-Kelj fel!-ugrottam Nikire,mert este 6kor még mindig aludt.

-Mhm!-nyöszörgött alattam és a fejébe húzta a paplant-Hagyj!

-Naa! Figyelj már egy picit!-rántottam le róla a takarót,mire hirtelen felém kerekedett és a két kezem a fejem felett leszorítva nézett le rám.

-Mondd!-mondta feszülten.

-Anyukádék jönnek át hozzánk egy ilyen nagy közös családi vacsorára.-hadartam egy szuszra,majd néztem ahogy Niki arcszíne vörösből falfehérre vált át.

-Hogy mi?-nyögte ki nagy nehezen,majd visszazuhant mellém és a mennyezetre meredt.

-Ja. Anyáék intézték,míg mi aludtunk.-bámultam én is a mennyezetet.

-Ez..

-Gáz.-fejeztem be helyette a mondatot,majd óvatosan felé fordultam-Haragszol?

-Dehogy is.-lágyultak el az arcvonásai,majd finoman végigsimított hüvelykujjával az arcomon,mire megborzongtam.

-Még mindig nem tudtam hozzászokni az érzéshez,amit az érintésed és a közelséged vált ki belőlem.-fogtam kezembe a tenyerét,majd belecsókoltam.

-Még mindig nem hiszem el hogy az enyém vagy.-mosolygott,majd addig csókolóztunk,míg már szinte felrobbant a tüdőnk a levegőhiánytól. Zilálva váltunk el egymástól,majd fejem a vállába fúrva feküdtünk még egy darabig.

-Hey!-vágódott ki az ajtó hirtelen,majd őrült barátnőm lépett be rajta nyomában a kicsikkel.

-Hali!-köszönt oda Hanna-Próbáljuk visszafogni,de reménytelen eset.-sóhajtott lemondóan,tekintetét Vivire szegezve,aki épp a sminktükröm előtt vágott mindenféle fejeket.

-Amúgy!-fordult végre felénk-Ritáék üzenik,hogy mindjárt kész a vacsi,úgyhogy öltözzetek fel. Anyudék egy fél óra múlva itt vannak.-mondta Nikinek.

-Rendben.-másztam ki Niki karjai közül,akinek ez nagyon nem tetszett,ezért visszarántott és még erősebben szorított magához. Mikor biztos volt,hogy nem tudok megszökni,megemelte az állam és hosszasan,ráérősen csókolt meg.

-Khm..-köhintett Hanna.

-Na jó,gyertek gyerekek! Ehhez még mind kicsik vagyunk!-tolta kifelé Vivi az ajtón a kicsiket,majd még az ajtóban utoljára visszafordult-Bármire is készültök,intézzétek el fél óra alatt!-kacsintott perverz vigyorral az arcán,majd gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

-Ké-szül-nünk kel-le-ne-mondtam nagy nehezen,ugyanis Niki egy percre sem szakította meg a csókunk.

-Semmi kedvem ehhez az egészhez. Nekem most inkább hozzád lenne kedvem.-vigyorgott eltolva magától,majd újra visszahúzott és még vadabbul kezdte falni ajkaim. Minden akaraterőm összegyűjtve végül sikerült elhúzódnom és kikelni az ágyból,még mielőtt visszaránthatott volna.

-Márpedig ha akarod,ha nem, hivatalosak vagyunk a családi vacsorára. Úgyhogy gyerünk! Segíts ruhát választanom!-tapsoltam kettőt,mire felnyögött és arcát a párnába fúrva elfordult tőlem-Rendben. Akkor drasztikusabb módszerhez kell folyamodnom. Ha nem kelsz ki fél percen belül az ágyból,egy hétig hozzád sem érek. És csók sincs.-tisztáztam a félreértések elkerülése érdekében. Kb. 5 másodperc kellett neki,hogy villámgyorsan kipattanjon az ágyból és a falhoz szorítson. Karjaim az egyik kezével összefogta a fejem fölött,miközben csípőjével folyamatosan a falhoz szorított.

-Kibírnád egy hétig az érintésem nélkül?-búgta a fülembe,majd szabad kezével végigsimított arcomtól kezdve az állkapcsomon,a nyakamon majd keze a nadrágom szélénél állapodott meg,ajkai pedig a jobb vállamon pihentette.

-Ki bizony.-igyekeztem határozottnak tűnni,de ahogy ajkaival a vállamat majd a nyakamat kezdte cirógatni,hangom megremegett.

