A harmadik próbáig hátralevő időszak gyorsan telt. Ha nem órán voltam, akkor vagy a könyvtárban kutattam újabb és újabb varázsigék után, amik hasznosak lehetnek, vagy a házi feladatokat írtam. Bár McGalagony felajánlotta, hogy nem probléma, ha kések a beadandóval, én mégis elkészítettem, Bimba pedig plusz húsz ponttal díjazta a pontos válaszaimat a legutóbbi órán. Perselus nem ajánlotta fel ezt a lehetőséget, nem mintha kértem volna; viszont a legutóbbi esszém a Felix Felicisről, és annak felhasználása, illetve hatásáról, érezhetően enyhébben lett kijavítva. Nem gondoltam, hogy összejön az a V(várakozáson felüli), mégis a tegnapi órán ott csillogott a piros tintával ráfirkantott érdemjegy a pergamen bal felső sarkában.

-Hogy csináltad? - kérdezte elkeseredetten Alicia, akinek nagy szüksége lett volna egy elfogadhatóra, de nem jött össze. Az ő pergamenjén egy ideges "T" nézett szembe tulajdonosával.

-Hát... - húztam el a számat, belegondolva arra az egy héttel ezelőtti éjszakára. - Kifolyt a szemem, mire végeztem... Nehogy azt hidd, hogy én erre számítottam. - ráztam meg a papírt.

Az igazság az volt, hogy azon az éjszakán sem aludtam valami jól. Hogy ne gondolkodjak annyit, inkább belekezdtem az aznap feladott házi feladatba, ami végül eltartott egész éjjel. Ennek aztán megvolt a böjtje, mert másnap, míg elértem a nagyterembe, hogy reggelizzek, öt embernek mentem neki, ebből egy McGalagony volt, akinek a kezében lévő könyvtorony leesett volna, ha Angie nem reagál elég gyorsan.

-Figyeljen az orra elé, Rosztova! - csóválta meg a fejét a tanárnő.

-Persze, elnézést kérek! - szabadkoztam. 

Ezek után folytattam utam a nagyterembe. Nehogy bárki elhigyje, hogy képes vagyok közlekedni, még a lépcsőn is rosszul léptem, és az utolsó öt fokot gurulva tettem meg.

-Hé, jól vagy? - bukkant fel fölöttem Fred és George. Előbbi a kezét nyújtva húzott fel a földről, és irányított el a nagyterem felé.

-Persze. - legyintettem, kipislogva a szememből a könnycseppeket, ami az esés miatt került oda. Hiába nem fájt nagyon a térdem, a könnycsatornáim igenis megérezték. - Adjon valaki egy bödön kávét, és onnantól rendben leszek. - ásítottam bele a mondatba.

A terembe lépve elhaladtunk az asztalok között, és Harryéknek köszönve, a mellettük lévő szabad helyeket elfoglalva láttunk neki a reggelinek.

-Ó, ne már. - keseredtem el, mikor a kávét is sikerült mellé öntenem.

-Na, jó, add ide. - vette ki Fred a kezemből a kancsót. A bögrébe irányítva töltötte meg félig kávéval, majd rakott bele tejet és cukrot. - Tessék.

-Köszi. - vettem át. - Honnan tudtad, hogy így iszom? Cukorral meg tejjel? - néztem rá.

-Minden reggel ezt iszod. - vonta meg a vállát zavartan. - Nem nehéz megjegyezni.

A kávét elfogyasztva érezhetően használhatóbb ember lettem, és miután megettem a reggelimet, értelmes gondolatokat is ki tudtam csikarni magamból. Rá is voltam kényszerülve: Mordon óráján dolgozatot írtunk egyes ártások elmére gyakorolt hatásáról. Mindezt első órában. Az óra végére kezdtem kételkedni, hogy az én agyam zápul meg a témától, de csak kellett még egy kis koffein-löket, és megint friss voltam. Már amennyire lehetett.

Abban a kis ritka időben, amit pihenőnek engedélyeztem magamnak, általában kimentem a parkba. Ragaszkodtam a friss levegőhöz: felfrissített, és nem éreztem magam őskövületnek, aki be van zárva egy ódon kastélyba. És hogy a barátaimmal is töltsek egy kis időt, őket is kirángattam magammal.

