-Az a hű szolgám a Roxfortban van.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Egy hű szolga, aki ott volt a közelünkben, mégsem tett semmit idáig - miért?

Vagyis, nem biztos az, hogy nem tett semmit. Elvégre én és Harry is úgy kerültünk a tusa versenyzői közé, hogy nem dobtuk be a nevünket. Aztán ott van Barty Kupor halála, nem tudom elképzelni azt, hogy egy diák tette volna.  

És amikor ez eszembe jutott, egy kissé megnyugodtam. Rettegtem attól, hogy Perselusról beszél, de tudtam, hogy neki nem lett volna alkalma gyilkolni, mert Draco volt nála büntetőmunkán - és mert régen megtagadta már Voldemortot. Annak az időszaknak vége. Láttam már annyi emlékét, hogy ezt biztosan állíthassam.

-Nagyúr, légy kegyes, és mondd el... mondd el nekünk, hogyan sikerült végrehajtanod ezt... ezt a csodát... Hogyan tudtál visszatérni hozzánk?

-Ó, az bizony páratlan történet, Lucius. - felelte Voldemort. - Hosszú mese, melynek a kezdetén és a végén a mi fiatal barátunk áll. 

Kényelmesen odasétált Harry mellé, őt pedig követte a kígyó is. A halálfalók mind csüngtek a szaván, Senjával együtt. Katja pedig nem mozdult, ott állt tőlem pár méterre, és bámult maga elé. Nem is reagált a kígyóra, pedig utálja a hüllőket.

-Erről a fiúról úgy tartják, hogy a vesztemet okozta. - szólt halkan, parázsló szemét Harryre függesztve. - Bizonyára tudjátok, hogy azon az estén, mikor elvesztettem a hatalmamat és testemet, őt akartam megölni. Az anyja feláldozta az életét, hogy megmentse, és tudtán kívül olyan bűvös védelemmel ruházta fel, ami, bevallom, engem is meglepett... Nem érhettem a fiúhoz.

Voldemort felemelte kezét, és hosszú, fehér mutatóujját Harry arca elé tartotta.

-Az anya áldozata megóvta a gyermeket... ostoba voltam, hiszen ez ősrégi varázs, gondolnom kellett volna rá... No de sebaj. Most már megérinthetem a fiút.

Egy pillanatig reménykedtem benne, hogy nincs igaza, hogy nem tudja megérinteni - de sajnos meg tudta. Elnevette magát, majd újra a hívei felé fordult.

-Mi tagadás, barátaim, elszámítottam magam. A nő esztelen önfeláldozásának pajzsa visszaverte átkomat, s az engem talált el. Aaah... azt a kínt, barátaim, nem lehet szavakba önteni. Nincs bűbáj, ami felvértezne ellene. Kiszakadtam testemből, satnyábbá lettem, mint a kósza árnyék, erőtlenebbé, mint a kóbor kísértet... elsorvadtam, de éltem. Hogy mi voltam, magam sem tudom... Én, aki mindenki másnál közelebb jártam a halhatatlansághoz. Hiszen tudjátok, hogy legfőbb célom legyőzni a halált. Akkor próbára tett a végzet, s úgy tűnt, egyik-másik kísérletem sikerrel járt... Nem tudott elpusztítani az átok, ami bárki mást a halálba küldött volna. De gyönge voltam, a leghitványabb féregnél is gyöngébb, s ami még rosszabb: tehetetlen... Nem volt testem, s minden varázslathoz, amely segíthetett volna rajtam, pálcát kellett volna használnom...

Beleszédültem, mikor felfogtam az elhangzottakat. Ha ez igaz - márpedig miért ne lenne igaz, ez a barom egoista, alig várja az alkalmakat, amikor villoghat a "tehetségével" - akkor nem lehet megölni. Illetve nem olyan egyszerűen. Ha meg is ölném most azonnal, megtalálná a módját, hogy térhetne vissza újra meg újra. 

Ez olyan, mint az ouroboros - soha nincsen vége.

-Egyetlen képességem maradt: meg tudtam szállni mások testét. Az emberek közé azonban nem merészkedhettem, tudtam, hogy az aurorok járják a világot, és kutatnak utánam. Néha beköltöztem egy-egy állatba, ha tehettem, persze kígyóba, de úgy sem mentem többre, mint csupasz lélekként, hiszen az állatok teste nem volt alkalmas varázslásra... és a jelenlétem gyorsan felemésztette őket, egy se húzta sokáig...

Persze, te seggfej, mert téged sehogy sem lehet elviselni - tettem hozzá magamban.