-Biztosan?-fúrta tekintetét az enyémbe,én pedig teljesen elvesztem gyönyörű kék szemeiben.

-Én..

-Igen?-vonta fel az egyik szemöldökét.

-Én..én egy percig sem bírnám ki az érintésed nélkül.-suttogtam alig hallhatóan.

-Sejtettem.-vigyorgott pimaszul,majd ajkaival egyre közelebb és közelebb vándorolt az enyéimhez. Már csak milliméterek választottak el minket egymástól. Éreztem a forró levegőt,amit az orrán kifújt. De nem csókolt meg. Csak szórakozott és kiélvezte,hogy majd meg haltam,annyira vágytam a csókjára. De ő csak simogatta ajkaival az enyéimet. Kisvártatva ráuntam és kezem kitépve a szorításából az ágyra löktem és felültem a csípőjére,hogy ne tudjon mozdulni. Két kezét óvatosan a térdem alá helyeztem,így most ő volt kiszolgáltatva nekem.

-Na milyen érzés,mikor te vagy kiszolgáltatva nekem?-hajoltam ugyanolyan közel hozzá,mint ő az előbb hozzám,de én sem csókoltam meg. Megpróbálta megemelni a felső testét,mire a vállánál fogva visszataszítottam-Nem nem. Most én játszom egy kicsit.

-Rendben úrnőm.-dőlt hátra vigyorogva.

-Mondd,te meddig bírnád az érintésem nélkül?-súgtam a fülébe,majd a nagyobb hatás érdekében beleharaptam a fülcimpájába,mert tudtam,hogy az az egyik gyenge pontja. A siker nem is maradt el. Felnyögött,de nem szólt egy szót sem,így elkezdtem egyre lentebb és lentebb csókokkal behinteni. A nyaka érzékeny pontjánál ismét felnyögött,de most nem szívtam ki neki,csak épp annyira,hogy érezze. Majd a csókjaimmal visszatértem az ajkaihoz.

-Szóval?-néztem fel rá.

-Hmm..-próbálkozott ismét felemelkedni,de nem engedtem.

-Marad!-toltam vissza az ágyra,majd újból felé hajoltam. Ezúttal apró csókokat leheltem az ajkaira,azonban mikor elakarta mélyíteni őket elhúzódtam és még utoljára ráharaptam az alsó ajkára,mire hangosan felmordult és kiszabadítva magát alólam,felém kerekedett és olyan mohón kezdte falni ajkaim,amilyen mohón csak tudta.

-Te is tudod,hogy megőrülök érted.-nézett mélyen a szemembe-És azt is tudod,hogy egy percig sem bírnám nélküled.

-Nos ez esetben.-ültem fel,Niki pedig az ölembe került,ami elég viccesen nézhetett ki-Jobban jársz,ha segítesz nekem ruhát választani és közben elkezdesz ráhangolódni a családi összejövetelünkre.-csókoltam bele a nyakába.

-De csakis miattad.-állt fel,majd kezet nyújtott és felhúzott engem is.

-Mit vegyek fel?-léptem a szekrényemhez,és tanácstalanul kezdtem pásztázni a rengeteg behajtogatott ruhám.

-Mi ez a nagy ügy a ruhák miatt?-lépett mögém,karjait a derekamra fonva-Hiszen mindenben gyönyörű vagy.-csókolt most bele ő az én nyakamba.

-Ez igen is nagy ügy. Nem akarom,hogy a szüleid rossz véleménnyel legyenek majd rólam.

-Te hülye vagy.-nevetett fel.

-Köcsög!-boxoltam vállon-Ijj! Jobb lesz,ha gyorsan választunk. Mindjárt itt vannak anyudék.-néztem kétségbeesetten a telefonom órájára. Végül sikerült kiválasztanunk a megfelelő ruhát,úgyhogy csatlakozhattunk a többiekhez. A konyhába kiérve hatalmas káosz fogadott minket. Vivi és Hanna valami sztár pasin vitáztak,a kicsik ismét a focis kártyákon,keresztanya meg igyekezett csitítani őket és közben segíteni anyának a terítésben.

-Úr Isten! Mi lesz itt?!-fordultam kétségbeesetten Niki felé,aki látszólag teljes nyugalommal figyelte az eseményeket.