-De minek? - nyavalygott Angelina.

-Azért, mert órák óta itt poshadunk. - lökdöstem a kanapéról lelógó lábát. - Egész nap nem voltunk kint, kezd kicsit elegem lenni.

-Nem akarok. - makacsolta meg magát.

-És ha visszük a seprűket? - szólalt meg mellette George is. A lány ennek hallatára tőből felült, és csillogó szemekkel nézett rá George-ra.

-Vihetjük. - álltam fel.

Perceken belül lefelé tartottunk a lépcsőn. Miután rájöttek, hogy én abszolúte nem értek a kviddicshez, egymás szavába vágva magyaráztak, én pedig próbáltam összerakni az információkat. Valami halvány alapfogalmam volt azért, hogy mi ez a sport, de odáig már nem terjedt a tudásom, hogy tudjam például, mi az a Vronszkij-műbukás.

-Neked nincs seprűd? - kérdezte Alicia.

-Dehogy van. - nevettem el magam. - Én szerintem azonnal leesnék. Sőt, még fel se szállnék, már kiterülnék.

-Nem tudsz repülni?! - ezúttal négyen egyszerre szólaltak meg.

-Nem. - ráncoltam a homlokom.

-Akkor most megtanítunk.

-Nem, Fred, nem kell...

De elkéstem. Tulajdonképpen mindegy is volt az én véleményem, el volt döntve, hogy én itt most megtanulok repülni. 

Csakhogy én nem voltam hajlandó felülni a seprűre, se egyedül, se mással.

-Tériszonyos vagy? - adta fel végül Angie, mire elgondolkodtam picit.

-Igen. Lehet. - ismertem be. 

-Még mindig nem értem, hogy hogy lehet az, hogy eddig sose ültél seprűn. - csóválta a fejét George.

-Úgy, hogy az én sulimban, ahol hideg és jég van az év kilencvenöt százalékában, praktikusabb a korcsolya. - magyaráztam el újra.

Mikor este behúztam a mélyvörös baldachint az ágyamon, konstatáltam, hogy ez is egy olyan pillanata volt az évnek, amire boldogan fogok visszaemlékezni. Ők négyen repkedtek, míg én utánuk sétáltam, időnként leszálltak, beszélgettünk, könyörögtek, visszaszálltak, de így volt tökéletes, ahogy volt.

A Perselussal való emlékkutatások egyre ritkábbak lettek, leginkább a közelgő próba miatt, és azért, mert Perselus nem tudott tovább kutakodni. Lassan, de biztosan fogynak az átvizsgálatlan emlékek, és azt se tudja megállapítani, hogy manipulálva vannak-e. Mert ha manipulált, akkor piszok ügyes munka.

-Semmi. - felelte a kimondatlan kérdésre a választ a legutóbbi alkalommal. 

-Fenébe. - fogtam a fejem. Izzadtan és csalódottan hagytam el a pincebeli lakást, a toronyban pedig egyenesen a tusoló alá vonultam, nem törődve azzal, hogy még hátra van a vacsora.

Ilyen boldog és boldogtalan pillanatok, stresszes készülődések és kávék között érkezett el a próba napja.

Reggel, mikor felkeltem, egyszerre éreztem izgatottságot és megkönnyebbülést. Ha már idáig eljutottam, meg akarom nyerni a versenyt. Habár egy ponton már az sem érdekel, ha nem nyerem meg - érjen végre véget ez a tusa.

Farmershortot és rövidujjút vettem magamra - a nyár hivatalosan is beköszöntött itt Skóciában. Én és a bolgár diákok, akik a messzi északon edződtünk, majd megsültünk, de az angol és francia társaság még hosszúnadrágban és pulcsiban merészkedtek ki a szabad ég alá.

A toronyszoba ajtaját halkan becsuktam, és elindultam reggelizni. A lányok, most, hogy levizsgáztak, igazán megérdemelték, hogy aludhassanak tovább. Én viszont éhes voltam. A nagyteremben Harry mellé huppantam le, látván, hogy se az ikrek, se Lee nincs lent.

