- Mi a franc???!!-kiabáltam mikor kiértem.

-Fannika!-ugrott fel keresztanya és anya egyszerre.

-Hogy kerül ez ide?!-mutattam apám felé.

-Kicsilányom.-mondta apa könnyes szemekkel és elindult felém,mire hátraugrottam úgy,hogy a konyhaasztal közénk kerüljön.

-A faszt a kicsi lányod!-fakadtam ki üvöltve-Hogy van képed idejönni és a lányodnak nevezni?!! Azok után,hogy 9 éves koromban leléptél,van bőr a képeden idejönni?!

-Fannika.-tette anya a vállamra a kezét.

-Hagyj!-ráztam le magamról-Vagy eltakarodik innen,vagy én megyek el. Most!-mutattam az ajtó felé.

-Csak hallgasd meg amit mondani akar,kérlek kicsim!-kérlelt anya könnyes szemmel.

-Anya,ő meghallgatott mikor sírva csimpaszkodtam a lábába és könyörögtem,hogy ne menjel el?! Ő meghallgatott?!-tört ki belőlem a zokogás.

-Sajnálom kislányom!-szólt közbe sírva apa-Bár visszamenehnék az időben.

-De nem mehetsz!Hol voltál,mikor szükség volt rád? Hol voltál a sulis rendezvényekről? Hol voltál a zongora versenyemen? Hol voltál a szavaló versenyemen,az olvasási versenyemen? Hol voltál,mikor a nagyi meghalt? Hol voltál a temetésén? Hol voltál,mikor Hannát műtötték a füle végett? Hol voltál,mikor Bence tüdőgyulladást kapott és majdnem a kórházban halt meg?-üvöltöttem,majd mikor lehiggadtam folytattam nyugodt hangon-Hogy voltál képes magára hagyni a terhes feleségedet? Hol voltál,mikor az adósságaid,miatt napi szinten zaklattak minket,mikor ránk akarták gyújtani a házat? Mondd! Hol voltál,mikor anya 3 műszakban dolgozott és nekem kellett a gyerek fejemmel ellátni a testvéreimet? Hol voltál,mikor szükségünk volt rád? Sehol. És ez az,amit sosem fogok neked megbocsájtani. És nem azért amit velem tettél,hanem azért amit Hannáékkal. Miattad anya nélkül nőnek fel,mert a megélhetés miatt anyának külföldön kellett munkát vállalnia. És ezek után,te apának nevezed magad? Ott az ajtó,én mindent elmondtam.

-Rákos vagyok.-mondta ki az utolsó szavakat,majd elájult én pedig lesokkoltan figyeltem,ahogy anyáék mentőt hívnak.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

RÁKOS VAGYOK.-csengenek vissza a fülemben szavai. Nem hiszem el. Nem akarom elhinni. Ötödik napja már,hogy itt ülünk éjjel-nappal a Debreceni klinikán mellette. Ötödik napja már,hogy nem beszéltem Nikivel. Hatalmas lelkiismeret-furdalásom van miatta,de egyszerűen nem tudom mit mondhatnék. Szívből remélem,hogy egyszer megtud majd bocsájtani nekem.

-Rendben,végeztünk.-szakított meg elmélkedésemből a vizitelő orvos hangja,amint kilép a kórteremből.

-És,tudunk már valamit doktor úr?-kérdi kétségbeesetten anya az orvost,feleslegesen,hisz mindent tudunk. Annyira előrehaladott tüdőrákja van,hogy 1% az esély a gyógyulásra.

-Körülbelül egy hetet jósolok még. Sajnálom.-mondta ki a végítéletet,mire éreztem,hogy könnyek égetik a szemem. Egy hét. Egy hétig élhet még, ha szerencséje van.Aztán meghal. Anya mellettem zokogásban tört ki,Hannáék szerencsére nem voltak most itt. Keresztanyával hazaugrottak a debreceni szállásunkra pár tiszta ruháért.

