Amint beléptem a labirintusba, a sövényfal bezárult mögöttem. Ezzel egyidőben síri csend borult a labirintusra: a sövény ezek szerint hangzáró bűbájjal volt kezelve. Legalábbis azzal is. Biztos voltam benne, hogy nem csak ezt szórták rá.

Nagy levegőt vettem, és a pálcámat elővéve indultam meg a folyosón, majd az első lehetőségnél találomra jobbra fordultam.

Az elkövetkezendő tíz percben lassú kocogással haladtam. Időnként betájoltam északot, és ahhoz mérten fordultam hol jobbra, hol balra, hol pedig a középső ösvényen haladva.

-Itt valami nem stimmel. - motyogtam magamban. Lassan negyed órája vagyok a labirintusban, és még semmivel sem találkoztam. Eszembe jutottak Dumbledore szavai - "A sötétség mélyén olyan dolgok várnak rátok, amire nem is számítotok." - pontosan emiatt voltam nyugtalan.

Élesen balra fordultam - és azzal a lendülettel megtorpantam. A folyosó közepén egy hatalmas, legalább három méteresre nőtt durrfarkú szurcsók eszegette a sövény falát. Az állat meghallotta, ahogy lefékeztem, és azonnal felém kapta a fejét. 

-A francba, a francba, a francba. - hátráltam pár lépést, de nem volt hova mennem. Ha el akarok jutni a kupáig, át kell jutnom Hagrid illegálisan tenyésztett vadállata mellett. 

A szurcsók, mint a bika, aki vörös posztót lát, felém indult. Nagy testéhez képest meglehetősen gyorsan mozgott - ebben segített neki a durrogó farka is, amivel egy métert ugrott legalább előre. 

-Stupor! 

A pálcámat elhagyó vörös fénycsóva hatástalan volt - a szurcsók testét erős kitinpáncél védte, amiről az átok lepattant, és csak a szerencsén múlott, hogy nem engem talált el. A következő átoknál már okosabb voltam - megvártam, amíg a hasi rész kivillan, amit nem fed páncél- és az átok ezúttal hatásos volt. Az állat mellett elhaladva kezdtem sprintelni, ki tudja, hogy ez a dög meddig marad alélt.

Két jobbkanyar, és három zsákutca után egy ismerős alakra lettem figyelmes.

-Victor! - örültem meg neki. A fiú élesen megfordult, kezében a pálcával. - Hé, hé, nyugi, én vagyok az!

De a durmstrangos nem eresztette le a pálcát, továbbra is rám szegezte. Én pedig ebben a pillanatban megkérdőjeleztem magamban az összes reggeli futásunkat, beszélgetésünket, még a meghívását is Bulgáriába. Ha ezek mind arra mentek ki, hogy a bizalmamba férkőzzön - ahogy egyszer Fred meg is jegyezte - akkor sikerült neki, bravó.

-Victor! - emeltem fel én is a pálcámat, mégis felkészületlenül ért a következő megnyilvánulása.

-Crucio!

Az első átok elől épp sikerült elugranom. 

-Mit csinálsz, megőrültél? - visítottam. És ez volt a vesztem, hogy nem támadtam vissza, mert a második átok már célba talált.

Senkinek nem kívánom ezt a kínt, amit a főbenjáró átok képes okozni. A csontjaim mintha belülről égtek volna - csak vergődni tudtam, képtelen voltam szabadulni. A sebhelyeim a hátamon sajogni kezdtek, és a hangom - a hangomat mintha valahonnan kívülről hallottam volna. 

Az idő mintha nem akart volna telni. A hangom kezdett berekedni, így a sikolyom időnként megszakadt, de aztán megint jobban fájt, és megint sikítanom kellett.

Mintha ezer év telt volna el, mikor tompán meghallottam, hogy valaki egy stuport kiált - és a kín alábbhagyott.

- Jól vagy? - Harry térdelt le mellém és segített felülni.

- I-igen. - töröltem le az arcomról a könnyeket. - Kö-köszi.

- Mi történt?

A negyedéves fiú felállt és Krumhoz lépett és a pálcáját arrébb rúgta, hogy még véletlenül se átkozhasson meg, ha magához tér.

A torkomat megköszörülve válaszoltam.

- Összefutottunk... És csak úgy a semmiből megátkozott. Csak úgy.

Döbbenten maradtam magam elé.

- Most mi legyen? - hallottam még a fiú kérdését.

A pálcámat a kezembe véve emeltem a magasba, és kilőttem a piros szikrákat.

- Krum kiszállt a játékból.