-Ez nem lehet igaz! - mondta éppen Ron. - Pont ma! Micsoda egy kígyó...!

-Mi az? - érdeklődött Harry. - Rita Vitrol újra támad?

-Az az újságíró? - fintorodtam el, miközben mézet csorgattam a zabkásámba.

-Á, nem. - rázta a fejét Ron, és megpróbálta az asztal alá rejteni az újságot.

-Rólam szól, igaz? - kérdezte Harry.

-Dehogyis. - felelte erőtlenül Ron.

Mielőtt azonban Harry megszerezhette volna az újságot, Draco kiabált át a mardekár asztalától.

-Hé, Potter! Potter! Hogy van a fejed? Ma nem vagy közveszélyes? Nem fogsz dilirohamot kapni?

Ennek hallatára a mardekárosok vihogtak, és Harry felé forgolódtak, hogy lássák, hogy reagál.

-Hadd lássam! - fordult Ronhoz Harry. - Mutasd!

Ron kelletlenül átnyújtotta az újságot. Harry megfordította, és közénk téve kezdte el olvasni a cikket, ami a saját arcképe alatt díszelgett.

HARRY POTTER KISZÁMÍTHATATLAN ÉS KÖZVESZÉLYES

A fiú, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, elmezavarokkal küszködik, és veszélyt jelenthet környezetére.

Különtudósítónk, Rita Vitrol írása

A lapunk birtokába jutott információk szerint Harry Potter olyan viselkedési rendellenességeket és kóros tulajdonságokat mutat, amelyek erősen kétségessé teszik alkalmasságát, nemcsak a Trimágus Tusán való részvételre, de roxforti tanulmányainak folytatására is.

A Reggeli Próféta, a mágikus médiában elsőként, tudomást szerzett többek között arról az aggasztó tényről, hogy Potter rendszeresen összeesik az iskolában, és gyakran panaszolja, hogy fáj a homlokán lévő sebhely (mely köztudottan Tudjukki gyilkos átkának nyoma).

E sorok írója múlt hétfőn tanúja volt annak, amint Potter kirohant a jóslástanóráról, arra hivatkozva, hogy fájdalmai miatt képtelen folytatni az órai munkát. A Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály megkérdezett szakértői szerint nem zárható ki, hogy Potter maradandó agykárosodást szenvedett Tudjukki merénylete következtében, s hogy a fájdalmakra való ismételt hivatkozás súlyos pszichés zavarának közvetett kifejeződése.

"Az is elképzelhető, hogy szimulál." - vélekedik egy neves specialista. - "Könnyen lehet, hogy viselkedését segélykiáltásként kell értelmezni."

A fentiek mellett aggodalomra adhat okot Harry Potter egy másik tulajdonsága is, amelyet Albus Dumbledore, a Roxfort igazgatója mindeddig gondosan eltitkolt a varázsló-közvélemény elől.

"Potter párszaszájú." - tudjuk meg Draco Malfoytól, a Roxfort negyedéves növendékétől. - "Néhány évvel ezelőtt, amikor valaki sorozatban támadta meg a diákokat, a legtöbben Potterre gyanakodtak, mert egyszer, a párbajszakkörön dühbe gurult, és ráuszított egy kígyót az egyik társunkra. Akkor eltussolták az ügyet, de mindenki tudja, hogy vérfarkasokkal és óriásokkal is barátkozik. Látszik rajta, hogy mindenre képes lenne a hatalomért."

A párszaszájúságot, azaz a kígyókkal való kommunikálás képességét sötét varázslatként tartják számon. Korunk leghíresebb párszaszájú varázslója nem más, mint maga a Sötét Nagyúr. A Feketemágia-ellenes Liga egyik tagja, aki nevének mellőzését kérte, így nyilatkozott: "Minden párszaszájú varázsló ellen szigorú vizsgálatot kellene indítani. A magam részéről felettébb gyanúsnak tartom, ha valaki beszél a kígyók nyelvén - ezek a hüllők hagyományosan a gonosztevők segítőtársaiként élnek a köztudatban, s az sem titok, hogy a fekete mágia előszeretettel használja őket." Majd hozzátette: "Az a tény, hogy valaki vérfarkasok és óriások társaságát keresi, erőszakos természetre utal."

