Szédültem. De bármennyire is rosszul voltam, nem hagytam, hogy Katja kicsússzon a karjaimból, Harry pedig erősen kapaszkodott belém, így landoltunk mi a Roxfort kviddicspályájának gyepén, amin órákkal ezelőtt még teljesen egészségesen, versenyre készen álltunk. 

Most már csak megtört darabok maradtak belőlünk. 

A landolás piszkosul fájt. Kipréselte a maradék levegőt is a tüdőmből, és a szédülés sem múlt el, és ezen nem segített az a hangzavar sem, ami a megjelenésünket követte. Harry elengedte a karomat, én pedig Katját, és először térdre, majd talpra álltam.

-Maradj Katjával! - kértem a fiútól, aki komolyan bólintott, és a húgom felé fordult, én pedig megfordultam. 

A közönség ekkor elcsendesedett. A közel ülők arcán láttam azt a döbbenetet, ami nem sok jót ígért a kinézetemet sejtejően. A hajamból elveszett a hajgumi, így azt idegesen tűrtem a fülem mögé, és igyekeztem megállni a lábamon. Nagyon szédültem.

Láttam, ahogy Madame Pomfrey, Perselus, Dumbledore és Mordon közelít felém. 

-A húgom... - mutattam magam mögé. - Segítsen rajta... Imperiust és Stuport kapott... - rám jött egy erős köhögés, de ellöktem a javasasszony kezét. - Neki segítsen!

Mordon és Dumbledore Harryék felé vette az irányt, én pedig még jobban köhögtem. Ezzel csak az az aprócska gond volt, hogy vért köhögtem fel. Nem mintha nem lenne elég seb rajtam, én még vért is köhögök fel, szuper!

-Pers...- a férfi még épp időben kapott el, amikor kifutott a lábam alól a talaj. - Visszatért... - leheltem, aztán elsötétült a szemem előtt a világ.

Később a gyengélkedőn tértem magamhoz. Csend volt, túlságosan is, és ettől megijedtem.

-Hé, Rina... Rina! - a hang ismerős volt ugyan, de nem jutott eszembe, kihez tartozik, és még meg is szédültem a hirtelen erőlködéstől. - Én vagyok az, Charlie! Meg kell nyugodnod. - aztán hallottam, hogy valaki másnak szól. - Szólj Madame Pomfreynek!

-Hol van Katja? - végre kitisztult a szemem előtt a kép. A gyengélkedő tele volt velünk virrasztó emberekkel. Oldalra nézve láttam, hogy Harry alszik a mellettem lévő ágyban, mellette közvetlenül egy-egy széken Hermione és Ron ültek. Aztán a másik oldalra fordulva megláttam a bátyámat. - Kostja, hol van Katja? Mi van vele?

A hangom rekedt volt - ahogy Kostjáé is, bár eltérő okokból. Kétlem, hogy ő végigsikoltotta volna az éjszakát.

-Átszállították a Szent Mungóba. 

-Ennyire rosszul van? - lábadt könnybe a szemem. Közben mellettem Charlie felállt, és átadta a helyet a javasasszonynak, aki rögtön négy különféle fiolát akart leönteni a torkomon. - Tud valamit mondani a húgomról? - váltottam vissza angolra, és toltam el magamtól a fiolát.

-Attól tartok, semmit. - felelte a gyógyító. - Már abban a pillanatban a Szent Mungó gyógyítói vették kezelésbe, amint földet értek, és maga elmondta, miket kapott. 

-És...

-Anyáék vele vannak. - dörzsölte meg a szemeit Kostja. Bőre sápadtan fénylett a beszűrődő holdfényben, és láttam, hogy a karján feszül az a karkötő, amit Katja pár éve készített neki, és amit Kostja azóta is hordott. - Én... hogy került oda? - suttogta megtörten.

-Irina, meg kell innia ezeket. 

-Biztos, hogy nem. - vetettem egy metsző pillantást az üvegre, aminek az illatából azonnal tudtam, mi van benne.

-Muszáj...

-Nem, nem muszáj, semmit sem muszáj! 

Talán kicsit hangosan nyilvánultam meg, mert az eddig félig-meddig szunyókáló Weasley-k is felébredtek.

-Tisztában vagyok a jogaimmal, - a kezeim remegtek, de én azért még képes voltam feltolni magam ülő helyzetbe - nem vagyok köteles ezek közül egyiket se meginni!

-Ri-ri.

Kostja már évek óta - pontosabban mióta visszatértem hozzájuk az elrablás után - nem szólított így. Még kicsi volt, mikor én csatlakoztam a családhoz, és nem tudta kimondani szépen a nevemet. 

-Hugi, be kell venned ezeket. - állt fel, és guggolt az ágy mellé.

De én csak a fejemet ráztam, és csöpögtek a könnyek a szememből. Nem értette, egyikük sem értette, hogy ma elvesztettem azt a maradék kis bizalmamat is az emberekben, ami megmaradt. Nem akarok semmi olyat meginni, amiről nem tudom biztosan, hogy mi az. És visszaszokni sem akarok persze. Nem vagyok biztos abban, hogy ezúttal le tudnám tenni a szert.

-Irina, drágám, be kell venned, hogy meg tudj gyógyulni. - Mrs Weasley az ágyam végében állt. És bár tudtam, hogy az asszony jót akar, mégsem vettem jó néven, hogy beleszól a döntésembe.

-Nem, nem kell. - néztem a szemébe. 

-Harry be tudta venni ezeket, te miért nem? - fakadt ki az asszony, mire én is egyre jobban kiborultam.