Kifejezéstelen arccal tápászkodtam fel a földről.

- Fleur is kiesett már.

- Mi?

- Nem hallottad a sikolyát? - kapta fel a fejét Harry. A folyosón elindultunk, magunk mögött hagyva a bolgár bajnokot.

Nem illik ilyet mondani, de szívesen mondtam volna, hogy bár találná meg egy szurcsók.

- Nem. - feleltem Harrynek.

- Alig bírtam kirángatni a sövényből. - mesélte. - Gondolod, hogy őt is Krum intézte el?

- Hát, ezek után.... nem elképzelhetetlen. 

Csendben, szó nélkül folytattuk utunkat a következő elágazásig.

-Ügyes légy. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd ő balra, én pedig jobbra vettem az irányt. 

Mindenem sajgott a Cruciatus-átoktól, mégis felvettem egy kényelmes kocogó-tempót. Már nem érdekelt, vajon megnyerem-e ezt az átkozott versenyt, már nem számított. Ahhoz viszont, hogy vége legyen, haladnom kell nekem is. Nem tudhatom, hogy Harry meddig jut el. Azt viszont tudom, hogy ellenfelei csak a labirintus szörnyei lesznek, hiszen én nem fogok rátámadni, az idegen iskolák bajnokai pedig már kiestek.

A folyosó vége egy hármas elágazásba torkollt, én pedig megálltam, hogy betájoljam északot. Már nem lehet messze a közepe.

-Tájolj! - suttogtam, a pálcám pedig megpördült a tenyeremen, és a jobb oldali ösvény felé mutatott.

A folyosó, amire befordultam, hosszú volt, és enyhén balra tartott, így nem láthattam a végét. Így kissé meglepetésként ért, hogy ott volt egy újabb akadály. Magamban bosszankodtam, hogy hogy lehettem ennyire óvatlan, de szerencsém volt. Egyenlőre legalábbis.

-Üdvözöllek. - szólt mély hangján.

Egy szphinx állt előttem. A pálcám a kezemben volt ugyan, de ha most megtámadott volna, túl későn reagáltam volna. Lenyűgöző volt. Ezek után nagyobb hitem lesz a mitológiákban, mert pont ez bizonyítja, hogy léteznek ezek az ősi lények.

-Helló. 

Tényleg, Irina, tényleg ez a legjobb, amit produkálni tudsz??? Itt áll előtted egy több ezer éves lény, és te egy hellóra vagy képes? Bravó.

-Mármint jó napot! - dadogtam. - Vagy estét. Nem tudom, maguknál most hajnal van, nem? - zavarodtam bele én magam is.

-Nem. - nevetett öblösen. - Az én hazámban két órával előrébb van az itteni időhöz képest.  A rokonaim bizonyára már alszanak.

-Elnézést. - szeppentem meg.

-Nem tettél semmit, amiért elnézést kéne kérned. - ingatta a fejét. Haja válláig ért, mellkasa és teste egy oroszláné volt, mégis nagyobb volt, mint én magam.

-És hogyan juthatok át? - zökkentem vissza Angliába, ahol épp egy labirintusban futok versenyt az idővel.

-Felteszek egy találós kérdést. - ült le a folyosó közepén, kitöltve a helyet. Esélytelen lett volna kikerülni.

-És ha nem tudok válaszolni? - kérdeztem félve.

-Akkor nincs átjáró. - vonta fel szemöldökét.

-Rendben. - más út nem valószínű, hogy van, hiszen akkor nem ide állították volna a szphinxet. Leültem, és feltettem a kérdést. - Mi lenne a találós kérdés?

Az  oroszlántestű, emberfejű lény felszegte a fejét, és bölcs hangján a következőket szavalta:

Az Arkánum tagja,

Mégsincsen száma.

Örökké vándorol

Szerte a világon. 

Macskával utazik,

Huszonegy segíti.

Mi az?

-Azta. - csúszott ki a számon elképedettségemben. - Hú. Oké. 

Össze kellet szednem a gondolataimat, amik csak úgy kavarogtak a fejemben. Hallottam már az Arkánumról, még Japánban, de nem voltam biztos benne, hogy a többit meg tudom fejteni.

-Az Arkánum - mondtam ki hangosan, - egy kártyasorozat, nem igaz? A keleti népek jóslásra használják.

A szphinx nem válaszolt, csak azt az idegesítő módon "én mindent tudok" fejet vágta. 

-Meg tudná ismételni még egyszer? 

A szphinx elismételte még egyszer a versikét.

-De az Arkánum huszonkét lapból áll. - motyogtam magamban.