A fentiek fényében indokoltnak tűnik, hogy Albus Dumbledore fontolóra vegye, megengedhető-e Harry Potter részvétele a Trimágus Tusán. Sokak nem titkolt félelme, hogy Potter a fekete mágia eszközeivel igyekszik majd kicsikarni a győzelmet a versenyen, melynek harmadik fordulójára ma este kerül sor.

-Élénk a fantáziája. - szólt könnyedén Harry, és összehajtotta az újságot.

-Mondd csak, Harry, van súlyos pszichés zavarod? - kaptam be egy kanállal a zabkásából.

-Persze, hogyne. - vágta rá a fiú, mire prüszkölve felnevettem. - Sőt, rá is játszom, hogy mindenki tudjon róla.

Odaát a mardekárosok asztalánál Draco, és két barátja vihogva kopogtatták a fejüket, eszelős fintorokat vágtak, és kígyó módjára a nyelvüket öltögették.

És én még azt hittem, egész érett ez a Malfoy-gyerek... - gondoltam magamban.

-Honnan tudja, hogy jóslástanórán megfájdult a sebhelyed? - tette fel a kérdést Ron. - Nem lehetett a közelben, nem hallhatta...

-Tényleg, Harry, elmondtad valaki másnak is rajtunk kívül? - fordultam a fiú felé.

-Nem, nem mondtam másnak. - rázta a fejét, és beleivott a töklébe. - Nyitva volt az ablak... Kinyitottam, hogy bejöjjön egy kis friss levegő...

-Hát aztán... - legyintett Hermione. - Trelawney szobája az Északi Torony tetején van.

-Te vagy a mágikus poloskák szakértője. -csóválta a fejét Harry. - Neked kellene tudnod, mi a módszere.

-Megpróbáltam rájönni - felelte Hermione, - de... de...

Egyszerre furcsa, álmodozó kifejezés jelent meg a lány arcán. Lassan felemelte a kezét, és ujjait a hajához érintette.

-Jól vagy? - néztünk rá.

-Aha. - felelte szórakozottan Ron kérdésére. Újra végigsimította a haját, majd szája elé emelte a kezét. Ronnal és Harryvel tanácstalanul néztünk össze a reggelink felett, mikor Hermione újra megszólalt.

-Ez lehet a megoldás. - szólt révődő tekintettel. - Minden egybevág... senki nem láthatja... még Mordon sem... és feljuthatott az ablakpárkányra... de nincs rá engedélye...biztos, hogy nincs rá engedélye... Ha ez igaz, akkor a markunkban van! Fel kell szaladnom a könyvtárba... szinte biztos vagyok benne, de azért megnézem.

Azzal a lány felkapta az iskolatáskáját, és kirohant a nagyteremből.

-Hé! - kiáltott utána Ron. - Tíz perc múlva kezdődik a mágiatörténet-vizsga...! Tyűha! - folytatta felénk fordulva, - nagyon ki lehet akadva Vitrolra, ha képes elkésni miatta a vizsgáról. Te mit fogsz csinálni? Binns vizsgáján is olvasol? - intézte a kérdést Harryhez.

Harrynek - ahogy nekem is - mint Trimágus-bajnokoknak, nem kellett vizsgáznunk. Időnként nem tudom, minek örüljek jobban - hogy nem vizsgázom, de helyette egy veszélyes versenyen veszek részt, vagy fordítva lenne jobb?

Ekkor lépett az asztalunkhoz McGalagony.

-Potter, Rosztova! Reggeli után várják magukat a nagyteremből nyíló szobában!

-De hát a próba csak alkonyatkor kezdődik? - adott hangot rémületének Harry, és azzal a lendülettel az egész tányár rántottát magára öntötte. Én szintén kissé rémülten néztem a professzorra. A kezemben lévő tálat olyan erővel tettem vissza az asztalra, hogy megrepedt az alja. Szerencsére a zabkása már elfogyott belőle.

-Ezzel én is tisztában vagyok, Potter. - felelte McGalagony. - Az utolsó próbára a bajnokok családtagjai is meghívást kaptak. Reggeli után alkalmuk lesz találkozni velük.

