A szobámba felérve azonnal pennát és pergament ragadtam.

Itt van Karkarov. Ennyiből állt a levél, amit összehajtogattam, és sóhajtva felálltam. A taláromat átcseréltem egy hosszúujjú felsőre, és egy farmerra, hajamat egy kócos kontyba fogtam, és a Hop-port és a pálcámat magamhoz véve száguldottam le a kandallóhoz, a döbbent tekinteteket figyelmen kívül hagyva szórtam be a port a kandallóba, és mondtam be a címet. Majd amikor a levél egy villanással eltűnt, indultam a portrélyuk felé, amikor egy kéz ismét megállított.

-Rina, nem tudunk segíteni, ha nem beszélsz velünk. – nézett rám Lee.

-Most hagyjatok, jó?! Egyedül szeretnék lenni! – förmedtem rájuk, majd megfordultam, és kiléptem a portrén, és futásnak eredtem. Ki kellett mennem, hirtelen fullasztónak éreztem a kastély melegét. Befordultam a folyosón, és azzal a lendülettel nekimentem egy fekete köpenyes alaknak.

-Nézzen az orra elé, Rosztova, ha nem nagy kérés!

-Elnézést, Piton professzor! – vettem egy mély levegőt, és néztem a fekete szemébe. – Többet nem fordul elő.

Már kerültem volna ki a professzort, de ő megszólalt.

-Karkarov honnan ismeri magát? Láttam, hogy maguk ketten elbeszélgettek. – na, most omlottam össze. Karkarov nevének hallatára nem olyan erős remegés fogta el a testem, hogy a lábaim feladták a dolgukat, és csak a professzor lélekjelenlétének köszönhetően nem vertem be a fejem az ablakba.

-Jöjjön velem. – kezdett el a lépcsőn lefelé húzni. – Szedje össze magát! – dörrent rám, amikor egy lépcsőfok majdnem elnyelte a lábam. Én csak remegve mentem utána, a könnyek csak úgy ömlöttek a szememből, így nem is láttam, hogy tulajdonképpen hova megyünk. Csak az tűnt fel, hogy egyre hűvösebb van, ami nagyon jól esett.

-Menjen. – engedett előre a professzor, miután beléptem, ő is jött, és becsukta az ajtót. Elém lebegtetett egy zsebkendős dobozt, a kanapé felé terelt, majd a másik helységbe lépett, ahol a fellobbanó gyertya fényeinél egy polcon különböző üvegcséket láttam.

-Ez.. Maga itt lakik? – fordultam körbe, közben reszelősen vettem a levegőt. A könnyeim még folytak, bár nem szökőkút módjára, mit az elmúlt pár percben.

-Igen – hallottam a konyhából a választ. A professzor két csészével jelent meg, az egyiket nekem lebegtette. – Igya meg.

Kérdőn néztem rá, azt tudhatná, hogy nem iszom meg bármit csak úgy, főleg nem egy bájitalmestertől. Azért ez rám ragadt a bájitaltan órákon, főleg a Diksonban, ahol nem ilyen kis italokat kotyvasztottunk, mint itt. Az durvább volt.

-Enyhébb nyugtató van benne. – belekortyoltam a teába, és valóban, rögtön éreztem a citromfű ízét. Lehunytam a szemem, sóhajtottam egy nagyot, csak egyszerűen élveztem a csendet. Pár perc múlva kinyitottam a szemem, ittam a teából még, majd letettem az asztalra. Megtöröltem a szemem, és vettem egy reszelős levegőt. Levettem a cipőm, a lábam felhúztam a törzsemhez, átkaroltam magam, majd a professzorra néztem.

-Miért segített? – kérdeztem halkan. – Ugyanúgy halálfaló, mint Karkarov.

Piton összerezzent. Én csak vártam, hogy válaszoljon – ahogy korábban ő sem erőltette, hogy beszéljek. A hangomban nem csendült ítélkezés.

-Csak voltam. – mondta végül rekedten. – De még a Nagyúr bukása előtt átálltam Dumbledore mellé.

Szünet.

-Mit tett Karkarov?