-Azért, mert ez a szer - böktem az Álomtalan Álomra - erős függőséget okoz. Ahogy a többi is. - sziszegtem.

-Függő voltál?

-Ron! - csattant fel azonnal Hermione méltatlankodó hangja.

-Nem, semmi baj. - legyintettem, miután vettem egy fájdalmas, mély levegőt. Tele voltam sebekkel, mindenem fájt, de inkább ez, mint az a bódultság, amiből mindig többre és többre vágyom. -Én csak... nem kérem ezeket. Majd ha Ő rábólint. - motyogtam az utóbbit, és néztem Madame Pomfreyre.

A javasasszony egy feszült sóhajjal, és a nála hoppon maradt gyógyszerekkel visszaindult a sarokban álló szoba felé, ahol a bájitalos szekrény volt, én pedig megdörzsöltem a szemem.

-Ki? - kérdezte Kostja, mire én csak ránéztem. - Ó.

-Aúú. -  szisszentem fel, mikor belenyúltam a szemöldökömbe.

Kostja megigazította nekem a párnákat, így némileg kényelmesebben tudtam ülni. A kórteremre újra csend telepedett - azt csak halk csörömpölés, sóhajok, és némi nyikorgás a székek felől törte meg. A bátyám elnézést kérve kiment a mosdóba, én pedig fáradtan néztem a többiekre. Ott volt a Weasley-család - tulajdonképpen a családfőt kivéve mindegyik tagja. 

-Ne nézz így rám. - rekedten, és halkan szóltam Frednek, hogy ne ébresszem fel Harryt, és a gyengélkedő többi betegét.

-Hogy?

-Mintha törékeny virágszál lennék. - horkantam fel.

-Te nem... te nem láttad, amit mi láttunk. - köszörülte meg a torkát. Még mielőtt közbevágtam volna, folytatta. - Tudom, tudom,  hogy nyilván nem ér fel a kettő egymással, de... de halálra ijesztettél engem. És George-ot is. - vágta ki magát a családja előtt, holott mi hárman mind tudtuk, hogy csak kettőnkről beszél. Arról, ami részemről soha nem volt több, mint barátság, Fred számára viszont komoly volt. 

-Meséld el, mi történt. - kértem. 

-Oké, khm... Ültünk a lelátón, órákig. Semmit nem láttunk abból, hogy mi történik a labirintuson belül. Aztán először Delacourt, aztán Krumot hozzák ki, mindketten eszméletlenek voltak, és akkor már kezdtünk aggódni. Aztán jó sokára... Megérkeztetek ti is. És azt láttam, hogy alig tudsz felkelni, hogy tiszta vér vagy, aztán meg hogy összeestél...

-Per..Piton kapott el, igaz? - még időben korrigáltam magam, és a nyelvbotlás szerencsére nem tűnt fel senkinek.

-Igen. - felelte Fred. - Azt hittem...

-Mit? - biccentettem oldalra a fejem. Mikor a fiú nem szólalt meg, folytattam. - Fred, mondjad nyugodtan, csak rosszabb, ha megtartod magadnak.

-És ezt ugyan honnan...

-Tokió. - húztam el a számat. 

-Mi van Tokióval? - kapta ide a fejét a most visszatérő Kostja.

-Semmi, csak pont azt mondtam Frednek, hogy mondja ki, amit gondol.

-Azt hittem, meghaltál. - suttogta, tekintetét tüntetően a farmerján lévő lyukból lógó cérnára függesztve. Baljával azt tekergette, egész addig, míg a cérna el nem szakadt.

-Hát, nagyon is élek. - húztam fájdalmas mosolyra a számat. - Azt hiszed, ilyen könnyen itthagynám a nekem fontosakat?

-Szóval...

-Fred. - a sajnálkozó hangsúlyomból tudta ő is, hogy mit akarok mondani. Azt, hogy nekem ő csak barát - és nem több. Nem kell nekem szerelem, mikor azt sem tudom, hogy bízzak másokban. A szégyen, hogy nem bízom az itt lévőkben, akik elvileg mind a barátaim, méregként terjedt el a testemben.

-Persze. - mosolyodott el fájdalmasan. - Mindegy, a lényeg az, hogy itt vagy. - legyintett zavartan.

Csend telepedett a kórteremre. Az idő egyszerre telt gyorsan és végtelenül lassan - mikor legközelebb feleszméltem, Fred a széken ülve szuszogott. A takarót leemeltem a lábamról, és óvatosan talpra álltam. Fájt, de kibírható volt. Halkan megkerültem az ágyakat, és az ablakhoz léptem, ahol kitekintve a hold fényétől megvilágított Tiltott Rengeteget láttam. Az udvaron egy lélek sem volt, csak a Beauxbatons-osok egyszarvúi tettek meg egy-két lomha lépést. 

-Baj van? - rezzentem össze a rekedt hangra.

-Nem, dehogy, aludj csak. - legyintettem, továbbra is az ablakon kifelé bámulva. 

-Nem akarsz visszafeküdni? - lépett mellém Charlie.

-Nem. - ráztam a fejem. Némi csend után megszólaltam. - Te hiszel nekünk?

-Mármint hogy Tudodki visszatért? - bólintottam. - Már miért ne hinnék?

-Sokan nem fogják elhinni. - csóváltam a fejem. - Nincs egyértelmű bizonyíték... legalábbis egy 14 éves gyerek, meg egy mentálisan instabil embernek nem sokan fognak hinni.

-Akarsz róla beszélni? - ült fel az ablak párkányra, velem szemben.

-Nem. - ráztam a fejem. - Majd egyszer, talán.