-Aztán... négy évvel ezelőtt... felcsillant a remény, hogy visszatérhetek. Egy varázsló, egy könnyelmű, hiszékeny varázsló vetődött az erdőbe, ahol meghúztam magam. Épp ilyen alkalomról álmodoztam éveken át... A fiatal varázsló ugyanis tanár volt Dumbledore iskolájában... Könnyű volt rákényszeríteni az akaratomat... Visszahozott ebbe az országba, és nem sokkal később megszálltam a testét, hogy ott legyek, mikor végrehajtja a parancsaimat. A tervem azonban meghiúsult. Nem tudtam ellopni a bölcsek kövét. Nem lett részem az örök élet ajándékában.

Még csak az kéne - forgattam a szememet.

Egy kisebb szünet állt be a beszédbe - én pedig most láttam elérkezettnek, hogy megvalósítsam önmagam. Utólag nézve, talán az egyik legostobább döntésem volt.

Mivel a rongy még mindig a számban volt, csak nyöszörögni tudtam, de nem is kellett több, a csendben rögtön meghallották. Voldemort felém pillantott, szinte láttám a kiváncsiság megcsillanását az élettelen szemeiben, majd intett Senjának, aki kirántotta a számból a rongyot.

-Nem lehetne, hogy belehúzunk egy kicsit? - néztem a Nagyúrra. - Halál unalmas ez az egész sztori...

A mondatot be se fejezhettem, mert akkora bal horgot kaptam Senjától, hogy a fejem majd leszakadt - és megint elájultam.

Nem tudom, mennyi idő telt el - ugyanúgy lehetett öt perc és ötven is, de arra ébredtem kótyagos fejjel, csillagokat látva minden pislogásnál, hogy Voldemort Harry-vel szemben áll - és felemelte a pálcáját.

-Crucio!

Harry szája még be volt tömve - és borzasztó volt látni, hogy a sírra kötözve vergődik, már amennyire a kötelek engedik.

-Hagyja békén! - próbáltam kiabálni. Másodjára már hallották. - Hagyja békén!

Senkit nem érdekelt a mondandóm. Senja ezúttal Harry mellett állt, és én elborzadva néztem azt az áhítatot az arcán.

-Látjátok? - folytatta Voldemort, elégedetten abbahagyva a kínzást. - Ostobaság volt azt hinnem, hogy ez a kölyök valaha is erősebb volt, mint én. Azt akarom, hogy mindenki elismerje: Harry Potter életét a vakszerencse mentette meg. A szemetek láttára fogok végezni vele - itt és most, ahol Dumbledore nem segíthet neki, és most, mikor nincs már anyja, aki meghaljon helyette. Harcolhat az életéért. Megküzdök vele, hogy ne maradjon kétséges előttetek, melyikünk az erősebb. És a lánnyal is - fordul felém, és szegeződik rám ezúttal minden tekintet. - Hadd tanulja meg ő is a leckét, hogy kinek nem érdemes visszabeszélni - főleg, ha az embernek nincsen pálcája. - sziszegte. - Már nem kell sokáig várnod, Nagini. - suttogta, és a kígyó ismét eltűnt a sötétben.

Elfordult tűlünk, és pár lépés után ismét megfordult. A halálfalók körének közepén állt.

-Oldozd el őket, Féregfark, és add vissza a fiúnak a pálcát!

Féregfark Harry felé vette az irányt - és ezzel egyidőben Senja hozzám indult. Egyetlen pálcaintésre a kötelek elszakadtak, én pedig a földre estem. Remegtem minden ízemben, de feltérdeltem. Ekkor ért oda lobogó talárral, és markolt bele a hajamba.

-Készülj a pokolra. - sziszegte őrült vigyorral, és aztán a halálfalók köre felé kezdett rángatni.

-Ó, azt már túléltem egyszer. - feleltem, mikor a körbe lökött. Én azonban visszafordultam, és letöröltem a számból kifolyó vért. Valahol egy fogam is kiesett. - De te? Mit tudsz te a pokolról? - viszonoztam a vigyorát, majd nekilendültem.

Nem volt egy túl kidolgozott terv, sőt, ezt tervnek sem mondanám - az sértés bármilyen más tervre nézve - viszont jobb ötletem nem volt. Összeszedtem a maradék erőmet, reménykedve, hogy nem halok bele, és sikerül elsőre végrehajtanom, mert több esélyem nem volt. 

Senja nem számított arra, hogy ugrani fogok - viszont máshogy nem értem el az arcát. A lendülettől ő rögtön hátraesett, én pedig időben tapasztottam a két kezemet az arcára.

