-Mi a fene...

Hanyatt fekve landoltam a nedves füvön - ennyi volt, amit elsőre realizálni tudtam. Meg azt, hogy most már aztán tényleg fáj mindenem. A landolás kipréselte belőlem az összes levegőt, úgyhogy mélyeket lélegezve támaszkodtam alkarra, és néztem körül.

-Harry?

-Itt vagyok! - balra kapva a fejem, vettem észre a negyedéves griffendélest, aki pár méterrel arrébb terült el. A kupa kettőnk között landolt, látszólag sértetlenül. Még mindig ragyogott az istenadta.

Feltápászkodtam a földről, és Harry felé vettem az irányt. Körbenézve próbáltam ésszel felfogni a látványt, ami elém tárult: egy temetőben voltunk.

-Hol vagyunk? - kérdezte Harry.

-Fogalmam sincs. - ráztam a fejem. - Neked nem ismerős a hely? Azon túl, hogy ez egy temető. - mondtam ki az egyértelműt.

-Nem. - rázta a fejét, miközben felhúztam a földről. Sebesült lába azonnal össze akart csuklani alatta, de még időben megtalálta az egyensúlyát. - Szerintem több száz kilométert utaztunk ezzel. - bökött a kupa felé.

-Honnan veszed?

-A hegyek. - mutatott körbe. - A Roxfort körüli hegyek nem látszanak. Ez egy sík vidék, ha közel lennénk a kastélyhoz...

-Oké, értem, hülye kérdés volt. - bosszankodtam a saját hülyeségemen. - Neked szólt valaki, hogy a kupa zsupszkulcs?

-Nem. - rázta a fejét.

Nyugtalanul néztem körbe a temetőben. A sírkert elhanyagolt volt, voltak sírkövek, amiket már benőttek a különböző futónövények. Mellettünk egy terebélyes tiszafa állt, mögötte egy kápolna sötét sziluettje rajzolódott ki. A kerítésen túl, távolabb, a domboldalon egy régi, patináns ház látszott. Azon gondolkodtam, vannak-e esetleg lakók, mert szükség lehet a segítségükre, már ha varázslók. Ha muglik, mi itt meg vagyunk lőve. Valahogy vissza kell jutni a Roxfortba, és bár idén letettem a hoppanálási vizsgát az ikrekkel együtt, gyengének éreztem magam ahhoz, hogy hoppanáljak, pláne társsal.

Azért gyökérség lenne Harryt itthagyni.

-Szerintem húzzunk pálcát. - javasoltam. A számat beharapva fordultam vissza a fiúhoz. Már éppen javasoltam volna, hogy menjünk oda a házhoz, hátha van ott valaki, aki segíteni tud, annak ellenére, hogy egyetlen lámpa se égett odabent, amikor Harry megszólalt.

-Jön valaki.

Követtem a fiú tekintetét. Kezemben a pálcámmal - nem foglalkozva az égési sérülésekkel, ami elképesztően fájt, a kötés ellenére is, - amit árnyakra szegeztem, hunyorogva néztem a sötétbe, hátha meglátom, ki közeledik.

Ketten voltak - egy alacsony és egy magas. Csuklyás alakok voltak, amik eltakarták az arcukat. A kisebbik mintha cipelt volna valamit a kezében. A nagyobbik magas volt, és izmos. A köpenye jobban suhogott, mint Perselusé péntek délutánonként, mikor már elege van a - szerinte - inkompetens diákokból.

A szemem sarkából láttam, hogy Harry lejjebb ereszti a pálcáját és kérdőn néz felém, én viszont nem tágítottam.

-Ki maga és mit keres itt? - emeltem meg a hangom a magasabbik felé, aki előbb érte el a tőlünk két méterre fekvő márvány sírt.

A következő pillanatban Harry összecsuklott. A perifériámból láttam, hogy a kezeit a homlokához kapja. Aztán valahol messze a magasban egy éles, fagyos hang így szólt:

-Intézd el a másikat!

