Hihetetlen jól telt a hétvégénk. Szinte egy percet sem pihentünk,jóformán csak aludni jártunk haza. Ami azért is meglepett,mert nem tudtam,hogy Niki ennyire szeret kirándulni. Az egész várost bejártuk Ashleyékkel. Néha már alig bírtam magam vonszolni,de az a boldogság ami Niki szeméből visszatükröződött mindig újult erőt adott nekem. Sajnos eljött a vasárnap délután is,s már az állomáson búcsúzkodtunk egymástól Ashleyékkel.

-Jaj,úgy fogtok hiányozni!-vont magához barátnőm.

-Tényleg nézhetnél sűrűbben is felénk királylány!-ölelt magához Will is-És téged is bármikor szívesen látunk.-fordult Niki felé.

-Úgy ám!-helyeselt Ash könnyezve.

-Ne már,ha sírsz nem tudok elmenni!-borultam síró barátnőm nyakába.

-Jól van,jól van!-legyezgette az arcát-Nem sírok! Nem nem!-törölte le mosolyogva a könnyeit,majd odabújt Willhez-Csak tényleg hiányzol hülye gyerek.-mosolygott szomorkásan,mire mindkettejüket magamhoz szorítottam.

-Ti is nekem! De most indulnunk kell!-váltam el én is könnyezve tőlük.

-Jól van. Vigyázzatok magatokra lányok!

-Ti is!-még gyorsan megpusziltam őket,majd felszálltunk a vonatra Nikivel.

-Hihetetlen barátaid vannak.-fordult felém mosolyogva Niki már útközben.

-Tudom.-viszonoztam halványan a mosolyát,s most én hajtottam fejemet a mellkasára. Egy darabig így utaztunk csendben. A tájat figyeltem és közben egyre csak azon rágódtam,hogy nézek majd a barátaim szemébe másnap.

-Min gondolkodsz ennyire szerelmem?-nézett le rám mosolyogva Niki-Szinte hallani,ahogy kattog az agyad.

-A holnapon.-feleltem a távolba révedbe.

-Miért?-vonta fel a szemöldökét.

-Mert félek.-néztem fel rá rémülten.

-Nincs mitől félned.

-De hogy nézek majd a többiek szemébe? És mit mondok nekik?

-Megoldjuk.-szorította meg a kezem biztatóan.

-De hogyan?

-Majd ketten kitaláljuk. Ketten mindent megoldunk.-nézett mélyen a szemembe,mitől megnyugodtam-És egyébként is. Olyan erős a barátságotok a többiekkel,hogy biztos vagyok abban,hogy egy percig sem fognak haragudni. Hogy honnan tudom? Onnan,hogy ott voltam. Ők voltak azok,akik tartották bennem a lelket,míg semmit sem tudtam rólad.-nézett még mindig a szemembe fájdalmasan az emlékeket visszaidézve.

-Sajnálom. El sem tudom képzelni,mit éltél át miattam.-sütöttem le a szemem,s kibuggyant egy könnycseppem.

-Nem fontos mi volt. Csak az a fontos,hogy már velem vagy. És biztos lehetsz benne,hogy soha többet nem eresztelek el.-törölte le finoman az arcomról a könnycseppet,majd egy lágy csókot lehelt ajkaimra.

-Mihez kezdenék én nélküled?-mosolyogtam rá halványan.

-Hát igen. Nélkülem nehéz az élet.-vigyorgott önelégülten,mire vállon boxoltam-Jól van na. Tudod,hogy szeretlek. El sem tudom képzelni én mihez kezdenék nélküled.-mosolygott,s még egyszer megcsókolt. Az út további része csendben telt. Valahol a felénél bealudtam és már csak arra keltem fel,hogy Niki ébresztget óvatosan,a vállamat rázva.

-Hey! Hazaértünk királylány!

-Álmos vagyok.-motyogtam még mindig félálomban.

-Naa! Gyere,hazaviszlek! De ahhoz muszáj leszállnod a vonatról!-fogta meg a kezem és óvatosan felállított.