Némi szünet után kiböktem azt, amin egy ideje gondolkodtam.

-Veled mehetek Romániába? - böktem ki nagy nehezen.

-Persze, de... Van még egy éved hátra, nem? - makogta az első döbbenet után.

-Van, de nem akarok visszajönni. - feleltem a kezeimet tördelve. Szisszenve húztam el a kezem, mikor egy sebbe nyúltam, aztán folytattam. - Magántanulóként tervezem befejezni, és egyenlőre nincs hová mennem.

-A szüleid...

-A szüleimet nem teszem ki egy olyan veszélynek, amiben most vagyok. - vágtam a szavába. - Románia most a legbiztosabb hely, ahol senki nem keresne, és egyedül sem lennék.

Némi szünet után ismét megszólaltam. A szememet az ablakról, és a kinti világról Charliera emeltem. - Nézd, semmi olyanba nem kell beleegyezned, amit nem szeretnél. Ha nemet mondasz, az is teljesen rendben van.

-Gyere bármikor. - felelte. - Csak előtte szólj. Legyen időm elpakolni a koszos alsóimat.

-Fúj. - fintorogtam a hülye viccen, amin Charlie halkan kuncogott. Hihetetlennek tartottam, hogy még most is képes viccelődni és mosolyogni.

-Megkérhetnélek, hogy erről senkinek ne szólj? És a senki alatt tényleg senkit értek. - sóhajtottam. - Jelenleg kettő ember van, akiben megbízom... és a testvéreid.... Őszintén, szeretném, ha egy kicsit mindenki békén hagyna. És ahhoz az kell, hogy ne keressenek.

-Rendben. - bólintott.

Gondolataimba merülve néztem ismét az udvarra, mikor egyre erősödő hangzavarra kaptam fel a fejem. A folyosó felől két ember hangja szűrődött be egyre hangosabban, majd kicsapódott a gyengélkedő ajtaja, és McGalagony lépett be rajta, követve a mágiaügyi minisztert. Soha nem láttam még ilyen állapotban a tanárnőt; lassan csak a denevérekkel tudott volna kommunikálni. A szemem sarkából láttam, hogy Harry is felül, valószínűleg felverte a ricsaj. McGalagony és Caramel nyomában Perselus lépett be, rá volt ekkor a legnagyobb szükségem.

-Hol van Dumbledore? - kérdezte türelmetlenül Caramel.

-Itt nincs, az biztos. - csattant Mrs. Weasley válasza. Dumbledore is belépett a gyengélkedőre, a többire nem figyeltem, azon voltam, hogy ne essek össze.

-Perselus. - a kicsorduló könnyeimtől fuldokolva indultam meg felé. Végre, a súly, ami eddig a vállamat nyomta, kissé engedett magából. Ő elkerekedett szemekkel nézett rám, és indult felém. - Perselus.

-Itt vagyok. - ölelt át. Úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. A professzor közben folytatta a diskurzust a fejem fölött. - Mikor Mr. Caramel tudomást szerzett róla, hogy elfogtuk a történtekért felelős halálfalót - számolt be az eseményekről - fenyegetve érezte magát személyes biztonságában. Ragaszkodott hozzá, hogy iderendeljünk egy azkabani dementort. Azzal ment fel a szobába, ahol Barty Kupor...

Elborzadva meredtem Caramelre. Mágiaügyi miniszter létére hogy volt képes ennyire meggondolatlanul és ostobán cselekedni?

-Megmondtam neki, hogy ebbe az igazgató úr nem egyezne bele! - heveskedett McGalagony. - Megmondtam neki, hogy ebbe a kastélyba dementor nem teheti be a lábát, de...

-Tisztelt hölgyem! - csattant fel türelmét vesztve Caramel. - Mint mágiaügyi miniszternek, jogom van testőrt hívni, ha egy veszélyes személy kihallgatására...

-Még az is humánusabb megoldás lett volna, ha hóhért hív. - mondtam megvetően.

-Megérdemelte a sorsát, nem?! - harsogta nagyhangúan Caramel. - Maguk mondták, hogy emberek vére tapadt a kezéhez!

-De most már nem tud vallomást tenni, Cornelius. - szólt Dumbledore, úgy meredve Caramelre, mintha eddig sosem találkoztak volna, mintha most látná őt először teljes valójában. - Nem tudja többé elmondani, miért ölte meg azokat az embereket.

-Vissza kéne feküdnöd. - suttogta Perselus a fülembe.

-Nem szeretnék. - ráztam a fejem. - Nem akarok itt maradni... szívesebben mennék hozzád.

-Rendben. - biccentett.

-De ezt még várjuk ki. - tettem hozzá. Perselus a szemét forgatva bólintott.

-Virágzik a katasztrófaturizmus. - dünnyögte, mire felhorkantam.

-Minerva és Perselus bizonyára elmondták - kapcsolódtam be újra a történet fonalába. Dumbledore-on látszott, hogy erőnek erejével kényszeríti magára a türelmét. - hogy Barty Kupor vallomást tett nekünk. A Veritaserum hatása alatt elmondta, hogy annak idején kicsempészték az Azkabanból. Megtudtuk tőle, hogy Voldemort, aki Bertha Jorkinstól szerzett tudomást a hollétéről, kiszabadította őt apja őrizetéből, és rábízta Harry és Irina elrablásának előkészítését. A tervet sikerrel végrehajtották. Kupor segítségével Voldemort visszatért.

Undorodva figyeltem Caramel arcán azt a mosolyt, amire tulajdonképpen számítottam is - Charlie-nak mondtam is, hogy nem fognak nekünk hinni.