-Minden okey lesz.-szorította meg a kezem,majd beállt segíteni anyáéknak. Én is összeszedtem magam és nagy nehezen rendet tettem Viviék között,a kicsiktől meg egyszerűen elvettem az összes ilyen béna kártyát és megfenyegettem őket,hogy vagy rendesen viselkednek majd a vacsora közben,vagy lehúzom a kártyáik a wc-n. Jó lehet,hogy a zsarolás nem a legjobb gyereknevelési módszer,de bevált. Utána teljesen néma csendben ültek egymás mellett. Épp kész lettünk a terítéssel,mikor megszólalt a kaputelefon.

-Nyitom!-szólt keresztanya,majd elment beengedni Anitáékat. Mi közben szép lassan elrendeződtünk. A bal oldalamon Vivi,a jobbon pedig Niki foglalt helyet. Niki idegesebb volt,mikor felértek Anitáék,mint én így végig fogtam a kezét.

-Fannika!-vont magához mosolyogva Anita-De jó újra látni!

-Szia királylány!-ölelt át Robi is,majd mindketten köszöntötték a többieket is és persze legfőképp Nikit,elvégre mégis csak egy hete nem látták már. Egyébként maga a vacsora teljesen nyugodtan telt. Persze volt néhány szóváltás a kicsik között,vagy épp Vivi és Hanna között,akik nem egyeztek valami srácon. Szóval csak a szokásos. De egyébként teljesen jól éreztük magunkat. Legalábbis addig mindenképp,míg fel nem hozódott a szülők kedvenc témája:a beszéljünk a gyerekekről téma. Niki és az én fejem,szinte leégett a helyéről a sztorik hallatán.

-A kedvencem az volt-kezdett ismét mesélésbe Anita-mikor olyan 5-6 éves forma lehetett Nikike. Még akkor kezdtük az ovit. És mikuláskor ugye óvodában szokás,hogy a karbantartó vagy valaki beöltözik a mikulásnak. Igen ám,de Nikike úgy megijedt az idegentől,hogy elkezdett torkaszakadtából ordítani meg sírni. Szegénykém,de hát ki gondolta volna,hogy pont a mikulás lesz a legnagyobb félelme?

-A mikulás alattomos alak,okey?-nézett körbe sértetten Niki a röhögő társaságom-Csak nekem gyanús az a hosszú szakáll? Meg minek jár mindig azzal a nagy zsákkal?

-Mert abban viszi az ajándékot?-kérdeztem értetlenül.

-Nem. Szerintem abban tárolja a gyerekeket akiket elrabol.-vágta rá a szerinte tök logikus választ,mire még jobban kinevettük.

-Tényleg ijesztő.-fordult felém kétségbeesetten. Láttam a szemén,hogy nem csak meg játsza. Valódi félelem tükröződött a tekintetében.

-Hát persze,hogy az szerelmem.-simítottam meg az arcát,mire halványan elmosolyodott.

-Fanni meg a bohócoktól fél!-kiáltotta be Vivi,mire mindenki felém fordult.

-Ez igaz?-kérdezte Anita.

-Az. Olyan 7 éves korában kezdődött. Az idióta nagybátyja megnézetett vele valami hülye horrorfilmet,amiben a főszereplő egy gyilkos bohóc volt. Szegény,hát még ugye kicsi volt,persze,hogy megrémült. De nem is emlegette meg semmi. Csak egyik délután volt valami rendezvény a főtéren és volt ott egy bohóc is,aki odajött hozzánk,hogy majd ő hajtogat nekünk lufifigurát,meg satöbbi. Na több se kellett. Fannika ránézett és olyan hangosan kezdett el sikítani,hogy az egész főtér felénk fordult. Szegény bohóc el sem tudta képzelni,mi baja lett hirtelen? Gyorsan elment onnan,de utána órák kellettek,míg megtudott Fanni nyugodni.

-Szegénykém.-nézett felém Anita-Jól egymásra találtatok amúgy. Furcsábbnál furcsább dolgoktól féltek.

-Te meg félsz a gumikacsáktól.-nyújtottam nyelvet Vivire,mire most mindenki őfelé fordult.

-A gumikacsáktól?-kérdezte döbbenten Niki,Robi és Anita egyszerre.

-Aham. Tök ijesztőek.-vont vállat lazán Vivi,mire mindenki még ő is nevetni kezdett.

-Akarom tudni miért,vagy inkább ne firtassam?-kérdezte Niki.

-Inkább ne firtasd.-legyintettem nevetve.

-Gyerekek. Remélem tudjátok,hogy mindjárt itt a felvételi is. Lassan el kell dönteni,melyik főiskolára jelentkeztek.-szólalt meg hirtelen Robi,bennem pedig a vér is megfagyott. A fősuli. Ez az amit még senkinek sem mondtunk el anyáékkal. Csak én,Vivi és a családom tudja,és egyenlőre ezen nem is változtatnék.