-Defibrillate. - sziszegtem, mire a két kezemből felszabadult az az erő, amit eddig gyűjtöttem. Az áram azonnal kiütötte Senját, még mielőtt realizálhatta volna, mi történt, én pedig nem tudtam megállni a lábamon, és megtartani mindkettőnk súlyát, így a gyomrán landoltam.

Ha lehetséges volt, még jobban remegtem, mint eddig, de láttam a fényt az alagút végén - most nem adhatom fel, amikor esélyünk lett Harryvel. Úgyhogy azonnal magamhoz vettem Senja pálcáját, és tántorogva felálltam.

Aztán valami olyat tettem, amit sosem bocsántok meg magamnak.

-Stupor! - szegeztem a húgomra az elbitorolt pálcát, amiből a piros fénycsóva eltalálta Katja mellkasát, és a kislány azonnal összeroskadt.

 A belső kör felé fordulva letöröltem a szemembe csöpögött vért, láttam, hogy a halálfalók, élükön Voldemorttal, csak nézik, ahogy feléjük veszem az irányt. Bizarr módon, mintha elismerés csillant volna Voldemort szemében, és csak ennyit mondott:

-Lenyűgöző. - sziszegte. Majd Harryhez fordult, aki addigra szintén felfegyverkezve állt vele szemben. Szintén alig tudott megállni a lábán, és ha lehetett ilyet mondani, még mocskosabb volt, mint én, ámbár kevésbé véres. 

-Megtanítottak titeket az iskolában párbajozni? - susogta égővörös szemeit Harryre függesztve. 

Az esélyeink, amik voltak ugyan, kevesek voltak. Még ha sikerül Voldemortot legyőznünk, visszatérhet, és itt vannak a halálfalók is. Harmincan a kettő ellen. Ezt még az én gyatra matematikatudó elmém is tudta, hogy az esélyek ellenünk vannak. Ránéztem Harryre, szinte láttam, ahogy forognak a fogaskerekek az elméjében.

-Meghajlunk egymás előtt. - szólt Voldemort, fejét kissé előredöntve, de végig felszegve tartotta. - Gyerünk, essünk túl a formaságokon... Dumbledore tanítványai legyenek jó modorúak... Köszönjetek szépen a halálnak...

És ekkor eldurrant az agyam. Én nem fogom hagyni, hogy ez a csupaszbőrű valami parancsolgasson nekem.

-Confringo! - lendítettem meg a pálcámat, de Voldemort azonnal kivédte, és az átok egy sírboltba csapódott. A sírkő kisebb-nagyobb darabokra esett szét a robbanóátoknak köszönhetően, és más esetben elszórakoztatott volna a dolog, hogy a halálfalók egyikének se az jutott eszébe, hogy a pálcájával védje a fejét, hanem szétszóródtak.

-Crucio!

Nem tudtam kivédeni. Nem tudtam mást tenni, mint sikoltani, már amennyi szufla maradt bennem, és bár a kín rövid volt, ezer évnek érződött.

-A szabályokat be kell tartani. - sziszegte Voldemort.

-És ezt... pont maga mondja, aki az élet szabályait se tartotta be. - lihegtem. - Vajon mit szólnak majd az istenek a mennyország kapujában? - álltam fel remegő lábaimra. - Innen csak lefelé van. - kezdtem el hisztérikusan nevetni.

-Rina? - Harry rémülten nézett rám, de aztán ismét Voldemort vonta el a figyelmét. Ő sem volt hajlandó meghajolni, így mikor Voldemort felemelte a pálcáját, mintha egy kéz nyomta volna a hátunkat.

-Ezt már szeretem. - szólalt meg halkan Voldemort. A hátunkon megszűnt a nyomás, a szemem sarkából láttam, hogy Harry is felegyenesedik. - Most pedig megküzdesz velem, Harry, mint férfi a férfival... És persze te is, Irina. Húzzátok ki magatokat, büszkén haljatok meg, ahogy a Potter házaspár... Készüljetek... és harcoljatok.

Lassúak voltunk. Láttam, ahogy Harryvel egymás mellé zuhanunk, hallottam a kettőnk hangjának keserédes szimfóniáját, míg végre megszűnt a kín.

-Pihenünk egy kicsit. - szólt Voldemort. - Kifújjuk magunkat... Ez fájt, igaz? Nem szeretnétek, ha folytatnánk, ugye?

Harry felé fordulva a kezemet a vállához ütöttem. A tekintetem találkozott a negyedéves fiúéval.

-Túl fogjuk élni, Harry. Rendben? - kérdeztem halkan, mire a fiú fáradtan bólintott. - Én nem megyek Katja nélkül, de te menj, ha tudsz.