-Igazán sajnálom. Ha bármire szükségük van,csak szóljanak.-mondta a doktor végigsimítva anyám vállán,majd sarkon fordult és már el is tűnt a szemünk elől. Én leroskadtam egy székre anya mellé,aki közben zokogva próbálta magyarázni keresztanyának a fejleményeket. Én nem tudtam mit gondoljak. Lehet,hogy haldoklik. Lehet,hogy az apám,de mégsem éreztem semmit már vele kapcsolatban. Régebben tiszta szívemből gyűlöltem,most pedig,hogy tudom rákos,minden vele kapcsolatos érzésem megszűnt,a helyét pedig hatalmas űr vette át. Időközben megérkeztek keresztanyáék is. Keresztanya anyát próbálta nyugtatni,Hannáék pedig mindhárman sírva fogták egymás kezét. Hanna,két oldalán a két kicsivel,egyszerűen leírhatatlan látvány volt. Az igazi testvéri szeretet.

-Gyertek,menjünk be.-mondta anya már valamivel nyugodtabban,majd elindult belefél a kórterem ajtón. Én az öt nap alatt még egyszer sem voltam bent apánál. Végig kint ültem a folyosón. Most azonban egy belső hang az súgta menjek be.

-Várjatok!-ugrottam fel én is mire mind megtorpantak-Bemegyek én is.

-Gyerekek!-köszöntötte apa mosolyolgva Hannáékat,majd engem megpillantva elkomolyodott-Fanni?-nézett rám döbbenten,mint aki nem hisz a szemének.

-Itt vagyok.-szólaltam meg,majd leültem az ágy mellé húzott székre és megfogtam a kezét-Itt vagyok.

-Fannika.-fordult felém mosolyogva-Életem legnagyobb szerelme. Emlékszem a születésedre. Épp a vonaton ültem úton Pestre egy tárgyalásra,mikor anyád hívott,hogy elfolyt a magzatvize.-mesélte,majd elkapta egy köhögő romham,így gyorsan itattam vele egy kis vizet,majd folytatta-Apa lettem! Apa lettem! Kiabáltam őrült módjára,mire hatalmas tapsvihar kerekedett a vagonban. A következő megállónál leszálltam a vonatról,nem érdekelt a tárgyalás sem. Azonnal kocsit béreltem és,mint az őrült,száguldottam haza felé. A kórházba érve persze már úgy néztem ki,mint egy csapzott kutya. Ráadásul,mint kiderült feleslegesen rohantam annyira,hiszen csak másnap reggel jöttél világra. Életem legszebb és legboldogabb pillanatai voltak azok. Mikor a kis tenyérnyi tested egy pólyába csavarva a kezembe adták. Először nehezen sírtál fel,de aztán bömböltél rendesen. Még anyád ölében sem nyugodtál meg. Egyedül akkor csillapodott a sírásod,mikor a kezembe kerültél. Soha többet nem éreztem azt,amit akkor. Persze Hanna születésénél is ugyan olyan büszke voltam,de te voltál az én első szerelmem. Tudom,hogy felesleges bocsánatot kérnem,mert azzal nem hozom vissza a gyerekkorod.Nem lehetek ott a versenyeiden. Nem mehetek vissza az időben. És nem tehetem meg nem történtté ezeket a dolgokat. Nem tehetem meg nem történtté,hogy mikor megtudtam,hogy anyád terhes Bencével otthagytam. Magára hagytam. És ezt már nem csinálhatom vissza. De megkaptam méltó büntetésem,mint látjátok.

-Nem. Nem ezt érdemled. Ettől 1000x rosszabbat érdemelnél.-ráztam meg a fejem.

-Tudom Fannikám,tudom. Épp ezért csak azt remélem,hogy egyszer,valamikor megtudsz majd nekem bocsátani.-nyöszörögte,majd sípolni kezdett az EKG,és többet nem szólalt meg.

-Apa!-suttogtam-Megbocsájtok neked.-azzal lecsuktam a szemeit,és egy utolsó puszit nyomtam a homlokára,majd felálltam és kimentem a kórteremből. Meg sem álltam egy közeli parkig. Ott lerogytam egy fa tövébe,és olyan mélyről jövő zokogásban törtem ki,amellyel eddig még sosem találkoztam. Lehet,hogy tönkretette a gyerekkorom,mégis fájt a tudat,hogy halott. Mert eddig ha már nem is keresett,de legalább tudtam,hogy valahol életben van. Most már nincs. És ez hatalmas űrt hagyott bennem. Úgy éjfél körül lehetett,mikor hazamentem. Otthon a kicsik már aludtak,anyáék pedig a konyhában ültek az utazótáskákkal. Mikor észrevettek,mindketten felugrottak.