-Ide hallgasson, Dumbledore - szólt a miniszter. - Úgy beszél, mintha maga se volna ép eszénél. Még hogy Tudjukki visszatért! Azon nem csodálkozom, hogy Kupor ilyesmit képzel, de azon igen, hogy maga hitelt ad egy mániákus őrült szavainak!

-Őrült vagy sem, a szérum hatása alatt nem tud hazudni! - fújtam fel magam. - Vegye már észre, ami a szeme előtt van!

Caramel megszólalni sem tudott, mert Dumbledore folytatta. Én Perselus kezét fogva álltam mellettük.

-Mikor Harry megérintette a Trimágus Kupát, az Voldemorthoz szállította őket. Mindkét bajnok látta és tanúsítja, hogy Voldemort újra testet öltött. Fáradjon velem a dolgozószobámba, Cornelius, ott részletesen beszámolok a történtekről.

Dumbledore Harryre nézett, aki ébren volt, és a fejét rázta.

-Sajnálom, de most nem járulhatok hozzá, hogy kihallgassa Harryt és Irinát.

Caramel arcán még mindig ott ült a különös mosoly. Végignézett Harryn, majd rajtam, ahogy Perselus mellett állok, kéz a kézben, majd újra Dumbledore-hoz fordult, és így szólt.

-Maga... szavahihető tanúnak tartja Harryt ebben az ügyben, Dumbledore? Vagy Irinát?

Néhány másodpercig senki sem szólt. A Harry lábánál fekvő Sirius morgása törte meg a csendet. A kutya vicsorogva, fölborzolt szőrrel nézett Caramelre.

-Igen, hiszek nekik. - felelte végül Dumbledore. Most már a tekintete is izzott. - Meghallgattam Kupor vallomását, és Harry is beszámolt róla, mi történt, miután megérintette a Trimágus Kupát. Irina nem volt olyan állapotban, hogy vallomást tehessen, de ettől függetlenül a két történet kiegészíti egymást, és magyarázattal szolgál mindarra, ami Bertha Jorkins eltűnése óta történt.

Caramel még mindig mosolygott, s mielőtt válaszolt volna, ismét Harryre pillantott.

-Maga tehát elhiszi, hogy Voldemort visszatért, mert ezt állítja egy elmeháborodott gyilkos, és egy tizenhat éves lány, aki pszichoterápiás kezelésre szorul, illetve egy tizennégy éves fiú, aki... nos, hát...

-Örülök, hogy a miniszter úr is hitelt ad egy olyan cikknek, amiben a Trimágus-bajnokok nevét sem tudják helyesen leírni. - céloztam arra a cikkre, ami hónapokkal ezelőtt jelent meg a Reggeli Próféta hasábjain. Gyújtósnak tökéletes volt. Az én nevemről is lehagyták az "a"-betűt a Rosztovánál.

Caramel elvörösödött, de dacosan felszegte a fejét.

-És mi van, ha olvastam? - szólt, Dumbledore-hoz intézve a szavait, teljesen figyelmen kívül hagyva engem, vagy Harryt. - Legalább megtudtam egy-két dolgot, amiről maga eddig mélyen hallgatott. Harry párszaszájú... és megmagyarázhatatlan rohamai vannak... Irina meg, ahogy elnézem, komoly apakomplexussal rendelkezik...

-Honnan tudja, maga talán pszichoterápiás szakember? - vontam fel a szemöldököm. - Mert én nem tudok róla, hogy papírja lenne róla. - a beszólásomra Perselus arcán elkaptam egy elfojtott halvány mosolyt.

-Azokra az esetekre gondol, amikor Harrynek megfájdult a sebhelye? - kérdezte higgadtan Dumbledore.

-Szóval nem is tagadja. - kapott a szaván Caramel. - Elismeri, hogy Harrynek fájdalmai vannak. Fejgörcs... lidérces álmok... Bizonyára hallucinációk is kínozzák.

Dumbledore tett egy lépést Caramel felé.

-Nézze, Cornelius. - szólt. - Harry és Irina ugyanolyan beszámítható, mint maga, vagy én. A sebhely Harry homlokán nincs befolyással az elmeállapotára. Meggyőződésem, hogy a fájdalmai Voldemort közelségét vagy fellángoló gyűlöletét jelzik. Ami pedig Irina nem létező apakomplexusát illeti, ez végképp nem befolyásol semmilyen döntést.

Caramel ösztönösen hátrált egy lépést, de a véleményéhez makacsul tartotta magát.

-Már megbocsásson, Dumbledore, de nem egy esetet ismerünk, amikor az átokheg állítólag vészcsengő módjára jelezte, hogy...

-A két szememmel láttam, hogy Voldemort visszatért! - fakadt ki Harry.

-Láttuk a halálfalókat, sorolhatom a neveket, ha kívánja. - füstölögtem. Ennyire ostoba embert én még életemben nem láttam.

-Lucius Malfoy....

-Malfoy tisztázta magát! - vágott vissza méltatlankodva a miniszter. - Régi, előkelő család sarja... bőkezű adományokat kapunk tőle...

-Macnair... - folytattam.

-Őt is felmentették! A minisztériumnak dolgozik!

-Milyen minőségben is? Hóhér, ha jól tudom... Nem áll messze a halálfalóként végzett munkájától. - léptem előre, de Perselus visszahúzott. Már remegtem a dühtől.

-Avery...Nott...Crak....Monstro...