Azzal a tanárnő távozott. Harry tátott szájjal nézett utána.

-Nem semmi. - hümmögtem. - Most nem tudom, min lepődjek meg jobban: hogy a család eljött bestresszelni engem, vagy azon, hogy McGalagony egy fél fintort se pazarolt a törött tányérra, és a talárodra borult reggelivel.

-Csak nem fogadták el Dursleyék a meghívást? - hagyta figyelmen kívül a beszólásomat Harry.

-... meglátjuk. - felelte Ron. - Rohannom kell a vizsgára, srácok. Utána találkozunk.

-Hajrá! - pacsiztam le vele, Harryvel pedig ráérősen befejeztük a reggelit. Láttam, ahogy Fleur, majd Viktor is bemegy a szoba ajtaján. Sóhajtva álltam fel az asztaltól.

-Na megyek én is, ne várjanak rám. Gyere, menjünk. - rántottam meg a fiú karját, tudván, hogy ha nem rángatom magammal, a próba kezdetéig be nem teszi a lábát a terembe.

Átvágtunk a félig kiürült nagytermen: voltak diákok, akik sietősen lapátolták be az ételt, mert vizsgázni indultak, és volt a másik részük, akik már túl voltak rajta. A mi évfolyamunk végzett tegnap, úgyhogy a többség még aludt.

A kis szoba, ahol nem egészen kilenc hónapja a sorsolás után gyűltünk össze, most kissé máshogy festett. A kandallóban már nem lobogott a tűz, nem volt rá szükség, hiszen a nyitott ablakon áradt be a nyári meleg. Nem volt nehéz megtalálni a rokonaimat - rögtön az ajtó mellett álltak. Harry továbbhaladt a terem másik végébe, engem viszont rögtön lerohant egy magas, jóképű testvér.

-Sziaa! - nevettem fel, ahogy Kostja felkapott, és megölelt. - Sziasztok! - köszöntem anyának és apának is, aki csak egy fagyos biccentéssel reagált. Nem is vártam tőle mást, főleg a februári eset után.

-Jó téged látni, kicsikém, hiányoztál! - ölelt meg anyu is.

-Te is nekem! - szorítottam magamhoz. Eszembe jutott, hogy legutóbb karácsony előtt találkoztunk - mennyire más volt akkor a helyzet. Nem voltunk haragban apával, és Senja is velem volt.

-Katja? - néztem kérdőn a szüleimre. Mikor találkozott a tekintetem apa hideg kék szemével, félrekaptam a fejem. Akaratlanul is az igazgatói iroda jutott eszembe.

-Vizsgaidőszak van, nem akartuk kirángatni az iskolából. - simította meg a karomat anya.

-Hát persze. - motyogtam az orrom alatt. Vagy inkább apa nem akarja, hogy itt legyen, a februárban történtek után. De aztán, belül megrázva magam, úgy döntöttem, nem akadok fenn ilyen kis semmiségeken.

-Nos, mit szeretnétek látni először? - varázsoltam egy vigyort az arcomra.

Nagyon nehéz volt fenntartani a mosolyom órákon át. Mikor ebédidőben visszamentünk a nagyterembe, elnézést kérve előresiettem a vöröshajú kompániához.

-Segíts. - huppantam le Charlie mellé, ügyet sem vetve Harryre, és a vele szemben ülő asszonyra, meg egy Charlie-val kábé egyidős srácra.

-Mi történt? - fordult azonnal felém, nem törődve a többiekkel, akikkel nyilván beszélgetett. És amint leültem, nyilván az eszmecsere is abbamaradt, mind engem figyeltek.

-Ott mögöttem jönnek a szüleim. - mutattam óvatosan hátra. - Segíts, hogy ne öljem meg őket!

-Ennyire kiborítanak? - Charlie válla engedett a feszültségből. 

-Igen. - sziszegtem, mert épp ekkor értek oda. Kostja együttérző fintorral ült le mellém; ő pontosan tudta, mennyire kiborítanak, de ő is tehetetlen ebben a helyzetben. A szüleim velünk szemben foglaltak helyet.

