Az idő a Roxfortban szélsebesen telt. Mire észbe kaptam, eljött Halloween előestéje is, amikor is a vendég iskolák érkeztek a kastélyba, a tusa másik két résztvevő iskolája. A Roxfortban mindenki azt találgatja, miben különböznek tőlünk az idegen diákok, és hogy mivel fogják kiválasztani a három bajnokot. Már annyi hajmeresztő történetet hallottam... A hugrabugos Diane Finney szerint akrobatikus mutatványokat kell majd bemutatniuk, mire a legjobb barátnője, Jillian Hayes elkezdi neki magyarázni, hogy egy életveszélyes versenyen kizárt, hogy ezzel kerülnek be a diákok. Nem valami okos lány ez a Diane, de kevés jobb szívű emberrel találkoztam, mint ő.

Senjával továbbra is szombatonként volt edzésem. A gyakorlat maga egyre jobban ment, de a partneremmel valami nem stimmel. Az elmúlt évek alatt sose volt ennyire hallgatag, és szombatról szombatra komorabb.

-Mi a baj, Senja? Mostanában olyan hallgatag vagy. – kérdeztem rá a legutóbbi alkalommal, mikor megálltunk inni.

-Hogy érted? Nincs semmi, minden oké. – rendezte le gyanúsan gyorsan. És közben kerülte a tekintetemet. Mondjuk úgy, hogy nem sikerült megnyugtatnia, de nem akartam vele összeveszni, szóval egy korttyal később folytattuk a gyakorlást. Visszaérve a kapuhoz, csak intett egyet, és elhoppanált.

Az órákon többnyire jól teljesítek, a tanárok dícsérnek, és én is érzem, hogy fejlődöm. Már kevésbé okoz gondot az angol szakszavak használata. Az ikrek azzal viccelődtek, hogy ha így folytatom, Piton még véletlen megmossa a haját, mire én csak rájuk morogtam. Hosszú, fárasztó nap volt.

Visszatérve, Halloween estéje van, és éppen Fred és Lee között ülök a nagyteremben. Frics a Hollóhát és Hugrabug asztala között sípoló tüdővel csoszogott a tanári asztal felé, ahol valamit mondott az igazgatónak, aki bólintott, és felállt. Az addigi sustorgás is abbamaradt, mind izgatottak voltunk.

-Szép estét kívánok mindenkinek! A testvériskolák megérkeztek. Remélem, mindannyian kedvesen, tisztelettel fognak bánni vendégeinkkel. Most pedig – emelte fel a hangját – üdvözöljük a Beauxbatons akadémia növendékeit, és igazgatónőjüket, Madame Maxime-ot!

A nagyterem ajtaja ekkor kinyílt, és egy csomó, kék ruhás diákot pillantottunk meg, akik betáncoltak a terembe. Fintorogva néztem a srácokra, hogy mit szólnak ehhez a műsorhoz, de pechemre mind a háromnak kocsányon lógtak a szemeik. Viszont Aliciával és Angelinával láthatólag egyet értettünk. Ekkor valami más vonta magára a figyelmemet.

Az ajtón egy hatalmas nő lépett be. De tényleg, szó szerint hatalmas volt, még Hagridnál is nagyobb. Hallottam a pár emberrel arrébb ülő Seamus megjegyzését, miszerint van mérete a nőnek.

Dumbledore üdvözölte Madame Maxime-ot, s a kék csapat helyet foglalt a Hollóhát asztalánál, sok griffendéles, hugrabugos és mardekáros fiú nagy bánatára. Madame Maxime helyet foglalt Dumbledore balján, és az igazgatónk újra szóra emelkedett.

-Most pedig köszöntsük az észak büszke fiait – az ajtó újból kitárult, és most egy csapat nagydarab, bundás fiút láttunk. – A Durmstrang mágusakadémia növendékeit, és nagymesterüket, Igor Karkarovot!

A levegő megállt bennem – és úgy tűnt, ezzel egyedül vagyok. A gondolataim a fejemben cikáztak, a Jegyet láttam, és lángokat, fekete füstöt egy ismerős ház mellett... A gondolataim fogságából Lee rántott vissza. Látszólag más nem vette észre észre, hogy mennyire elkalandoztam. Közben a Durmstrangosok helyet foglaltak a mardekár asztalánál, Karkarov pedig Madame Maxime mellett ült. Láthatólag percekig elkalandoztam.

-Hé. Jól vagy? – nézett rám Lee aggódva. A remegő kezem a taláromba rejtettem, amiben különös módon a kastélyba érkezésem óta először, nem volt melegem. – Nagyon elfehéredtél.

-Igen, persze, jól vagyok. – bólogattam, és próbáltam a légzésemet normalizálni.

Mielőtt Lee mondhatott volna valamit, az igazgató újra beszélni kezdett. Mellettem George meg is jegyezte, hogy siethetne már, mert ő bizony éhes.

-Köszöntök minden kedves jelenlévőt! A vendégiskolák mellett két embert kell még bemutatnom a tisztelt társaságnak: Bartemius Kupor urat, a Nemzetközi Máguskapcsolatok főosztályának vezetőjét – a Madame Maxime mellett helyet foglaló Kupor gyér tapsot kapott – és Ludo Bumfolt urat, a Varázsjátékok és Mágikus Sportok főosztályának vezetőjét.