-Fannika! Hol voltál eddig?-kérdezte aggodalmasan keresztanya.

-Egy parkban.-feleltem miközben a mosogatóhoz sétáltam és arcot mostam.

-Hagyd Andi! Ki kellett szellőztetnie a fejét. Tudom mit érzel most kicsim..

-Nem!-szakítottam félbe erőtlenül-Elképzelni sem tudod,mit érzek most. És ne is próbáld! Egyszerűen csak hagyjatok most békén!

-Jól van kincsem.-szorított erősen magához anya.

-Anya.-toltam el magamtól-Én még nem akarok hazamenni. Nem állok még készen rá.

-Ezt megértem. Viszont nekünk muszáj hazamennünk intézni a temetéssel kapcsolatos dolgokat.

-Menjetek csak,megleszek egyedül is.

-De kicsim,nem tudom jó ötlet e ez.

-Reni,Fanni nagylány már,biztos vagyok benne,hogy tud vigyázni magára.-szólt közbe keresztanya.

-Köszönöm.-pillantottam felé hálásan-És anya kérlek. Senkinek,de tényleg senkinek ne mondjátok el azt,ami itt történt. Az ismerőseimnek ehhez semmi köze. És azt sem akarom,hogy Niki tudjon róla.

-Fannika,Niki napok óta halálra aggódja magát miattad. Vivi anyukája mondta,hogy minden délután átjön megnézni otthon vagyunk e. Nagyon szenved miattad. Biztos,hogy nem akarod,hogy szóljunk neki?-kérdezte keresztanya az arcom fürkészve-Szerintem jót tenne neked,ha melletted lenne. És nem lennél egyedül. Vivi próbált eljönni,de neki is kórházba került a nagyija,így nem tudott elszakadni.

-Tényleg nincs semmi baj,minden rendben. Egyedül is megleszek. De most megyek aludni. Jó éjt.-pusziltam meg őket,majd bementen és úgy ahogy voltam végigdőltem az ágyon. Reggel felkeltem míg elbúcsúztam anyáéktól,lezuhanyoztam gyorsan és visszafeküdtem aludni. Egész nap csak aludtam,de ez érthető. 5 napot virrasztottam egy kórházi folyosón. Furcsa,hogy akkor egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak,most azonban akár egy hétig is aludni tudnék. Délután öt óra volt,mikor felébredtem a kaputelefon hangjára.

-Igen?-szóltam bele.

-Fannika! Végre már,mi tartott ilyen soká?-hallottam meg anyám aggodalmas hangját a túloldalról.

-Mit keresel itt?-kérdeztem meglepetten.

-Itt van keresztanya is. Felengedsz minket még ma,vagy itt dekkoljunk egész délután?

-Még átgondolom.-feleltem,majd benyomtam a beengedő gombot a kaputelefonon,kinyitottam az ajtót és elmentem wcre.

-Fannika!-kiabált anya beérve az ajtón.

-Wc!-kiabáltam vissza-Egy perc!

-A konyhában leszünk!

Gyorsan lehúztam a wct és rohantam én is utánnuk. A konyhába érve azonban az állam konkrétan a padlóig zuhant.

-Niki?!-kérdeztem hitetlenül,nem akartam elhinni,hogy ott van.

-Fanni!-sóhajtott megkönnyebbülten.

-Niki!-kiáltottam fel és a nyakába ugrottam. Azonnal a karjai közé zárt és olyan erővel szorított,hogy máskor biztos marhára fájt volna. Most azonban csak arra vágytam,bár erősebben szorítana magához. A karjai közt megszűnt minden fájdalmam,biztonságban éreztem magam. Nem számított más,csak ő és én.

-Soha többet ne csinálj velem ilyet!-mondta arcát a nyakamba fúrva.

-Úgy örülök,hogy itt vagy!-szipogtam a nyakába-Ne engedj el,kérlek!

-Soha többé!-mondta erősítve az ölelésén.