Gyorsan elérkezett a szombat, ami csak egyet jelenthet: korcsolya! Senjával a találkozót a vadkanos kapuhoz beszéltük meg. Míg a többiek nagyban aludtak, én reggel hétkor már a harmatos füvön sétáltam. Csak néztem körbe, milyen szép, élettel teli ez a hely! Mivel a sulink a sarkkör közelében van, nálunk zöld füvet sose látni.

-Hahó, Malyshka! - hallottam meg egy ismerős hangot nem sokkal előttem. Nevetve szaladtam karjaiba, és öleltem át a magas fiút. Mit fiút, férfit, már 27 éves!

-Helló, miújság? Úúú, annyira vártam már, hogy mehessek korcsolyázni! – vigyorogtam eszeveszettül Senjára, aki csak nevetett.

-Nyugodj le, így nem jutunk sehova, ha nem maradsz nyugton! – vigyorgott rám, majd megragadta a kezem, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, már átpréselődtem egy gumicsövön, és a megszokott korcsolyapálya mellett bukkantunk fel. Enyhén szédelegtem a hirtelen helyváltoztatástól, úgyhogy Senja még nem engedett el.

-Te nagyon lüke, legközelebb szóljál! – vertem rá a mellkasára. Aztán mindketten elnevettük magunkat, mert lássuk be, én ütöm az égimeszelőt...

Bementem az öltözőbe, ahol már csak a kabátomat kaptam le magamról. Alatta már rajtam volt a fekete, testhez simuló nadrágom és hosszú ujjú felsőm. A korcsolyát a kezembe fogva mentem vissza a pálya szélére, ahol először bemelegítettem az izmaimat, majd miután felvettem a korcsolyáimat, mentem egy-két gyors kört a pályán. Imádom ezt a sebességet, hogy az ellenszél megcsapja az arcomat, a hűvös levegőt... Angliában olyan meleg van, és ráadásul a kastélyban még fűtenek is.

Miután Senja is bemelegített, elkezdtük a koreográfiát. Pár hete már gyakoroljuk az elejét, most jön a neheze: dobni fog. Mármint, felemel és elhajít. Én meg lehetőleg nem töröm össze magam.

Jó pár próbálkozás után már simán ment, és már eléggé korgott a gyomrom is, mert nem reggeliztem, Senja meg az orosz idő szerint él, szóval ő meg ebédelni akart, úgyhogy bementünk egy közeli mugli étterembe, ahol már jártunk párszor, és jó a pizzájuk.

-Na mesélj, milyen a ködös Albion? – harapott bele Senja a pepperonis pizzájába.

-Jó nagyon, én szeretem. – mosolyodtam el. -A Roxfort tényleg jó hely, rendesek a srácok.

-Csak a srácok? – vigyorgott rám olyan idegesítően mindenttudó fejjel.

-Jézusom, Senja, kímélj meg a perverz gondolataidtól! – röhögtem el magam. Aztán korrigáltam. – Vagy legalább ne kaja közben hoznád fel. Egyébként is, vannak ott lányok is.

Vigyorogtam Senjára, aki csóválta a fejét.

-Igen, biztos, hogy egy csomó szép lány van ott, de én meg tanár vagyok. Majd két év múlva, ha végeztek, bemutatsz nekik, én meg azt mutatom be nekik, hogy milyen elképesztően jó vagyok ...

-Állj! Tovább ne mondd kérlek! – vöröslő fejem a kezeim közé temettem. – Biztos, hogy nem mutatlak be, összetörnéd a szívüket!

-Na, és a tantárgyak milyenek? Vannak olyanok, amik itt nincsenek? – váltott át egy sokkal semlegesebb (és számomra kellemesebb) témára.

-Aha, képzeld el, gyógynövénytanon nem könyvekből és szárított levelekből tanulunk, hanem rendes üvegházakban, zöld növényeknél. Az asztronómia pedig éjfélkor van, nem este hétkor.És van legendás lények gondozása nevű óra is, ami márcsak azért is érdekes, mert a tanár a saját maga által, valószínüleg illegálisan kifejlesztett állatot tanítja nekünk...

-Nem mondod! -hitetlenkedett Senja, miközben megtörölte a száját a szalvétába. – Hogy néznek ki ezek az állatok? Mi a nevük?

-Durrfarkú szurcsókok. És mielőtt kérdeznéd, tényleg durrog a farkuk. – forgattam meg a szemem, és ittam bele az üdítőmbe. A pizza fele már mindkettőnk előtt elfogyott, és ahogy beszélgettünk, a másik fele is szépen elpárolgott. Időközben a helyi idő szerint az óra elütötte a négyet is, úgyhogy még visszamentünk a pályára, ahol hét körül szólt a takarító, hogy ugyan menjünk már, ő szeretne dolgozni. A koreográfia újabb, most betanult részei egész jól mentek, úgyhogy a pár hét múlva rendeződő versenyen már tökéletesen fog menni.

Az öltözőben gyorsan magamra kaptam a kabátom, és a cipőm, majd a korcsolyámat a kezembe fogva fogtam meg Senja kezét, és pillanatokon belül a vadkanos kapu előtt álltunk, ahol nem kis meglepetésben volt részünk.

Jobban mondva, a halálfrász jött ránk. Rám, Senjára, és az Arany Trióra.

-A jó ég áldjon meg titeket, mit kerestek itt? – fújtam ki a levegőt, és toltam le Senja kezét, aki automatikusan pálcát rántott a három jómadárra. Senja automatikusan a háta mögé rántott landoláskor, amint feltűnt neki, hogy nem vagyunk egyedül. – Tegyétek le a pálcát, velem van. – tettem hozzá.

-Kik ezek, Malyshka?- kérdezte Senja, eltéve a pálcáját.

-Az iskola tanulói. Gyere, bemutatlak. – mondtam neki, majd újra váltottam. – Bemutatom neked Harryt, Ront, és Hermionét. – mutattam rájuk egyenként. – Ők is griffendélesek. Srácok, ő a partnerem, Senja.

-Nagyon örülünk... - pislogtak ránk. Hát, megértem, hogy frászt kaptak, mert Senja első látásra kicsit ijesztőnek tűnik az ismeretlenek számára.

-Jó ég, itt meg lehet sülni – vettem le a kabátomat, és tűrtem fel a hosszúujjúm ujjait. – Akkor, jövő héten ugyanitt?

-Igen. Vigyázz magadra. – ölelt meg, majd megpördült a sarkán, és eltűnt.

-Merre voltál? És mi az, hogy partnered? – kérdezte Ron, miközben elindultunk vissza a kastély felé. Kezdett alkonyodni, és én elég éhes voltam már.

-Versenyszerűen jégtáncolok, és Senjával vagyunk egy párban. Hétvégente mindig menni fogok edzésre, mert nem kéne ebből kiesni. Hiányzott már egyébként is.

-Senja, vagy a korcsolya? – vigyorgott rám pimaszul Harry, mire elröhögtem magam.