Elfojtva a fájdalmam hangjait, feltápászkodtunk.

-Azt kérdeztem, szeretnétek-e, ha folytatnám. - sziszegte Voldemort, aki nem igazán vette jónéven, hogy nem rá figyelünk. - Válaszoljatok! Imperio!

És ekkor megtapasztaltam azt az édes boldogságot, amikor nincsenek gondolataim, amikor nincsen semmi gond, csak lebegek az öntudatlanságban... - aztán valahonnan távolról meghallom azt az erős hangot, ami azt hajtogatja, hogy mondd, hogy nem szeretnéd...

Én csak ragaszkodom az ürességhez, a gondtalandághoz, oda se figyelek rá...

Aztán valahonnan távolról meghallom Harry üvöltését, és mintha egy vödör jeges víz szakadt volna  a nyakamba, visszatér a fájdalom, a csípő érzés a korbács hagyta nyílt sebekben, és a bal horog, ami majdnem eltörte az államat...

-Nem mondod? - szólt fenyegető-halkan Voldemort. - Nem mondjátok, hogy nem szeretnétek? Az engedelmesség erény, ezt meg kell tanulnotok, mielőtt meghaltok... A fájdalom talán jobb belátásra bír titeket...

De ezúttal résen voltunk.

Harry hasra vetette magát, és begurult a sírkő mögé, ahol az idősebb Tom Denem hamvai voltak eltemetve, én pedig balra vetődtem, szintén egy sírkő mögé. 

-Nem bújócskázni akarok, Harry... Ahogy veled sem, Irina. - Voldemort fagyos hangja egyre közelebbről hallatszott, még úgy is, hogy a halálfalók nevetése elnyomta kissé. - Nem tudtok elbújni előlem. Vegyem úgy, hogy nincsen kedvetek tovább párbajozni? Szeretnétek, ha gyorsan befejezném? Ahogy akarjátok... gyertek elő, gyorsan túl lesztek rajta... talán nem is fog fájni... habár nem tudom, még sosem haltam meg...

-Ó, tehát fenntartja az eshetőséget, hogy egyszer meg fog? - szólaltam meg, mire Voldemort azonnal felém vette az irányt, otthagyva Harry búvóhelyét - pont ahogy terveztem.

Ekkor Harry kiugrott a sírkő mögül, és meglendítette a pálcáját. Hiába minden igyekezetem, mert Voldemort azonnal megfordult, és egyszerre mondták ki az átkot.

Hát azt hittem, ott őrülök meg. Harry mégis mit gondolt? Hogy a Capitulatus egy Voldemort kaliberű átok?

De minden várakozást felülmúlva, hatásosnak látszott az átok. Voldemort halálos átkának zöld fénycsóváját megállította a piros Capitulatus - és a két színből egy harmadik feszült hirtelen a két pálca között, egy fényes, mély aranyszínű.

Ekkor egy még váratlanabb dolog történt - a Harryt és Voldemortot összekötő arany sugár feszesen feszült a két pálca között, és a levegőbe emelte őket. A halálfalók köre ismét felbomlott, és pálcát húzva szaladtak utánuk.

Miért van az, hogy ebben a világban nem hiszik el, hogy egy vékony, alacsony lány is lehet erős és veszélyes? 

Nem volt időm ezen gondolkodni, nem tehettem meg ezt a luxust. Katja felé visszaindulva láttam, hogy Senja mozgolódni kezd. A tőle kapott pálcát a szétrobbant sírkő egyik, kisebb darabjára szegeztem, ami aztán legnagyobb megelégedésemre, arcon találta, és az éber Senjából így lett ismét ájult Senja. 

Remélhetőleg egy csúnya sebbel az arcán, ha már meghalnia nem sikerült.

A férfi testét elhagyva értem Katjához, és mellé lerogyva nyúltam a nyakához, ahol hatalmas megkönnyebbülésemre találtam pulzust. Feltápászkodtam, majd a pálcámat Katjára irányítva lebegtettem a testet, és indultam Harryék után.

Mikor mögéjük értem, óvatosan letettem Katját az egyik sír mögé, és a sírok között kiléptem a rétre, ahova a varázslat vitte Harryéket. A harcolókat ekkor már egy hatalmas, fénylő kupola fedte, és valami fura, túlvilágian nyugtató zene szólt.