Na bumm. A reakcióm sok mindent elmondott. A testem megremegett, nyeltem egy nagyot. Belenéztem Piton szemébe, majd biccentettem egyet és megfordultam. Megfogtam a pólóm, és elhúztam a hátamról.

-Látja a tetoválást a hátamon? Elfedi, amit el kell fednie.

Leengedtem a pólót, majd zavarta visszafordultam. A családomon és Senján kívül nem látta más a hátamat a gyógyítón kívül, aki kitisztította a sebeket, amiket a korbács ejtett. És hiába van ott a tetoválás, ami elfedi, továbbra se tervezem, hogy bárkinek is elmondom.

A csendet csak a csésze csörrenése töri meg, ahogy újra leteszem az asztalra, miután felhajtottam a maradék teát.

-Van valami erősebb? Kelleni fog, ha meg akarja nézni az emlékeimet.

-Nem hinném, láttam már durva dolgokat. Sőt, követtem el megbocsáthatatlan dolgokat. – nézett rám Piton, miután ő is kiitta a teáját.

-Nem is magának fog kelleni, hanem nekem. – álltam fel, és a konyha felé mutattam. – Szabad?

Piton nézett rám egy pillanatig, aztán legyintett. – Szolgálja ki magát.

-Köszönöm. – ez már a konyhából hallatszott.

A konyha elképesztő volt. A helység maga elég nagy volt, két oldalon üveges szekrényekkel. A szekrények egyike tele volt növényekkel, minden formában, a másik edényeket és könyveket rejtett magában. Az ajtóval szemben helyezkedett el egy hatalmas pult, alatta fiókok, jobb oldalt egy tűzhely is helyet kapott. Az helységben a natúr fa dominált, és mindent belengett a gyógynövények, és a kávé illata.

-Ha kicsodálkozta magát, a bal oldali szekrényben a jobb oldali részen találja az italokat.

-Jól van na – tértem vissza – elképesztő ez a konyha! Egy megtestesült álom ez.

-Ha előbb tudom, hogy ez így feldobja, a konyhapadlóra ültetem le. – erre halkan felnevettem. A kezemben egy üveg Lángnyelv whiskey-vel és két pohárral tértem vissza. Mindkettőbe töltöttem, Piton kezébe nyomtam az övét, a sajátomat pedig egy húzásra megittam. Töltöttem újra, majd lezuttyantam a kanapéra, ahol eddig ültem. Hanyatt vágódtam, a párnát a fejem alá csaptam, majd odafordultam a döbbenten bámuló Pitonra.

-Nos, professzor, legilimentáljon. – szólaltam meg, miután még percekig csendben üldögéltünk (illetve én fetrengtem).

Piton meghúzta az italt, majd a pácáját a kezébe kapva felállt, és leült a kanapé mellé a földre.

-Biztos benne?

-Igen. Megbízom Önben. Maga szerint miért a Roxfortot választottam? Ugyan már. – ingattam a fejem halványan mosolyogva. – Kezdje.

Piton bólintott, nagy levegőt vett, majd a pálcát a homlokomnak szegezte.

-Legilimens.

*

Amikor megszakadt a kapcsolat, zokogva tértem magamhoz. Olyan pánik volt rajtam, hogy úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Piton felültetett, a kezembe nyomott egy zsebkendőt, majd a whiskeys poharamat is a kezembe adta. Megvárta, amíg nem leszek fulladásközeli állapotban, majd visszaült a foteljébe, és felhajtotta a maradék whiskeyjét.

-Tehát elrabolt. – bólintott magának. -Hány éves voltál?

-13. Ezt nem látod az emlékben? Vagy nem lehet tudni pontosan, hogy hány éves az illető?

Észrevétlenül váltottunk át magázásról tegezésre. És az emlékeim után, furcsa lett volna, ha tovább magázzuk egymást.

-Nem feltétlen lehet tudni, csak megsaccolni. Vagy ha éppenséggel egy születésnapi emléket nézel meg. – bólintottam a válaszra.

Megint csönd volt, majd az üveg csilingelése hallatszott a poháron.