A magasabbik suhintott a pálcájával.

-Crucio!

Hirtelen úgy éreztem magam, mint alig két éve. Nem akartam elhinni, hogy megint nem sikerült kivédenem, hogy megint egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok, és ráadásul most nem vagyok egyedül. Mi lesz így Harryvel?

A pálcám kiesett a kezemből, én pedig összerogytam. A fájdalomtól csak sikoltani tudtam, amit a már amúgy is megviselt torkom nem viselt jól, így hamar nyöszörgésbe ment át a dolog. Pokolian fájt mindenem.

Aztán hirtelen abbamaradt. Mintha elvágták volna.

-Hagyja békén! - hallottam meg Harry hangját valahonnan oldalról. - Irina!

Oldalra gördülve próbáltam felkelni, mielőtt folytattuk volna, de a karom nem bírta a terhelést, így újra a földön találtam magam. Nem nyújthattam valami szép látványt, a labirintus összes mocska rajtam volt, amit az este során összeszedtem, aztán a temető is hozzátesz még. A nedves fű sarat jelent, úgyhogy az eredetileg fehér rövidujjú edzőpólóm már rég nem volt fehér. A hatalmas lyukakról és szakadásokról ne is beszéljünk.

A támadóm mellém lépett. Eddig nem sokat láttam belőle, most sem lett sokkal jobb a helyzet. Az illető fekete bakancsot és fekete nadrágot hordott, ennyit tudtam megállapítani. Mielőtt a pálcámért nyúltam volna, az alak gondosan lépett egyet hátra, majd rálépett. A pálca egy szívfájdító reccsenéssel kettétört.

-Irina!

-Csend legyen! - hallottam meg a kisebbik hangját, és ezzel együtt a pofon hangját is, amit Harry kapott. Csak úgy csattant az arcán.

A fejemet oldalra fordítva láttam, hogy az alak Harryt vonszolja egy sír felé, amire aztán az általa elővarázsolt kötelekkel rögzítette a fiút. Aztán még egyszer pofon ütötte a fiút, mikor az feszegetni kezdte a kezét szorító kötéseket.

Nyöszörögve próbáltam felkelni, de a fölöttem álló férfi egy lépéssel a hátamra lépett, ezzel visszanyomva a földre. Az üzenet egyértelmű volt: innen nincs tovább.

Láttam, hogy Harry szólni sem tud a szájába tömött rongytól. Fejét ide-oda fordítva próbálta meglátni azt, ami az ő látóteréből még kiesett, én viszont tökéletesen láttam: az alacsony Harry mögül egy hatalmas, mély ónüstöt rángatott, amiből időnként kiloccsant valami folyadék.

Az a képtelen gondolat jutott eszembe, hogy miért nem alkalmaz mágiát - talán túl buta hozzá? - de ezzel most nem foglalkozhattam. A Harry és köztem lévő parcellán ugyanis egy kígyó bukkant fel. Hatalmas volt, és nem kételkedtem abban, hogy azonnal összeroppantana, a méregfogairól nem is beszélve.

-Harry...

-Csitt! - a bakancs a hátamon azonnal lejjebb nyomott. Aztán az illető mély hangján az alacsonyhoz szólt. - Kapkodd magad, Féregfark, az úr türelmetlen!

-Féregfark? - kerekedett ki a szemem a döbbenettől. Ezzel egyidőben a férfi felrántott a földről, és a Harry melletti sírkőhöz vonszolt, majd kvázi odadobott a sírra. Mielőtt bármit reagálhattam volna, Harryéhez hasonló köteleket kaptam én is, amik megemeltek, és szorosan a márványhoz kötöztek. A számba ugyanúgy rongy került, mint a negyedéves társaméba.

Nem tudom, kié volt a sír, de biztos nem ezt érdemelte.