-Ők mind bizonyították az ártatlanságukat! - harsogta dühösen Caramel. - Tizenhárom évvel ezelőtt! Hallottatok róla, hogy annak idején meggyanúsították őket, azért szajkózzátok a nevüket! Az isten szerelmére, Dumbledore, a fiú már tavaly ilyenkor is fantazmagóriákkal traktált minket! Nem csoda, hogy egyre cifrább mesékkel áll elő, ha maga mindent elhisz neki! Hogyan tarthat szavahihetőnek egy gyereket, aki kígyókkal társalog!? Vagy egy másikat, aki épp csak a pszichiátriáról szabadult?

-Nyissa már ki a szemét! - háborgott McGalagony. -Bertha Jorkins! Mr. Kupor! Nem mondhatja, hogy ezek a gyilkosságok egy elmebeteg öncélú gaztettei!

-Semmi nem bizonyítja az ellenkezőjét! - ordította lángoló arccal Caramel, mire én is beszálltam.

-De igen, csak maga nem hajlandó észrevenni! Ha vaknak akarja tettetni magát, tegyen úgy, és mondjon le! - sziszegtem. - Lépjen a helyére egy olyan, akire rábízhatják az emberek a biztonságukat, maga meg tegyen, amit akar!

-Látom már, mit akarnak! Pánikot kelteni, és lerombolni mindazt, amit az elmúlt tizehárom évben dolgoztunk!

Hihetetlen ez az ember.

-Voldemort visszatért. - ismételte Dumbledore. - Ha elfogadja ezt a tényt, és megteszi a szükséges intézkedéseket, még megelőzhetjük a tragédiát. Azzal kell kezdenie, hogy eltávolítja a dementorokat az Azkabanból...

-Micsoda?! - fakadt ki Caramel. - Elment az esze? Búcsút mondhatnék a hivatalomnak, ha csak kiejteném ezt a képtelenséget a számon!

-És együtt tudna élni a tudattal, hogy olyanok őrzik a bebörtönzött halálfalókat, akik az első hívó szóra kiengedik a rabokat, ha a Nagyúr azt mondja?  - szaladt ki a számon.

-Ne számítson a dementorok hűségére, Caramel! - erősítette meg a mondandómat az igazgató. - Magától a töredékét sem kapják meg annak, amit majd Voldemort ígér, és ha átállnak mellé, és kiszabadítja régi híveit, nem kell sok hozzá, hogy ott tartsunk, ahol tizenhárom évvel ezelőtt!

Caramel csak tátogott, mint hal a szatyorban, nem talált szavakat felháborodásának kifejezésére.

-Még valamit meg kell tennie, méghozzá haladéktalanul. - folytatta Dumbledore. - Küldjön követeket az óriásokhoz!

Caramel erre gondolkodás nélkül tudta a választ.

-Követeket az óriásokhoz? - visította.

-Békejobbot kell nyújtania nekik, amíg nem késő. - magyarázta Dumbledore. - Különben Voldemort meggyőzi őket, ahogy egyszer már megtette, hogy a varázslóvilágban egyedül ő hajlandó garantálni a jogaikat és a szabadságukat.

-Ezt... ezt nem mondhatja komolyan! - rázta a fejét hüledezve Caramel, és még egy lépést hátrált. - Ha kitudódna, hogy szóbaálltam az óriásokkal... az emberek gyűlölik őket... repülnék a minisztériumból...

-Ez elvakultság - szólt közbe emelt hangon Dumbledore. - Tisztelje a hivatalát, Cornelius! Maga mindig is túl nagy fontosságot tulajdonított az úgynevezett tiszta vérnek! Lássa már be, hogy nem az számít, minek születik valaki, hanem az, hogy mivé nő fel!

-A ma éjjel a temetőben megjelent halálfalók zömmel aranyvérű családok leszármazottai. - tettem hozzá. - Ahogy Barty Kupor is egy nagymúltú aranyvérű család utolsó sarja volt, és nézze meg, meddig süllyedt az az ember!

-Vésse az eszébe, Cornelius, amit most mondok. - emelte ki Dumbledore a mondandóját. - Ha megteszi az intézkedéseket, amelyeket javasoltam, úgy fognak emlékezni magára, mint történelmünk egyik legbátrabb és legbölcsebb mágiaügyi miniszterére! Ha nem teszi meg, úgy vonul be a történelembe, mint az az ember, aki a második esélyt adta Voldemortnak, hogy elpusztítsa a világot, amit felépítettünk!

-Őrültség... Agyrém... - suttogta Caramel, és tovább hátrált. Most már ő állt az egyik oldalon, és mi, a többiek, egy egyenes falat alkottunk előtte. A Weasley-gyerekek csendben meredtek a miniszterre, Perselus mellettem ingerülten engedte el a kezem, és állt be a hátam mögé, mivel kezdtem nagyon fáradni. Mrs. Weasley továbbra is Harry vállát szorongatta, hogy a fiú ne tudjon az ágyból kikelni.

-Ha valóban eltökélt szándéka vaknak tettetni magát, ahogy Irina kifejezte, akkor ezen a ponton elválnak útjaink. - szólt Dumbledore. -Tegyen belátása szerint. Én is úgy fogok tenni.

Dumbledore hangjában nem volt kihívás, mindezt egyszerű tényként közölte, Caramel mégis olyan arccal meredt rá, mintha az igazgató pálcát fogott volna rá.

-Ide figyeljen, Dumbledore. - szólt, intően megrázva mutatóujját. Másik kezében a keménykalapját szorongatta, aminek széle kissé gyűrött volt az intenzív stresszlevezetéstől. - Én mindig tiszteltem magát. Szabad kezet kapott tőlem. Többször előfordult, hogy nem értettem egyet, de nem szóltam. Nem sokan engedték volna meg, hogy állást adjon egy vérfarkasnak, hogy itt tartsa Hagridot, vagy a minisztérium megkérdezése nélkül döntse el, mit tanít a diákjainak.