Ebben a pillanatban Voldemort pálcájából iszonyatos sikoly hallatszott, aztán egy sűrű ködszerű valami által alkotott kéz röppent ki belőle, és tűnt el a sötétben... annak a kéznek a lenyomata, amit Voldemort Féregfark számára készített. Újabb fájdalmas sikolyok hangzottak fel, ezúttal egy fej, törzs, végül karok és lábak jelentek meg... egy öregember. Csodálkozó arccal szemügyre vette a helyzetet.

-Szóval tényleg varázsló volt? - szólt Voldemortra függesztve a pillantását. - Megölt engem a bitang... Tanítsd móresre, fiú...

De ekkor már egy újabb fej bontakozott ki a pálca végéből... Ezúttal egy fiatal nőé. A földre ereszkedett, és megállt az öregember mellett. Az alakban felismertem...

Bertha Jorkins árnyalakja tágra nyílt szemmel végigmérte a harcolókat.

-Ne engedd el! - kiáltotta távoli, zengő hangon. - Ne engedd el, Harry! Ne engedd el!

Nem tudtam, mi történik, hogy mi ez a varázslat, és rettegtem, hogy ártok Harrynek azzal, ha közbeavatkozom. A pálcájuk össze van kötve, ez veszélyes is lehet...

Az öreg és Bertha a fénykupola mentén járkáltak, Harryt bíztatták, és Voldemorthoz is beszéltek - de az már nem jutott el az én fülemig. 

És ekkor egy újabb fej bukkant elő a pálcából. Hosszú haja hátát verdeste, és Harryre nézve ezt mondta:

-Apád is jön. 

A szívem szakadt bele, mikor rájöttem, ki ez a nálam nem sokkal idősebb alak. Perselus emlékeiben még fiatalabb volt.

-Találkozni szeretne veled... nem lesz semmi baj... tarts ki, kisfiam.

Aztán rám vetette a pillantását, és intett. Majd mégegyszer. Így hát kissé bicegve beléptem a körbe Harry mellé.

-Tarts ki, Harry. - mondtam neki. - Nagyon ügyes vagy... csak még egy kicsit.

És itt jött ő... Megdöbbentően hasonlított a fiára. A földre ereszkedett, majd felállt a felesége mellé. Odalépett Harryhez, és távoli, visszhangos hangján halkan hozzánk szólt.

-Ha majd megszakad a kapcsolat, egy rövid ideig még itt maradunk... feltartóztatjuk őt... Meg kell érintenetek a zsupszkulcsot, az visszavisz titeket a Roxfortba... megértettétek? Megértetted, Harry?

-Igen. - hallottam Harry fájdalommal telt hangját.

-Harry. - szóltam hozzá. - Katja itt van mögöttünk, az ötödik sorban, az egyik sírnál. Vissza kell vinnünk... nem hagyhatom itt...

-Visszavisszük... - mondta Harry az erőlködéstől összeszorított fogakkal.

-Most... - súgta Harry apja. - Készüljetek a menekülésre... és tedd meg...

-MOST! - ordította a fiú. A pácáját felrántotta az ég felé, így az aranyfonál megszakadt, a kupola megszűnt, és az a furcsa, nyugtató zene is megszűnt - de az áldozatok alakjai megmaradtak. Zárt, tömött sorban indultak Voldemort felé, én pedig Harryvel együtt úgy rohantunk, mint még soha életünkben.

Félrelöktünk két megrökönyödött halálfalót, és sírkőtől sírkőig futottunk, kerülgetve az átkokat.

-Kábítsátok el őket! - hallottam Voldemort hangját, mire Harry rögtön egy Obstructóval válaszolt, ami a kiáltást hallva valószínű hatásos volt. Bevetődtünk a Katját védő sír mögé, és én megragadtam a testvérem testét. Félig ülésbe rángattam, és fél kézzel átkaroltam.

-Félre az utamból! - rikoltotta Voldemort. - Én ölöm meg őket! Az enyémek!

Voldemort vörös szeme felizzott a sötétben, szája kélyes mosolyra húzódott, és már emelte a pálcáját... 

Ekkor Harry egyik kezével megragadta a karomat - mire elnyomtam a feltörő fájdalmat, ami a sebből érkezett, és megmarkoltam a felkarját - és hallottam ahogy Harry ordít.

-Invito! 

A ragyogó serleg a levegőbe emelkedett, és felénk repült - mi pedig elkaptuk egy-egy fülét.

A következő pillanatban egy hatalmas rántást éreztem a gyomrom tájékán, és még jobban szorítottam magamhoz Katja testét, amit a hóna alatt fogtam át. Hallottam Voldemort dühös üvöltését.

A zsupszkulcs működött, eltűnt az az átkozott temető, helyette mi repültünk haza a szelek szárnyain.