Féregfark úgy tűnik, végre a helyére rángatta az üstöt, mert a magasabbik begyújtott alá, én pedig abban a pillanatban darabjaimra hulltam. Minden, amiben eddig hittem, megkérdőjeleződött, darabjaira hullott, és ha fújt volna a szél, még az is elfújta volna. De nem fújt, ő pedig nagyon is itt volt. Ott állt a kondér mellett, amiben irreálisan gyorsan felforrt a lötty, és a lángok megvilágították az arcát.

A döbbent nyögésemet meghallva felém fordult, majd hozzám lépve kivette a számból a rongyot.

-Te mit keresel itt? - kikerekedett szemekkel meredtem a túlságosan is ismerős arcba.

-A kérdés inkább az - kúszott az arcára egy gúnyos mosoly - hogy hogy nem jöttél rá, hogy én vagyok az, akit keresel.

-Senja, mit keresel itt? És ki ez az ember? Mi történik? - kapkodtam rémülten a levegőt. Harry a másik sírnál szintén kikötve meredten nézett rám, én pedig Senja arcára, amin soha nem láttam még ilyen tömény undort. Nem is válaszolt a kérdéseimre, helyette a rongyot tömte vissza a számba. Aztán újra a kondér felé fordult, amiben szikrázott-csillogott a bájital, és bugyogó hangjával jelezte, hogy felforrt.

-Igyekezz! - süvített fel megint a hang. Ezúttal észrevettem azt, amit eddig nem: Nem messze tőlünk, egy kis pokrócban mocorgott valami. Messziről simán kisbabának néztem volna, de tudtam, hogy egészen biztosan nincs ekkora szerencsénk Harryvel, hogy az ott egy baba legyen.

-Készen van, uram. - szólalt meg Féregfark.

-Gyerünk, mire vársz? - fordult oda Senja, aki időközben a környező sírok feliratait böngészte.

Féregfark a sírhoz lépve felemelte a kis csomagot, kibontotta - és én az iszonyattól megdermedve, Harry ordított, bár ez a rongy miatt nem igazán hallatszott - figyeltük az előttünk kibontakozó jelenetet.

A lény csupasz, pikkelyesnek tűnő, sötét, nyers, vörösesfekete színben fénylett. Karja és lába nem volt több vékonyka csökevénynél, arca pedig - amiben semmi emberi nem volt - lapos, kígyószerű szörnypofa, vörösen izzó szempárral.

A lényt felemelve a férfi az üstköz lépett, és beleeresztette a forrásban lévő bájitalba. A kis test elmerült benne, halk puffanással érkezett meg a kondér aljára. Nagy nehezen elszakítottam a szemem az üstről - Harryre néztem, aki szintén a tekintetemet kereste. Az ő arcán is a kosz és vér alatt a tömény iszonyatot és rémületet láttam.

Amíg mindkét fogvatartónk a kondérral és annak tartalmával volt elfoglalva, én kitartóan dolgoztam a megoldáson, amiről még fogalmam sem volt, hogy mi lesz, de muszáj kitalálnom valamit. Senja ugyanis a nagy sietségben elfeledkezett valamiről - mégpedig arról, hogy nekem nem kell pálca ahhoz, hogy varázsolni tudjak. Már csak a jó időzítés kellett.

Féregfark, arcán félelemmel, remegő kézzel felemelte pálcáját, és így szólt:

-Halott apa, csontod tudatlan adatik, s új testet ölt fiad!

Elborzadva néztem, ami történt: a síron, amihez Harryt kötötték, repedés nyílt, és egy maroknyi por előtört belőle. A por egy vékony sugárban a kondérba pergett, aminek tartalma élénk kék színt öltött fel hatására.

Féregfark most már nyöszörgött a félelemtől. Talárjából egy hosszú, távolról is élesnek látszó ezüstkést húzott elő, és zokogva mondta az ősi bűbáj következő sorát.

-Szolga..... élő húsod...... ím önként adatik..... s életre kel urad.