-Nem látom, miért lenne probléma a farkaskór, miniszter úr. - ráncoltam a homlokom.

-Hogy miért...? Hogy miért..? - hüledezett az.

-Ahonnan én jövök, ott nem különböztetünk meg embereket a betegségeik alapján. Biztosra veszem azt is, hogy Dumbledore professzor mindent megtett az illető tanár, és a kastély lakóinak védelmében, így nem látom be, miért lenne ez különösen veszélyes. - tártam szét a karjaimat. - Hagrid pedig félig ember- félig óriás, ahogy Madame Maxime is, és ettől ők sem kevesebbek, sem többek nálunk.

Caramel válaszra sem méltatva fordult újra Dumbledore-hoz.

-Ha ezek után az ellenségem lesz...

-Az én egyetlen ellenségem Voldemort. - felelte Dumbledore. - Ha maga is az ellenségének tekinti, Cornelius, akkor egy oldalon állunk.

-Nem térhetett vissza, Dumbledore... nem lehet, hogy visszatért...- Caramel hangja szinte rimánkodva csengett.

Perselus ekkor megmozdult mögöttem. Bal karját előre tartva, jobbjával előttem átnyúlva - tulajdonképpen átkarolva - húzta fel a talárja ujját.

-Tessék. - szólt ridegen. - Nézze meg. Ez itt a Sötét Jegy. Egy órája fekete volt, de még most is jól látszik. A Sötét Nagyúr minden halálfaló karjába beleégette ezt a bélyeget. Ez volt az összetartozásunk jele - Perselus hangjában olyan mély undor csendült, amit még nem hallottam tőle - és ezzel hívott minket magához a Nagyúr. Ha megérintette valamelyik halálfaló jegyét, azonnal ott kellett teremnünk mellette. Az én jegyem év eleje óta egyre határozottabban kirajzolódott. Karkarové úgyszintén.

-Mit gondol, a Durmstrang Mágusakadémia igazgatója miért hagyta el a kastély területét, miért menekült el? - szóltam közbe. - Karkarov fél. Túl sok embert árult el a szabadságáért, és a Nagyúr nem tűri az árulókat.

Caramel azonban csak a fejét rázta. Viszolyogva meredt Perselus karjára, és úgy tűnt, egy szót sem fogott fel abból, ami az imént elhangzott. Aztán ismét Dumbledore-hoz fordult.

-Nem tudom, mi a céljuk ezzel, Dumbledore - a mondat hallatán a két kezembe temettem az arcom. Perselus visszahúzta a talárt a karjára, és jobbjával átkarolva állt továbbra is mellettem. - de eleget hallottam, és nincs több mondanivalóm. Holnap megbeszéljük az iskola további sorsát. Most vissza kell térnem a minisztériumba.

Caramel elindult az ajtó felé, de néhány lépés után megállt. Visszafordult, és hozzám, illetve Harryhez intézte szavait.

-A nyereményetek. - csörgött a kezében két zsák, tele érmékkel. Az egyiket nekem, a másikat Harrynek adta. - Fejenként ötszáz galleon, mivel holtverseny... Ünnepélyes díjátadásra számítottunk, de a jelen körülmények között...

Azzal fejébe csapta keménykalapját, és kisietett a kórteremből. Amint becsukódott az ajtó, Dumbledore rögtön közelebb lépett Harry ágyához. Én felsóhajtottam, örültem, hogy végre ez az idióta barom nem rontja tovább a levegőt.

-Most már ülj le. - húzott Perselus szigorúan az ágyamhoz.

-Jó, jó. - bólogattam fáradtan.

-Bevetted a gyógyszereket? - kérdezte, mire én csak felvontam a szemöldököm. - Miért nem? - hunyta le idegesen a szemét, és dörzsölte azt a pontot a jobb szemöldöke fölött, amit mindig, ha ideges.

-Tudod, hogy miért. - feleltem. Az ágyamra ülve paskoltam meg magam mellett a helyet, mire ő szemét forgatva leült.

-Ez... mi...

-Ajánlom, hogy jól gondolja meg, mit akar kérdezni, Weasley. - dörrent oda Perselus az ikreknek.

-Molly, feltételezem, hogy számíthatok magára és Arthurra. - nézett Dumbledore Mrs. Weasley-re.

-Természetesen. - felelte sápadtan az asszony. - Arthur tisztában van vele, miféle ember Caramel. Csak azért nem hagyta ott a minisztériumi állását, mert a szívén viseli a muglik sorsát. Caramel szerint nincs benne mágusönérzet.

-Micsoda ostobaság. - szólaltam meg.

-Köszönöm, drágám. - pillantott felém.

-Akkor legyen szíves és üzenjen neki. - folytatta Dumbledore. - Haladéktalanul értesítenünk kell mindenkit, akiről tudjuk, hogy hajlandó szembenézni az igazsággal. A minisztériumban se mindenki olyan rövidlátó, mint Caramel. Arthur tudja, kikre számíthatunk, lépjen kapcsolatba velük.

Bill felállt.

-Majd én elmegyek apához. - szólt. - Azonnal indulok.

-Helyes. - bólintott Dumbledore. - Tájékoztassa a történtekről, és mondja meg neki, hogy a napokban személyesen is megkeresem. Óvatosnak kell lennie, Caramelnek nem szabad megtudnia, hogy szervezkedtem a minisztériumban.