Eszembe ötlött egy évvel ezelőtti délután.

Egy éve, Japánban

-Ugyan már, Benji! Gyere! - Kamiko nevetve ragadta meg a fiú balját, és rántotta maga után. Én csak sokatmondóan néztem rá Emmára, és követtük a két japán barátunkat. A kórházban végre mind a négyen megkaptuk a pecsétet, úgyhogy végre, közel egy év bezártság után felügyelet nélkül is kitehettük a lábunkat a küszöbön. 

Már ha a felügyelet nélkül résznél eltekintünk a bokánkra szíjazott nyomkövetőről. De ez volt az ára annak, hogy felnőtt kíséret nélkül kiléphessünk az ajtón két órára, akkor megérte.

-De ennek igazán semmi értelme! - a srác kitekert nyakkal nézett hátra ránk. - Nem?

-Igazad van. 

-Na látod! - nézett diadalittasan Kamiko arcára. - Még Irina is egyetért velem!

-De nem jelenti azt, hogy ne lenne érdekes. - vontam vállat.

-Köszönöm! - vágta rá a lány, elnyomva Benji panaszos nyögését. 

Vidáman folytattuk az utunkat a nyüzsgő tömegben, míg az egyik mellékutcába kanyarodtunk le. Ott azonnal bele is futottunk a keresett ajtóba.

-Mi van ide írva, srácok? - kérdeztem őket. Még erősen küzdök az írással, de szóban könnyen megértetem magam. Kevés dolog van, amire büszke vagyok, de a jó nyelvérzékemre nagyon.

-Madame Akita Jósdája. - olvasta fel Kamiko. - A nyitvatartás van alá írva.

-Köszi. 

-Nincs mit. - nyitott ajtót, és lépett be. Én és Emma követtük, Benji azonban makacsul kint maradt.

-Jaj, gyere már, te nagy gyerek. - rángatta be Kami. Erősen próbáltam nem nevetni, főleg Benji vádló tekintete láttán.

-Szép napot, kedveseim! - Emma és mellettem hirtelen egy alacsony, japán néni bukkant fel.

-Jó napot! - köszöntem, és próbáltam lecsillapítani a száguldó szívemet. A frászt hozta rám a nő, mikor a hátunk mögött bukkant fel a semmiből. - Maga Madame Akita?

-Én vagyok. - bólintott. - Talán kíváncsiak a jövőre? 

-Igen. - vágtuk rá hárman, ezzel egyidőben Benji egy nemmel válaszolt.

-Gyertek beljebb. - invitált az asszony. - Egy teát?

-Nem, köszönöm. - utasítottam el. Nem igazán bízom az ismeretlenek által készített dolgokban. A többieknek viszont nem volt ilyen gondja, így hamarosan négyen kuporodtunk a földön, az asztal előtt, társaim kezében a teával.

-Akkor kezdjük veled, kedvesem. - nézett rám. - A többiek addig megteáznak.

-Rendben. 

Nem mondanám, hogy hittem a kártya szavában, sőt, egyetértettem Benjivel, mégis kíváncsi voltam, hogy mit húzok ki. Vajon mennyi a valóságalapja?

Madame Akita kiterítette a kártyákat.

-Húzd végig a tenyered felette - mondta, - és fordítsd fel azokat, amelyek magukhoz vonzanak.

Magukhoz vonzanak? Hát, vonzást, azt nem éreztem. Szóval, csak felfordítottam öt kártyát, ami szimpatikus volt.

-Nézzük csak. - Madame Akita azzal a kártyával kezdte, amit először húztam. - Erős kezdés, gyermekem.

-Miért?

-Mert ez a tizenhármas számú kártya, a Halál kártyája. - felelte.

A válasz hallatán elnevettem magam. Benji, Emma és Kamiko megértő tekintettel néztek rám. 

-Nem először, és nem utoljára nézel szembe az elmúlással.

-Ezt bárkire mondhatja. - feleltem. - Az ember élete során elveszít embereket.

-De te magadat veszítetted el. - nézett rám olyan tekintettel, ami mintha a lelkemig hatolt volna.

-Következő kártya. 

Az asszonyt nem zavarta a hűvös hangnem. 

-A tizenegyes. - mutatta. - Az Erő kártyája. A spiritualitás győzelme a test felett.

-Én az erőnek mást tulajdonítanék.

-Valóban, hiszen sok mindent túlélt. 

-Mégis mit tud maga rólam, hogy ezt mondja? - csattantam fel.