-Miután megtaláltak, és kihoztak... Elmondtad bárkinek is, hogy ki tette ezt veled?

Nagy levegőt vettem. – Elmondtam. De Karkarovnak van befolyása, nem fogják egy 13 éves kislány vádjai miatt letartóztatni. A Sötét Jegy is ott van a karján, de az ott semmit nem jelent. Nem úgy, mint itt, Angliában.

-És miért pont ezt varrattad a hátadra?

-Miután megtaláltak, a családommal elmentünk Japánba, gyógyulni. Az ottani gyógyítók legendásak, és én egyébként se tudtam volna betenni a lábam akkor az iskolába, vagy Szentpétervárra. Túl sok volt az emlék, és fel kellett dolgozni, szóval másfél évre oda költöztünk Tokióba, és egy évet az ottani suliba jártam. A nyelvtanulás amúgy segített, elvonta a figyelmem, és aztán némi segítséggel, de megbékéltem a történtek nagy részével. Csak hát arról volt szó, hogy soha többet nem találkozom Igor Karkarovval... - keserűen elnevettem magam. A kezemet a szám elé tartva ásítottam egyet, majd ránéztem a professzorra. – Most te jössz. Miért lettél halálfaló?

-Nézd meg. – nézett a szemembe. A szemem elkerekedett a döbbenettől.

-Komolyan?

-Komolyan. – tette le a poharát az asztalra. Felültem, a pálcát a kezembe vettem. Miután bólintott, én kimondtam a varázsigét, és elmerültem az emlékeiben.

-Ó, Perselus. – sóhajtottam könnyes szemmel, miután véget ért a vízió. – Ennyi év után is?

-Örökké. – mosolyodott el szomorúan. – Most viszont, ideje lenne aludni, holnap iskola.

Felnevettem.

-Mi az? – nézett rám, tényleg el se tudta képzelni, hogy mi lett ilyen vicces ebben.

-Semmi – legyintettem – csak vicces, hogy ilyen komoly dolgokról beszélünk, aztán azzal jössz, hogy aludjunk, mert holnap suli... A szüleim se mondanak nekem ilyet, mióta megtaláltak. – mosolyom keserű volt. – Túl gyorsan kellett felnőnöm.

Pár percig csönd volt, én megittam még egy kis whiskey-t, majd megszólaltam.

-Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? – Perselus bólintott, én pedig hozzátettem – Dumbledore-nak se mondd el. Tudom, hogy neki mindent elmondasz – nem engedtem, hogy közbe vágjon – de ezt, kérlek, ne. Majd ha kell, elmondom neki én magam.

-Rendben. – bólintott Perselus.

-És... - haboztam – Lehetne, hogy maradjak éjszakára? A kanapén. Nem akarok felmenni, kérdezősködni fognak, én pedig most nem bírnám ki.

Perselus szó nélkül a kanapéra bökött a pálcájával, ami a kétszeresére nőtt, és megjelent rajta két párna és egy takaró.

-Nagyon köszönöm. – néztem rá hálásan.

-Fürdő abból az ajtóból nyílik – mutatott a hátam mögötti ajtóra. – Pizsomát...

-Már lehívtam a sajátom. – vágtam közbe mosolyogva. Perselus bólintott, majd jó éjszakát kívánt, és eltűnt egy harmadik ajtó mögött.

Sóhajtva felálltam, a pálcámmal az ágyneműre bökve pillanatok alatt megágyaztam magamnak, majd a poharakat a mosogatóba varázsoltam, a whiskey-t pedig betettem a szekrénybe. Visszatérve a nappaliba, a könyvespolcra tévedt a tekintetem. Kerestem egy szimpatikus könyvet (Bájitalkészítés mesterfokon – Jonathann Morgestern) és a kanapéra leheveredve kezdtem el olvasni. Kicsivel később azt vettem észre, hogy bealudtam a könyvbe. Egy kéz óvatosan kivette a kezemből a könyvet, betakart, majd elfújta a gyertyákat, és bement a szobába, én pedig tovább zuhantam az álom végtelen kútjába.