-Bízza csak rám. - felelte Bill. Elköszönt a testvéreitől, anyja arcára csókot nyomott, majd magára kanyarította köpenyét, és sietve távozott.

-Én is elindulok, ha nem gond. - állt fel Kostja. - Elmegyek a Mungóba Katjához. Pár nap múlva visszajövök, még mielőtt hazajössz.

-Rendben. - öleltem meg. - Vigyázz magadra.

-Ahogy mindig. 

Kostja intett a többieknek, majd a gyengélkedőt elhagyva a léptei hamarosan belevesztek a következő beszélgetés zajaiba.

-Irina, felteszem, a partnerére számíthatunk. - fordult hozzám Dumbledore.

A szememből azonnal könnyek kezdtek patakzani.

-Mi történt, Irina? - kérdezte halkan, ijedten Perselus.

-Senja... Senja halálfaló. - nyögtem ki. - Egész végig őt kerestük, és észre sem vettem, hogy az orrom előtt van.

Perselus magához húzott, én pedig a vállába szipogva folytattam. Dumbledore tájékoztatta Madame Pomfreyt és McGalagony professzort.

-Hogy lehettem ennyire hülye. - dünnyögtem, mire Perselus azonnal rázni kezdte a fejét.

-Nem, ez nem a te hibád.

-Észre kellett volna vennem.

-Nem. - felelte ellentmondást nem tűrően. - Ha hamarabb rájössz, talán már nem élnél.

-Most annyira nem tudom, hogy kiben bízhatok. - vallottam be halkan, Perselus vállába fúrva az arcom. - Benned megbízom, mert tudom, hogy milyen eskü köt ide. Harry - vettem nagy levegőt - Harry még inkább célpont, és ma este bizonyította, hogy nem fut el csak úgy. Megtehette volna... de nem tette. És Charlie... rettegek, hogy elárul. - vallottam be.

-Én megbízom Weasley-ékben. - sóhajtotta Perselus. - Ha ez neked elég, én bízom bennük.

Szótlanul bólintottam, majd ismét Dumbledore-ra szegeztem a tekintetem, aki becsukta a javasasszony után az ajtót, és az egybegyűltekhez szólt.

-Most pedig - szólalt meg, miután a folyosó elnyelte Madam Pomfrey lépteinek zaját - itt az ideje, hogy ketten közülünk megismerjék egymás igazi arcát. Sirius... legyen szíves öltse fel szokásos alakját.

Egy pillanattal később a kutya helyén egy ismerős, koszos, rongyokban lógó taláros, vékony ember ült. Haja csimbókokban lógott, arcán pedig komoly kifejezés ült.

-Sirius Black! - sikította Molly Weasley, a férfira mutatva.

-Anya, hallgass! - csattant fel Ron. - Ő nem rossz ember!

-Jól vagy? - nézett rám a férfi.

-Hát, még élek. - feleltem fanyarul, mire Sirius biccentett egyet.

Perselus szemében izzott a gyűlölet.

-Mit keres ez itt? És te honnan ismered? - nézett rám, mire az ajkaimba haraptam.

-Még a második próba után mutatott be Harry...- motyogtam alig hallhatóan, a szememet szigorúan a kórházi köpeny gombjának szentelve.

-Én hívtam ide. - felelte Dumbledore, a két férfi között járatva pillantását. Perselus az igazgatóra emelte tekintetét. - Ahogy magát is, Perselus. A helyzet azt kívánja, hogy túltegyék magukat a régi sérelmeken, és bizalommal forduljanak egymáshoz.

Kisebb csoda lenne, ha ezek ketten békét kötnének - gondoltam, az alapján, amit Perselustól hallottam. Látván az ellenkezést rajta, úgy döntöttem, most nekem kell lépni.

-Perselus. - szóltam hozzá halkan. A többiek szintén rám kapták a fejüket, hallva, hogy beszélek. Az ikrek arcán még mindig az a hitetlenkedés látszott, ami azóta ott volt az arcukon, hogy Perselus betette a lábát a gyengélkedőre.

-Nem mintha lenne más választásom. - dörmögte oda, szavak nélkül is tudva, mit akarok mondani.

-Egyelőre beérném annyival is - szól az igazgató, egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában - ha lemondanának a nyílt ellenségeskedésről. Fogjanak kezet. Ebben a harcban szövetségesekként küzdenek. Szorít minket az idő. Nekünk, keveseknek, akik tudjuk az igazságot, össze kell tartanunk, különben menthetetlenül elbukunk.

Löktem egyet Perseluson, aki kelletlenül felállt az ágyamról, ahol eddig ült. A két férfi bemutatott egy igen rövid és cseppet sem szívélyes kézfogást.

-Kezdetnek ennyi is elég. - szólt Dumbledore. Perselus visszaült mellém, én pedig a vállának dőlve hallgattam a következőket. - Most pedig elmondom, hogy kinek milyen feladatot szánok. Caramel reakciója, bár nem ért teljesen váratlanul, új helyzetet teremt. Sirius, azonnal keljen útra. Értesítse Remus Lupint, Arabella Figget, Mundungus Fletchert, a régi csapatot. Rejtőzzön el Lupinnál, amíg újra jelentkezem.

-De hát...- szólalt meg Harry enyhe kétségbeesettséggel.

-Hamarosan újra találkozunk, Harry. - fordult a férfi a fiú felé. - Erre a szavamat adom. De most kötelességem megtenni, ami tőlem telik. Ugye, megérted?

-Igen. - felelte Harry. - Persze... tudom.