-Nos,mi igazából még nem döntöttünk.-mentette anya a helyzetet,mire hálásan pillantottam felé.

-Nem döntöttetek?-kérdezte Anita felém fordulva.

-Én..öhm..izé.-makogtam össze-vissza-Még nem sikerült választanom.

-Hát azért kezdj el gondolkodni Fannika! 2 hét múlva le kell adnod a jelentkezést.

-Tudom.-sütöttem le a szemem-Igyekszem.

-És te Vivi?-kérdezte Robi Vivit,aki látszólag teljesen el volt varázsolva,így fogalma sem volt mi a téma.

-Mi van velem?-tért vissza közénk végre.

-Tudod már melyik fősulira jelentkezel?-ismételte meg a kérdést Anita.

-Ja. Hát..izé..nem nagyon.-vont vállat lazán.

-Vivike,tudod,hogy 2 hét múlva le kell adnod a jelentkezést?-kérdezte Anita,mire Vivi kétségbeesetten pillantott felém. Óvatosan megráztam a fejem,mire vette a lapot és nem bökte ki az igazságot.

-Ja,hát addigra meg lesz.-mosolygott.

-Rendben.-hagyták inkább rá a dolgot Robiék.

-Te Niki hová jelentkezel?-kérdezte anya Nikit.

-A Debreceni Egyetemre.-felelte félénken.

-Hűű!-reagáltunk mind egyszerre anyáékkal,mire szegény rákvörös lett a pírtől.

-Nikike igazából gyerekkorától kezdve orvos szeretne lenni és a tanulmányi eredménye alapján tökéletes jelölt egy ösztöndíjra,ezért úgy gondoltuk,miért ne jelentkezhetne oda?-jelentette ki Anita,majd büszkén tekintett Nikire.

-Ez igaz?-kérdeztem tőle halkan,miközben a többiek tovább beszélgettek.

-Igen. Ez a kis kori nagy álmom. Mindig is segíteni akartam az embereknek. ,,Többet tenni a világért,mint amennyit a világ tesz érted-ez a siker." Eszerint az elv szerint nőttem fel és tartom is magam hozzá.

-Wow! Bámulatos vagy!-néztem rá meglepetten,de büszkén.

-Te vagy bámulatos.-mosolygott,majd egy apró csókot nyomott a számra.

-Na lassan ideje indulni,nemde?-kérdezte Anita Robit,aki egyetértően bólintott.

-Köszönjük a vendéglátást és ezt a nagyszerű estét.-szólt Robi,majd sorban búcsúzkodni kezdtek.

-Te is mész,igaz?-néztem szomorúan Nikire.

-Igen.-emelte meg az állam-De korán reggel már itt vagyok érted.-mosolygott rám már a bejárati ajtóban,majd egy hosszú jó éjt csókkal ajándékozott meg,majd még egyel és még egyel.

-Khm..-szólt közbe Anita.

-Jó éjt Nikcs.-húzódtam el vörös arccal.

-Jó éjt királylány.-csókolt meg még utoljára,majd elindult Anitáékkal haza. Egy darabig még hallgattam,ahogy beszélgetnek a lépcsőházban,majd én is bementem.

-Mikor akarod elmondani?-kérdezte Vivi az ágyam közepén ülve.

-Még nem tudom. Egyelőre biztos nem.

-Muszáj lesz.-pislogott szomorúan felém.

-Most az egyszer egyet értek a retardálttal.-dugta be anya meg keresztanya a fejét.

-Én is.-szólt anya-El kell neki mondanod.

-Tudom. De még nem megy.-temettem az arcom a tenyerembe.

-Na jó,hagyjuk hadd gondolkozzon.-mentek ki anyáék.

-Én is megyek.-állt fel Vivi is-De bármi van tudod,csak dübögj.-ölelt át,majd ő is otthagyott az ezer felé csapongó gondolataimmal. Úgy döntöttem letusolok figyelem elterelés kép. A forró víz perzselte a hátam,ahogy végigfolyt rajta,de nem törődtem vele. Most jól esett. Mintha a gondolataim is kimoshattam volna a fejemből. Mikor ezzel végeztem,gyorsan felöltöztem és befeküdtem az ágyamba. A fél éjjelt végig forgolódtam. Nem is tudom pontosan,mikor sikerült elaludnom végre.