-Most utállak!-dünnyögtem,majd nagy nehezen kitámolyogtam a kabinból. Pár percen belül be is érkeztünk az állomásra,ahol már keresztanyáék tülkön ülve vártak minket. Niki szállt le elsőként és amint átadta a bőröndöket keresztanyának,lesegített a lépcsőn és menyasszonyi stílusban az ölébe kapott. Ez az utolsó emlékem,utána teljes képszakadás. Azt tudom,hogy reggel már a saját szobámban ébredtem Hannáék reggeli vitájára. Nagy nehezen kikeltem az ágyból és elindultam a konyhába,a hang forrása felé. Niki nem volt mellettem a szobában,így gondoltam hazament. De nem. Ott ült az egyik széken,s már teljesen elkészülve reggelizett és beszélgetett anyával és legnagyobb meglepetésemre Vivivel. Keresztanya mindeközben a két kicsit próbálta szétválasztani,akik összevesztek valami focis kártyán.

-Az enyém!-kiabálta Bence.

-Az az enyém te idióta!-kiabált vissza Tomi.

-Tudjátok mit?!-nyúlt oda Vivi,s kivette a kezükből-Egyikőtöké sem!-jelentette ki,majd nemes egyszerűséggel fogta és a szájába tömte a kártyát? És igen. Le is nyelte! A konyhában mindenki,még a két kicsi is néma csendben,megdöbbenten figyelte a jelenetet,majd a barátnőmet,akinek látszólag meg sem kottyant,hogy megevett egy kártyát. Lazán hátradőlt és folytatta a reggelijét.

-Te..te-nézett rá Niki ledöbbenten,és inkább nem szólt semmit.

-Te komplett idióta vagy!-nevettem fel.

-Fanni!!!-visított Vivi,majd olyan lendülettel vetette rám magát,hogy kiborultunk a konyhaajtón.

-Istenem,mit vétettem!-nézett anya az ég felé tárt karokkal.

-Te beszélsz?-kérdezte keresztanya megrökönyödötten. Jogos,elvégre neki kell napról napra elviselnie minket.

-Megölsz!-nyöszörögtem Vivi alatt,aki még mindig rajtam feküdt és úgy kapaszkodott belém,mint egy kis majom.

-Bocsii!-ugrott fel gyorsan,majd engem is felsegített-De annyira hiányoztál már..-biggyesztette le a száját könnyes szemekkel.

-Te is nekem kis majom!-öleltem meg még egyszer. Most jöttem rá,valójában mennyire is hiányzott az én fogadott nővérem-Hogy van a nagyi?

-Áh meg van.-legyintett mosolyogva-Csak eltörte a lábát.

-Ijjj!-húztam el a számat.

-Ja. Anyu ott maradt segíteni neki,apu meg üzleti úton van,úgyhogy most nálatok csövelek.

-De hiszen itt laksz a szomszédban.-néztem rá értetlenül. Elvégre csak 18 éves lesz,ráadásul a szomszédunkban lakik.

-Ja,de félek egyedül abban a nagy házban. Mellesleg,itt legalább kapok normális kaját. Mer' megpóbáltam én főzni,de elfeledkeztem a pirítósról így az porrá égett,ráadásul kigyúlt a pirító.-vont vállat amolyan "én megpróbáltam"stílusban.

-Jesszus!Szólj,hogy ne engedjelek a konyha közelébe.-nevettem.

-Na te csak hallgass királylány!-szólt közbe keresztanya-Nem emlékszel a legutóbbi főzéses incidensedre?

-Nee!!-fogtam a fejem és próbáltam jelezni,hogy ne mesélje el,de késő.

-Mi volt?-érdeklődött Niki,mire a konyhában mindenki röhögni kezdett,én pedig rájöttem,hogy végem,így lehajtottam a fejem és azt terveztem,hogy Mexicoba szököm.

-Az úgy volt,hogy drága Fannika éhes volt. Én sokáig dolgoztam,így nem volt időm főzni. A kicsik a játszótéren voltak,hál'isten. Szóval,Fannika talált egy tasak levest és gondolta,hogy azt majd ő jól megfőzi. Igen ám,csak hogy a királylány közben elment fürdeni,telefonozni,Tv-zni satöbbi. Egy óra múlva jutott eszébe,hogy a francba is,ő épp főzött. Akkor is csak azért,mert a füst már bejárta az egész házat. Szerencsére nem gyúlt ki semmi,csak odaégette a levest. Igen,a levest. Ez se mindennapi. De ami ennél is jobb volt az az,hogy ahelyett,hogy bement volna a konyhába és elzárta volna a tűzhelyet,ő inkább bezárta a konyhaajtót és pánikolva hívott. Én,mint az őrült rohantam haza és mit látok? Ez a két őrült a nappali közepén fetreng a röhögéstől,mellettük a ronccsá égett fazekam. Órákig tartott,mire kitudtuk szellőztetni a házat. Pluszba a szomszédok kihívták a tűzoltókat a nagy füstre,úgyhogy nekik is magyarázkodhattam,hogy csak a tasakos levest égettük oda. Az egyik még be is szólt,hogy legközelebb inkább rendeljünk.-mesélte keresztanya,mire a konyhában néma csend lett,majd mindenki egyszerre kezdett el röhögni.