Kinyújtotta jobb kezét - amelyikről egy ujj hiányzott - és levágta. Nem tudtam nem oda nézni. A kéz a földre esett, mellette Féregfark térdelt. Sikolya, majd zihálása hallatszott, aztán összeszedte magát. Megfogta kezét, és beledobta a kondérba, aminek tartalma égővörössé színeződött.

Féregfark nyögdécselve lépett Harry elé, mire én ordítani és ráncigálni kezdtem a köteleim.

-Hallgass! - kiáltott rám Senja, és pofozott fel úgy, hogy szétnyílt tőle a szemöldököm. Hitetlenkedve néztem rá - aztán lassan Harry felé fordultam, hogy lássam, mi történik.

-Ellenség..... a véred..... erővel vétetik.... s feltámad ellened.

Láttam, hogy Harry tehetetlenül rángatja köteleit, de azok is, mint az enyémeim, szorosan vannak kötve. Féregfark a tőrrel felhasította a fiú jobbját, majd egy fiolát tartott alá, hogy felfogjon néhány csepp vért. Amint a kondérba öntötte, annak tartalma vakítóan fehérbe váltott, és gyémántfényű szikrákat hányt. Féregfark, mivel a feladatát elvégezte, a földre rogyva ringatta csonka karját, Senja pedig vele szemben, a kondér másik oldalán megbabonázva nézte, mi történik az ősi varázslat következtében. Soha ekkora csodálatot és ámulatot nem láttam még az arcán.

A kondérból súlyos, fehér füst gomolygott elő, falat képezve az üst körül. A ködszerű füst belepett mindent, már semmit nem láttam - aztán a fortyogó folyadékból egy alak bontakozott ki.

-Talárt - hallatszott az éles hang a ködfal mögül. Senja egy talárt megfogva átvetette a ruhát az ismeretlen alak testén. A sovány, talárt öltött férfi kilépett a kondérból. Bőre a legfehérebb falnál is fehérebb volt, ujjai pókszerűen hosszúak, kedvtelve próbálgatta újdontsült kezeit. Arca a legkevésbé sem hasonlított egy emberére: orra két szűk, lapos rés volt, mint a kígyóknak, szemei égővörösek voltak.

Ezt az arcot nem lehetett nem ismerni.

A Sötét Nagyúr újra testet öltött.

Talárja zsebéből egy pálcát húzott elő. Kedvtelve megcirógatta, majd Féregfarkra szegezte - aki ennek hatására az egyik sírnak csapódott, és ott nyöszörgött tovább.

-Uram - nyüszítette - uram.... megígérted.... a szavadat adtad....

-Nyújtsd a kezed. - vetette oda.

-Köszönöm, kegyelmes uram, köszönöm.... - zokogta.

-A másik kezedet, Féregfark. - nevette ki.

-Könyörgök.....uram....könyörgök....

A Nagyúr lehajolt, és megragadta Féregfark balját. Feltűrte a talárt, ahol élesen, élénk vörösen kirajzolódott a Sötét Jegy. Perselus tudja - jutott eszembe - tudja, hogy nagy a baj. Már csak az a kérdés, hogy összeköti e az eseményeket. De ha akarna se tudna segíteni, hiszen nem tudja, hol vagyunk.

-Kirajzolódott. - szólt halkan. - Észre kellett venniük.... most majd kiderül.... most meglátjuk.

Ezekkel a szavakkal hosszú, vékony mutatóujját rányomta a Jegyre. Mikor levette onnan, a Jegy már tintafeketén fénylett Féregfark karján.

-Már érzik. - nézett a csillagokra a Nagyúr. - Vajon hányan lesznek a bátrak, akik visszatérnek? És hányan az ostobák, akik nem?

A férfi a kondér és a sír között kezdett járkálni. A kígyó, aki időközben visszatért, ott tekergett a sír körül.

-A néhai apám földi maradványain állsz, Harry Potter. - sziszegte halkan. - A mugli apám porhadó maradványain... ugyanúgy bolond volt, akárcsak az anyád. De mindkettőnek hasznát vettük, igaz? Anyád megmentette az életed... Én meg megöltem az apám, és lám, holtában nagyobb haszna lett, mint életében valaha.