Sirius gyors kézfogással elbúcsúzott tőle, biccentett Dumbledore-nak és nekem, majd újra kutyává változott. Aztán az ajtóhoz ügetett, lábával lenyomta a kilincset, és eltűnt a folyosón.

-Nem ilyennek képzeltem. - szólaltam meg halkan.

-Mit?

-A találkozásotokat. - feleltem a kérdésre tűnődve. Ahogy egymásról beszéltek, azt hittem, rögtön egymásnak esnek mérgükben.

-Perselus - szólt Dumbledore felénk fordulva - tudja, hogy mit kérek magától. Ha kész megtenni... ha képes rá...

-Igen.

-Mit? Miről beszél? - a félelem tüskeként mart a szívembe, mikor rájöttem, miről van szó. - Nem! Szó sem lehet róla! - pattantam fel, aztán támaszkodtam meg az ágyon. Nem volt egy díjnyertes ötlet alig összevarrva felpattanni egy ágyról.

-Irina.... - állt fel ő is, de nem hagytam beszélni.

-Neked elment az eszed! - visítottam olyan magas hangon, ami még engem is meglepett.

-Nincs más lehetőség, ezt meg kell értened! - emelte fel ő is a hangját. Aztán nyugodtabban folytatta, miközben én úgy éreztem, ennyi mindennel már nem bírok el. - Megígérem, hogy....

-Ne tegyél nekem olyan ígéreteket, amit nem tudsz betartani. - folytottam belé a mondandóját. Az arcomról lecsöpögő könnyek lassan átázatták a felsőmet.

-Megígérem - nézett a szemembe - hogy mindent megteszek azért, hogy visszajöjjek. Minden egyes alkalommal.

A szokásosnál sápadtabban nézett rám, majd mikor nagy nehezen bólintottam, elindult.

-Igazgató úr. - szólaltam meg, miután Perselus befordulva a folyosón, elveszett a szemünk elől. - Beszélhetnék magával? Négyszemközt?

-Persze. - bólintott.

Megvártam, amíg Harry megissza a maradék álomitalt, majd a gyengélkedő ajtaját becsukva kezdtünk sétálni az én lassú tempómban.

-Nem tudom, Harry mennyit mesélt el a történtekből. - kezdtem neki nagy sóhajjal.

-Elmondott mindent. - felelte az igazgató. 

-Akkor elmondta azt is, hogy Igor Karkarov az apám. Beszélni akarok vele... majd kiderül, vagyok-e ennyire fontos neki. - indultunk lefelé a lépcsőn. - Senja elmondta nekem, hogy ő volt az, aki pár éve elrabolt, és ő volt az, akinek a nyomát kutattuk Perselussal az elmémben. Soha nem tanított a Diksonban.

Felfelé pislogva igyekeztem a könnyeimet visszatartani.

-Azt mondta, amnetizátor volt az Orosz Mágiaügyi Minisztériumban, és minden hozzám kapcsolódó személy emlékeit módosította, ahogy az enyémeket is. Aztán szó szerint azt mondta, azért csatlakozott a halálfalókhoz, mert unalmas volt a munka, és jött egy jobb lehetőség, a Nagyúr. Azt mondta, hogy most azt csinálhatja, amihez igazán ért, egy olyan vezető mellett, aki majd győzelemre viszi őket.

-Akkor nem csoda, hogy nem tudta Perselus felfedni az emlékeit.

-Igen, persze... - legyintettem. - Csak az, hogy hogy nem jöttem rá? Végig ott volt a szemem előtt...

-Csak azt tudom mondani, amit Perselus is, mert igaza volt. Ha hamarabb rájön, talán már nem élne. Vagy rosszabb. - felelte az igazgató komolyan.

-Katját is ő hozta el az iskolából... Senki nem gyanakodott rá.

Némi csend után folytattam.

-Amiről még beszélni szerettem volna, - álltam meg egy korlátnak dőlve. Az igazgató figyelmesen hallgatott. - hogy magántanulóként szeretném befejezni az iskolát. Van lehetőség arra, hogy hivatalosan is átvegyenek ide?

-Megoldható, természetesen. - nézett rám átható kék szemekkel. - De biztos, hogy magántanulóként szeretné folytatni?

-Egész biztos. - bólintottam.

-Rendben.

-Akkor én... köszönöm, hogy meghallgatott.

-Rendkívüli bátorságról tett ma tanúbizonyságot, Irina, ezt ne felejtse el. Büszke lehet magára.

Csak bólintottam, majd a lépcsőn lefelé indultam. Nem akartam visszamenni a gyengélkedőre. Ahogy beléptem az ajtón, egy levélke reppent felém.

Az asztalon találsz egy kis tégelyt. Gyógynövényes készítmény, segít a sebeknek gyorsan beforrni.

Fanyar mosollyal felkaptam a tégelyt, hálásan gondolva a tulajdonosára, majd beléptem a fürdőbe. A tükörbe meredve néztem egy darabig, ahogy a könnyeim folynak, majd nagy levegőt vettem, és vízzel arcot mostam. Most először nem a kanapén helyezkedtem el, ahogy szoktam, hanem Perselus szobája felé vettem az irányt, ahol eddig még sosem jártam.

A szobában egy fekete függönyökkel díszített baldachinos ágy helyezkedett el. A falon körbe könyvespolcok és ruhásszekrény állt, az egyik komódon pedig egy számomra ismeretlen, ritka növény virágzott. Illata citrusszerű volt, olyan tiszta, mintha szabad levegőn élne.

A takarót magamra húzva helyezkedtem el, majd merültem álomba, az ismerős illat, ami Perselusra jellemző, megnyugtatott.