-Komolyan odaégetted a TASAKOS levest?-kérdezte röhögve Niki,külön kihangsúlyozva a tasakos szót.

-Jó volt veletek. Most megyek és végzek magammal. Azt a csekély vagyontárgyamat adakozzátok el. A pénzem,mind a 2500Ft-ot a kicsikre hagyom. Sziasztok!-indultam ki a konyhából lángoló arccal.

-Tudod,hogy szeretünk,kis séfünk!-kiáltott utánam anya,mire még hangosabb röhögés tört ki a konyhában. Bevágtam magam mögött a szobám ajtaját és durcásan az ágyra dőltem,mikor halkan kinyílt az ajtóm,s nem sokkal később besüppedt mellettem a matrac,ahogy Niki odafeküdt.

-Ne durcázz már,Morgós!-karolta át a derekam és igyekezett a lehető legközelebb húzni magához.

-Nem volt szép,ahogy kinevettél.-fordultam felé lebiggyesztett szájjal.

-Ne haragudj!-nézett rám bociszemekkel,de azért láttam rajta,hogy épp egy mosolyt igyekszik elfojtani.

-Annyira nem volt szörnyű amúgy. Ki gondolta volna,hogy a tasakos leves is oda tud égni?-tártam szét a karom értetlenül-És persze,hogy nem mertem bemenni a konyhába. Tökre megijedtem.-sütöttem le a szemem.

-Elhiszem.-mondta még mindig a mosolyával küzdve-És ígérem soha többet nem kell főznöd. Főleg nem tasakos levest.-kacsintott rám,mire elnevettem magam.

-Szemetek vagytok mind!-játszottam a sértődöttet,de azért mosolyogtam.

-Azért szívesen megnéztem volna a tűzoltók fejét,amíg Andi ecseteli nekik,hogyan is égetted oda a tasakos levest.-vigyorgott szenvtelenül.

-Jól van Balogh Nikolett,ha harc,hát legyen harc. Ma este nálatok vacsorázom és biztosra veszem,hogy anyukád nagyon szívesen mesél a gyerekkorodról.-vágtam vissza gonoszul vigyorogva,mire teljesen lesápadva nézett rám.

-Nyertél.-nyögte ki végül-Nem versenyzem veled.-emelte fel megadóan a kezét.

-Helyes. De attól még átmegyek.-zártam le a témát,majd mielőtt reagálhatott volna,gyorsan kimentem a fürdőbe én is készülődni. Gyorsan elkészültem, addig is Niki anyáékkal beszélgetett,majd elindultunk az iskolába.

-Még mindig félek.-mondtam megremegő hangon,mert már a sarkon jártunk,s láttam,hogy az összes ismerősöm odagyűlt már a szokásos helyünkre. Vivi és Niki először össze,majd rám néztek.

-Minden rendben lesz.-szorította biztatóan a kezem Niki.

-Igen,csak mondd el az igazat Ricsiéknek és kész.-mosolygott rám Vivi a másik oldalamról.

-Nézd!-fordított magával szembe Niki-Egyszer úgyis túl kellett volna esni ezen a beszélgetésen.-nézett mélyen a szemembe.

-Tudom,csak most még nem érzem készen magamat rá.

-Jobb előbb,mint utóbb.

-Okey!-sóhajtottam egy nagyot-De velem maradtok!

-Még szép!-tette a kezét a vállamra Vivi.

-Veled vagyok.-adott egy hosszú,biztató csókot Niki,majd tovább haladtunk a kis társaságunk felé.

-Fanni!!! Gyerekek az ott Debreceni Fanni,vagy csak az én szemem káprázik?!-kiáltott fel Krisztián,mire az összes gyerek egy emberként fordult felém,s követte gyanakodva minden mozdulatom,míg odaértem a többiekhez.

-Nahát! Debreceni Fanni is megtisztel minket a jelenlétével.-közölte ridegen Ricsi,mire a társaságban abbamaradt a pusmogás.

-Tudom,hogy hibáztam srácok. De nem tehetek róla.