Bumfolt már jóval nagyobb tapsot kapott, látszott, hogy őt szeretik az emberek. Az ikrek nem tapsoltak – nekik még tartozott a csávó. Állítólag a világkupán feltették az összes pénzüket, a fogadást meg is nyerték, de nem kapták vissza a pénzüket.

-Az urak a zsűri tagjai, a próbákon mindig itt lesznek, illetve előfordulhat, hogy találkoztok velük az iskola falai között. Most pedig egyenek-igyanak, jó étvágyat kívánok!

Az asztalok megteltek minden földi jóval. A manók különösen kitettek magukért, láttam, hogy több francia fogás is van az asztalon, illetve nagy örömömre végre valami orosz kaját is láttam. Csak épp a gyomrom olyan görcsben volt, hogy nem alig tudtam bármit is lenyelni. Ott voltam a többiekkel, de gondolatban messze jártam. Így azt sem vettem észre, hogy George már harmadszorra szól.

-Mi van veled, Rina? Nem szoktál ilyen csendben lenni. – nézett rám Fred is.

-És olyan sem volt még, hogy ne ennéd magad degeszre vacsorára. – néz a tányéromra George, ahol a tányér szoljankámból szinte semmi nem fogyott.

-Nincs semmi gond, srácok, csak nincs étvágyam. – néztem rájuk egy erőltetett mosollyal, de mielőtt válaszolhattak volna, Dumbledore újra szóra emelkedett.

-Most, hogy a gyomrunkba vándoroltak az asztal ajándékai, a figyelmeteket szeretném kérni. – vágni lehetett a csendet, ami a teremben volt. Illetve, a terem végében csikorgást hallottunk, ezért több száz ember fordult tökéletesen egyszerre az ajtó felé, ahol Frics szerencsétlenkedett egy nagy ládával.

-Miért nem lebegteti? – néztem elképedve Leere.

-Frics kvibli. – tárta szét a karját.

-Figyelj, magyarázd meg ezt a szót, mert nem ismerem. – néztem rá kínomban.

-Varázstalan ember. Mágus szülők gyermeke, de nincs varázsereje.

-Ó. – bólintottam egyet. – Köszi. – suttogtam neki, mert Dumbledore megint beszélni kezdett. Frics és a láda már odaértek.

-A minisztérium a biztonságotok érdekében bevezetett egy szabályt. Barty, kérem. – intett a bal karjával. Kupor felállt, megköszörülte a torkát, és erős hangján megszólalt.

-A minisztérium a tusa rendkívül veszélyes volta miatt úgy határozott, hogy a tusán csak nagykorú, azaz a tizenhetedik életévüket betöltött diákok versenyezhetnek. A döntés végleges.

A mondat végét már csak a szájáról lehetett leolvasni, ugyanis rengeteg diák hördült fel – köztük a Weasley-ikrek is. Én csak vállat vontam – hallottam már történeteket az előző tusákról, és őszintén, nem hozta meg a kedvem a versenyzéshez. Viszont az ikreket nem érdekelte, ők csak a pénzt és az örök dicsőséget látták a szemük előtt. Ahogy sokan mások is.

Dumbledore a ládára bökött, mire az elkezdett leolvadni, és egy ősréginek látszó, kőserleg bukkant elő. A serleg egyetlen mágikus voltára való jel a kék lángok voltak benne. Nem úgy tűnt, hogy el fog aludni.

-Aki jelentkezni kíván a tusára – zengett Dumbledore hangja a mély csendben – írja fel a nevét egy darab pergamenre, és dobja be a serlegbe holnap estig. De jól gondoljátok meg: aki jelentkezik a tusára, felbonthatatlan, mágikus szerződést köt. Nincs visszaút. És most az ágyba, sipirc!

A diákok nagy zajongva indultak el a hálókörleteikbe, én pedig Fred után igyekezve indultam meg, hátha megússzuk a tömeget. Balszerencsémre a melletünk lévő asztal a mardekár asztala volt, ahol a durmstrangosok ültek. Remegő kézzel mentem el mellettük, és csak imádkoztam, hogy ne ismerjen fel...

-Hát nem is köszönsz a mesterednek?

De hiába.

Mosolyt erőltettem az arcomra, és megfordultam. Ott állt előttem ő, teljes valójában, és esküszöm, a hátamon a sebhely lüktetni kezdett.

-Üdvözlöm a Roxfortban, professzor!

-Így már mindjárt más. – Karkarov elmosolyodott, sárgás fogai kivillantak a kecskeszakálla mögül, és hidegen végignézett rajtam. – Sokat változtál.

Az volt a szerencsém, hogy elég nagy tömeg torlódott fel mögöttünk, David Penhallow hangja pedig hozzám is eljutott (Mi lesz már, pisilnem kell!) , úgyhogy csak hátra fordultam, és sietve elhagytam a helyszínt. Fred, George és Lee a lépcsőnél vártak, én pedig a kérdő tekinteteket figyelmen kívül hagyva indultam fölfelé. A klubhelységbe felérve mentem volna tovább a szobámba, de ekkor egy kéz elkapta a csuklómat.

-Mi a baj, Rina? – nézett rám George aggódva, mögötte Fred és Lee is rám néztek.

-Nem akarok róla beszélni. – ráztam a fejem, és a kezemet kirántva a kezéből, indultam felfelé a lépcsőn, ahova már úgyse követhettek. Egyedül akartam lenni.