véres víz folydogált, szinte már patakzott. Semmit sem értettem az egészből, fogalmam sem volt, miért az én hibám mindez. Anya azt mondta, semmiről sem tehetek, biztosított afelől, hogy ez nem az én hibám. De akkor mégis miért öltek meg mindenkit? Miért halt meg anya, apa és minden falusi? 

- Megvan! - rántott ki sötét gondolataim közül egy kegyetlen női hang, s ekkor minden katona hirtelen megállt, szemeiket pedig ránk szegezték - Ez a kiskölyök az - mondta, majd lökött rajtam egyet, én pedig magatehetetlenül a betonra zuhantam. Megrökönyödve emeltem kezeimet szemem elé és kitágult pupillákkal meredtem véres ujjaimra. Körülöttem minden csupa vér volt, szinte egyetlen tiszta négyzet milliméter sem maradt az utakon. Ekkor egy erős férfikar hirtelen megragadott és egy erőteljes mozdulattal felrántott a földről. A férfi teljes arcát maszk fedte, így még a szemeit sem láthattam rendesen, abban azonban biztos voltam, ugyanolyan kegyetlenül csillognak, mint a szüleimet kivégző szőke nőnek. Ezután a férfi egy nagy rabszállító autó hátsó felébe tuszkolt, majd rám zárta azt. Az ajtó tetején volt egy kisebb ablak, rácsokkal elzárva. Kétségbeesetten pillantottam ki rajta, majd kezdtem el hangosan üvölteni.

- Az öcsém! Az öcsémet ne bántsák! Kérem, Zerefet ne bántsák! - könyörögtem a katonáknak, ám senki sem szólt hozzám. Öcsikémet egy másik autóba tették, majd azt az ajtót is bezárták, én pedig fiatal életem minden értelmét elveszítettem. Nem volt többé öcsém, nem voltak szüleim. Az egész családomtól elszakadt, egyedül maradtam a világban akár a kisujjam. A következő pillanatban az öcsémet szállító autó mellé egy nő lépett, majd váltott pár szót a sofőrrel. Utálkozva vettem őt szemügyre. Jól megnéztem aranyszőke haját, mely lágy hullámokban omlott a vállára, emlékezetembe véstem mogyoróbarna szemeit és vörösen kirúzsozott telt ajkait is. Minden egyes arcvonását pontosan megjegyeztem, hogy egy napon, ha újra találkozunk majd, megismerjem őt és saját két kezemmel tépjem szét. Sötét gondolatok voltak ezek egy ötéves elméjében és még sötétebb ígéretek, ám megfogadtam, addig nem nyugszom amíg ez a nő lélegzik. Tudtam, bosszút fogok állni mindenért, majd miután végeztem szüleink gyilkosával megkeresem az öcsémet és új életet kezdünk. Csak mi ketten, Zeref és én. Az autó ekkor berregni kezdett, majd lassan elindult, én pedig egyre távolabb kerültem a legkegyetlenebb nőtől, akit valaha láttam. Fogalmam sem volt, ki lehetett ő, nem tudtam, miért kellettem neki, vagy, hogy miért szakította el tőlem Zerefet, azt viszont pontosan tudtam, hogy az én kezem által fog meghalni. Élvezettel nézem majd végig, ahogyan barna szemeiben kihuny az élet utolsó szikrája is és minden végtagja elnehezül. Igen, akkor szörnyeteggé váltam, s ahogyan az autó falum határához ért, már egy teljesen más Natsu pillantott vissza a vérben úszó településre, melyet egykoron az otthonának mondhatott, mostanra azonban nem más, mint egy kegyetlen mészárlás helyszíne, ahol több száz ember vesztette életét. Csecsemők, gyermekek, felnőttek és öregek is. Azon az estén mindenki meghalt, sőt legbelül én is.

Üdvözlök mindenkit! Úgy döntöttem, egy újabb NaLu fanfiction-ba kezdek. Remélem, tetszeni fog nektek és nem feleslegesen írom az egészet. Igyekszek a folytatással, addig is sziasztok.