-Csak azt, amit a kártya mutat, és amit maga elárul. A kártya értelmezése szubjektív, tehát olyan jelentése van, amelyet ön ad neki. Itt van a következő, a nyolcas: az Igazság kártyája. Erről mit gondol?

-Azt, hogy igazság nincsen. - haraptam be a számat. - Ha lenne, nem itt lennék.

-A következő a huszonegyes, a Világ, a felszabadulás, a szabadság kártyája.

-Jelenleg a legkevésbé sem vagyok szabad.

-A kártyák nem feltétlen a jelent mutatják. - emlékeztetett. - Nem tart már sokáig, gyermekem.

-Legyen igaza. - motyogtam. Majd hangosabban folytattam. - És az utolsó?

-Ez érdekes. - hümmögött. - Ez a Bolond kártyája.

A kártyát a kezembe véve vettem szemügyre. 

*

Egy pillanat alatt visszazökkentem a jelenbe. A labirintusban voltam, előttem a szphinxel, aki várta a válaszomat.

-A Bolond! - feleltem izgatottan, és felpattantam. Mintha bármit is számított volna, leporoltam magam. - A tarot kártya huszonkettedik lapja, ami nincs megszámozva! Egy macska kíséri a többi lap által mutatott úton!

A szphinx méltóságteljesen felkelt, és félre állt.

-Köszönöm. - leheltem, és elindultam a folyosón. Elképedtem azon, hogy ennyire élesen emlékeztem arra a délutánra. Madame Akita aznap délután mind a négyünket sokkolt kissé (még Benjit is, akit Kamiko rávett, hogy húzzon).

A folyosó végén balra fordultam, és megtorpantam. A folyosó egy kör alakú területbe futott bele, aminek közepén ott ragyogott egy emelvényen a Kupa.

-Nem hiszem el. - hitetlenkedtem, és nagy levegőt véve sprintelni kezdtem. 

A mellettem lévő folyosón ekkor Harry bukkant fel. Én már majdnem elértem a kupát, mikor meghallottam őt.

-Irina! Balra!

Balra kaptam a fejem, de már késő volt. Egy hatalmas pók, mintha bika lenne, felöklelt, és a pálcám méterekkel arrébb repült. Akkorát nyekkentem a földön, hogy a levegő teljesen kiszorult a tüdőmből, ennyi idő pont elég volt ennek a szörnynek, hogy megálljon fölöttem. 

-Stupor! - Harry átka lepattant a pók oldaláról. Az állat odakapott, és Harryt a lábánál fogva megemelte.

Nekem viszont támadt egy jó ötletem.

-Piroinitio. - suttogtam, mire a kezeim felforrósodtak. Nem törődve a fájdalommal és az undorral, megfogtam egy-egy lábát, mire azonnal reagált. Harryt leejtette, és hátrálni kezdett. Teste hasi része fedetlen maradt, ahova a fiú újabb kábító átka betalált, és ezúttal hatásos volt. A pók hatalmas dörrenéssel ért földet, alig pár centivel elkerülve engem.

-Harry. - szóltam. - Harry, jól vagy?

-Igen. - hallottam a srác hangját. - Rendesen elkapta a lábamat. Te?

-Megvagyok.

Az alkaromra támaszkodva nyomtam fel magam. Sziszegve néztem a kezemet, ami hólyagosra égett percekkel előbb. 

-Nem hiszem el. - ingattam a fejem, miközben feltápászkodtam, és megkerestem a pálcámat, majd Harryhez mentem. - Hagridnak hány ilyen illegális állata van még??

-Ez éppenséggel nem illegális. - szisszent fel, miközben megnézte a sebeket a lábán. 

-Ez?? - hitetlenkedtem.

-Csak Aragog volt az. - dünnyögte.

-Ki?

-Majd elmesélem. - legyintett. 

A pálcámmal óvatosan rögtönzött kötést tettem a kezeimre, majd Harry lábára is.

-Gyere. - húztam fel a srácot. - Fogd meg a kupát.

-Mi? - nézett rám. - Te voltál itt előbb!

-És nem élnék, ha nem szólsz, szóval fogd meg a kupát. - tettem keresztbe a kezeim.

-Én se, ha te nem mentesz ki a tóból! Már a tojás megoldására se jövök rá, ha nem segítesz, szóval fogd meg azt az átkozott kupát!

-Fogjuk meg együtt. - támadt az ötletem. - Roxfortos győzelem lenne.

-Biztos?

-Persze. Na gyere.

Karját átvetve a vállamon, segítettem az emelvényhez.

-Mehet? - néztem rá. - Három, kettő, egy!

És akkor egy örvénybe kerültünk.