-Naná! Biztos nem tehetsz róla,hogy egyetlen üzenetre sem voltál hajlandó válaszolni,helyette felszívódtál hány napja is?-vakargatta elgondolkodóan az állát Ricsi-Ja! Meg van! 10 napja!-csettintett.

-Meghallgatnátok végre?!-keltem ki magamból most már én is,mire az egész iskola előtt abbamaradt a beszélgetés-Köszönöm! Nem így akartam elmondani,hogy az,egész iskola hallja,de nem hagytok más lehetőséget.-sóhajtottam lemondóan-Aznap délután,mikor eltűntem, hazaérésemkor a 9 éve eltűnt apám fogadott a konyhában. Miután jól összevesztem vele,közölte,hogy rákos,majd összeesett. A következő 5 napot a Debreceni klinika folyosóján töltöttem. Majd a 6.napon apám meghalt. És igen. Nem válaszoltam az üzenetekre. Senkiére. Mert fogalmam sem volt,mit mondhatnék.-néztem végig könnyes szemekkel a ledöbbent társaságon.

-Te jó isten! Ne haragudj Fanni! Istenem! Úgy sajnálom!-húzott magához Ricsi-Olyan egy idióta fasz vagyok! Meg tudsz bocsájtani?-nézett rám kétségbeesetten,akárcsak a többiek.

-Inkább ti ne haragudjatok. Nem így kellett volna a helyzetet kezelnem.-töröltem le a könnyeim.

-Ne légy már hülye Fanni baba! Nincs miért megbocsájtanunk. Te ne haragudj ránk,amiért ilyen idióta barátaid vagyunk!-ölelt át Krisz is,majd sorba mindannyian,miközben részvétet nyilvánítottak. Sajnos a hírek ismét elég gyorsan terjedtek. Első óra után már mindenki arról beszélt,hogy visszatértem. Na meg persze apám haláláról. Akkor lepődtem meg a legjobban,mikor a takarító nők,sőt még Pista bácsi,az öreg karbantartó is megállított,hogy részvétet nyilvánítsanak. Utolsó óra után szó szerint kimenekültem az iskolából,de legfőképp a sajnálkozó emberek és tekintek elől menekültem. Hazaérve,úgy ahogy voltam,cipőstől bedőltem az ágyamba és a fejembe húztam a takaróm.

-Mi az?-húzta le az arcomról Niki,s aggódva figyelt.

-Fáradt vagyok..Pont ezt nem akartam. Nem akartam,hogy bármerre is menjek mindenfelől a lesajnáló, "szegény lány,meghalt a papája"pillantásokat kapjam meg.

-Gyere!-húzott a mellkasára-Pihendd ki magad!

-Nem edzésre kéne menned?-kérdeztem egyenletes szívverését hallgatva.

-Ha eddig kibírták nélkülem,biztos vagyok benne,hogy még egy darabig tudnak nélkülözni.

-Nem akarom,hogy ezt tedd!-emeltem fel a fejem-Tudom,hogy ez az életed. Nem akarom,hogy feladd értem,aztán évek múlva,mikor már mindketten vén nyanyák leszünk,a fejemhez vágd majd,hogy miattam nem lehettél az,aki lenni akartál.

-Jesszus,micsoda összeesküvés elméleteket tudsz gyártani. Inkább hanyagold a gondolkodást.-nézett rám elképedve-Szó sem volt arról,hogy abbahagyom. Csak most itt vagyok melletted,mert szükséged van rám. És mert így akarom.-vont vállat lazán-És egyébként is tévedsz,ugyanis nekem te vagy az életem.-csókolt meg hosszasan,talán egy pöppet túl hosszasan is.

-Szóval,mikor vén nyanyák leszünk? Ez azt jelenti,hogy velem akarsz megöregedni?-kérdezte ziláltan,vigyorogva,mire én is elmosolyodtam.

-Hm..-vágtam gondolkodó arcot-Csábítóan hangzik. De eredetileg az volt a tervem,hogy elmegyek,világot látok,meg persze csajozok a világ minden táján. Majd,mikor már öreg leszek és a kutyának se kellek majd,akkor összeköltözöm veled.

-Idióta!-nevetett Niki,majd még egyszer megcsókolt-És te amúgy is gyönyörű leszel,még vén lányként is.-súgta a fülembe,majd visszafeküdt,én pedig a fejem a mellkasára hajtva hallgattam tovább a szívveréség,melynek nyugodt ütemére hamar el is aludtam.