Az iszonyattól felnyögtem, mire a Nagyúr felém kapta a fejét.

-Nocsak, nocsak.... ő az, akire gondolok?

-Igen, Nagyuram. - lépett egy lépést előre Senja.

-Miss Rosztova, ugyebár? Vagy szólítsam inkább Miss Karkarovnak?

A szemem kikerekedett a megszólításra - nem mintha nem lett volna elég kerek a félelemtől. Értetlenkedve néztem le rá.

-Ő nem tudja?

-Nem, Nagyuram.

-Vedd ki a rongyot a szájából... biztosra veszem, hogy vannak kérdései.

Senja hozzám lépett, és a rongyot kirántotta a számból, mire én nagy levegőt vettem. Majd mivel úgy vettem, hogy megszólalhatok, megtettem. De még mindig nem tudok eléggé vigyázni a számra.

-Rosszul ragozza a nevet, azt tudja, ugye? - vontam fel a szemöldököm. Senja már emelte a kezét, hogy ismét megüssön, de a Nagyúr leállította.

-Állj - sziszegte. - Érdekel, amit a lány mond. Mit mondtam rosszul? - döntötte oldalra fejét.

-Az oroszban - lélegeztem fel. Most az a fontos, hogy minél inkább húzzam az időt. - a vezetékneveket ragozzuk attól függően, hogy viselője nő vagy férfi-e. Például a Karkarov esetében az én megszólításom Karkarovna lenne. De nekem semmi közöm a Karkarov-családhoz. - ráncoltam a homlokom.

-Te tényleg nem tudod. - sziszegte a Nagyúr.

-Mit nem tudok? - néztem kitartóan rá, még egy pillantást sem pazarolva a mögötte jobbra álló Sejnát. - Árulja el, amíg a bátrakra várunk.

-Ezt már szeretem. - hallatott egy őrült kacajt. - Van humora a lánynak..... Meséld el neki. - vetette oda Senjának.

-Amikor elraboltalak három évvel ezelőtt - mert én voltam az - apádat kellett zsarolnunk... ami meg is történt. Az aurorok nem azért találtak meg épp aznap, mert szerencséd volt, hanem mert én úgy terveztem. - forgatta meg kezében a pálcáját. Én elképedve néztem rá, próbáltam összevetni az emlékeim az arcával, de aztán folytatta. - Persze, te nem emlékezhetsz rám, hiszen módosítottam az emlékeidet... és aztán mindenki másét is, akinek azt kellett hinnie, hogy az iskolában tanítok.

-Ha nem tanár vagy, akkor... honnan ismersz? - össze voltam zavarodva.

-Nem látod át. - vetett rám egy undorodó pillantást, majd a Nagyúr felé fordult, aki éppen Harrynek magyarázott valamit arról a távoli házról, amit a dombon látni. - Sosem dolgoztam a Diksonban. Sosem voltam tanár, sőt... az Orosz Mágiaügyi Minisztériumban voltam amnetizátor egy ideig, de unalmas volt, ott hagytam, amikor jött egy jobb lehetőség...

-Te ezt jobb lehetőségnek hívod? - akadtam ki. - Komolyan, Senja, hogy süllyedtél idáig? - csillogtak a könnyek a szememben.

-Most azt csinálhatom majd, amihez igazán értek... egy olyan vezető mellett, aki majd győzelemre visz minket.

-Te jó istenek... - suttogtam. El nem tudtam hinni, hogy ezen hogy nem láttam át. - Egyáltalán ez az neved? Ahogy szólítalak?

Nem válaszolt, csak figyelte Voldemortot és Harryt.

-És engem miért szólított Miss Karkarovnak az az őrült? - biccentettem felé, miután láttam, hogy erre nem fog válaszolni. Bele is roppant a nyakam.

-Mert te vagy Igor Karkarov lánya. - vont vállat. - Az ő hűsége volt kérdéses... sokáig tartott, mire kiderült, hogy semmit nem tudsz róla, vagy a Karkarov-családról. És hogy Karkarov se tud rólad... szóval kezdtél láb alatt lenni.

-Igaz volt bármi is, amit valaha mondtál nekem? - csorogtak a könnyeim az arcomon.

-Igen. Hogy nekem nincs időm ilyen lelki nyomoroncokra, mint te. - vágta a szemembe azt a mondatot, amit pár hónappal ezelőtt, még a második próba előtt, levélben küldött el. A rongyot összegöngyölve a számba tömte, majd a mellettem lévő sírhoz sétált.

-Emlékszel erre? - egy eszelős vigyor kíséretében mutatta fel a kezében a jól ismert korbácsot. - Most egy kicsit... felturbózzuk a dolgokat.

Az intésére egy alacsony alak lépett el mögülem, és vette át a korbácsot Senja kezéből. Csuklyája miatt nem láttam belőle sokat, csak mikor megfordult.

-Nem! - sikoltottam fel. A rongy miatt úgy hangzott, mintha nyüszítenék.

Katja kifejezéstelen arccal tekerte szét a korbácsot. Szemét mintha hályog fedte volna - biztos voltam benne, hogy Imperiust szórtak rá.

A régi, ismerős rémület átjárta a testem. A kötelek között hiába vergődtem, hiszen azok nagyon szorosak voltak, a rongy pedig elnyomta a feltörő sikolyomat, mikor az első csapást megéreztem. Aztán a másodikat, harmadikat és így tovább. Az amúgy is eléggé megtépázott felsőm tiszta vér lett a sebek miatt, én pedig egyre nehezebben bírtam. Harry ugyanúgy vergődött a másik síron, de ő sem tudott segíteni.

-Elég legyen. - a Nagyúr halk parancsára Katja azonnal leeresztette a korbácsot. - Ne fáraszd ki teljesen.... még szükség lehet rá.

-Igen, Nagyuram. - felelte Senja.

-Egyébként is... társaink érkeznek.

Nem tudtam koncentrálni. Folyamatosan szédültem és talán el is ájultam, nem tudom. A korbácsnak végülis meglett a hatása: visszaidézett mindent, amit felejteni akartam, és új sebeket is okozott, amikkel később meg kell tanulnom együtt élni. Már ha a mai estét túléljük.

-Tizenhárom év... tizenhárom hosszú év telt el.... segíteni urukon, akiknek örök hűséget esküdtek..... Hogyan hihették ők, akik tudták, hogy már réges-rég felvérteztem magam a halandókat fenyegető pusztulás ellen?....

Eddig csak Voldemort hangját hallottam, már amit felfogtam. A fejem fájt, és a jobb szemembe folyamatosan, lassú ütemben vér folyt. Talán a korbács a fejemet is felszakította? Vagy csak a Senja által okozott seb az?

Aztán egy hosszú, üvöltés törte meg a zúgást a fejemben. Kínoztak valakit, és csak reméltem, hogy nem Harry az.

-....Lucius, agyafúrt barátom.... tréfád a Kviddics Világkupa döntője után.... Nagyúr, úgy lesz... kegyes vagy hozzám, köszönöm...

Igyekeztem nyitva tartani a szemem, de nagyon nehéz volt. Mindenem fájt, a fejem zúgott, és csak az járt a fejemben, hogy hogyan élhetjük ezt túl mind a hárman. Mert az egyértelmű, hogy vagy hárman távozunk innen, vagy csak Harry. Katját nem hagyom itt.

-...Innen hat halálfaló hiányzik... Három, aki az életét adta értem. Egy, aki túl gyáva volt hozzá, hogy visszatérjen... Ő bűnhődni fog. Egy, aki végleg hátat fordított nekem... Rá természetesen halál vár. És egy, akit hű szolgámnak nevezhetek, s aki már korábban visszatért hozzám.

A következő mondattól megfagyott a vér az ereimben. 

-Az a hű szolgám a Roxfortban van.