Elnyomtam a szemforgatási kényszeremet, mikor láttam apa arcán azt a lekicsinylő fintort ("Itt még párnázott székek sincsenek, hova süllyed az emberiség?" - szinte üvöltött az arcáról).

-Megvárhattál volna minket. 

-Bocsánat. - erőltettem meg magam. - Szóval, ők a szüleim és a testvérem, Kostja. - mutattam be az ott ülő barátaimnak. - Ők pedig - folytattam a családom felé fordulva - Harry rokonai. - mutattam a negyedéves fiúra. 

-Charlie Weasley vagyok. - nyújtotta a kezét Kostja felé, aki vidáman megrázta. Ezzel egyidőben láttam átsuhanni egy újabb fintort apám arcán, de szúrós szemekkel óvatosan megráztam a fejem. Mire Charlie vele is kezet rázott, már csak a jól ismert, mézes-mázos arc volt előttünk.

-Ő a bátyám, Bill. - mutatott rá a testvérére. Aki tulajdonképpen egy rockegyüttes tagjának is elmehetett volna sárkányfog-fülbevalójával és laza ingjével. 

- Hali. - intettem mosolyogva.

- Ő pedig édesanyám.

-Örülök, hogy találkozunk, már sokat hallottam Önről Fredtől és George-tól.

-Ismered őket? - kérdezte az asszony. 

-Egy osztályba járunk. - bólintottam.

-Anya! Bill! Charlie!

Másik irányba fordulva az álmélkodó Ront pillantottam meg.

-Ti meg hogy kerültök ide? - dobta le a táskáját a földre Harry mellé, és hajolt oda édesanyjához, aki azonnal egy csontropogtató ölelésbe zárta.

-Eljöttünk megnézni Harryt az utolsó próbán! - jelentette ki nagy vidáman Mrs Weasley. - Néha én is kiszabadulhatok a konyhából, nem? Hogy sikerült a vizsga?

-Hát... jól...

Érdeklődve hallgattam Ront, miközben lenyeltem egy falattal a húspástétomos kenyérből, figyelmen kívül hagyva, hogy apám képes még ezt is kritizálni. Ezen a ponton már úgy voltam vele, hogy ha a "Roxforti birtokon miért nem termesztenek búzát? Rengeteg hely van!" - vitát túléltem, akkor bármit.

-Nem nagyon jutottak eszembe a lázadó koboldok nevei, úgyhogy írtam néhányat hasból. - szedett ő is a húspástétomból, figyelmen kívül hagyva anyja rosszalló tekintetét. - Nem volt nehéz... Csupa olyan nevük van, hogy Borostás Bodrod, Undok Urg meg Mosdatlan Morgin.

-Szép volt, Ron, a bátyáid büszkék lennének rád. - prüszköltem fel.

-Mire lennénk büszkék? - hallottam magam mögül az egyik iker hangját.

-Az ötödik felrobbantott wc-nkre?

-A mire? - harsant fel Mrs Weasley hangja a túloldalról. Az ikrek behúzott fejjel, és a velük érkező Ginny helyet foglaltak bátyjuk mellett, miközben engem Charlie ütögetett, ugyanis George megjegyzése súlyos röhögőgörcsöt váltott ki nálam, ami ebéd mellett nem túl szerencsés. 

Az asztalnál vidám beszélgetés alakult ki, Kostja és Bill remekül megtalálták a közös hangot, ahogy anya és Mrs Weasley is, az ikrek pedig hozták a formájukat. Egyedül apa volt az, aki vészjósló csendben, már-már túlságosan finom mozdulatokkal ette a levesét.

-Gyere, beszélhetnék veled négyszemközt? - halkan szóltam neki, ő pedig egy bólintással válaszolt. - Mindjárt jövünk, egy perc. - szóltam oda a közvetlen környezetemnek.

Az asztaltól felállva a bejárati csarnok felé vettük az irányt, és szerencsémre, mivel apám ment elöl, lehetőségem volt egy apró bólintással szólni Perselusnak, aki azonnal felállt, és elindult utánunk. 

-Mi a fene bajod van? - szegeztem neki a kérdést, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Ugyanabban a szobában voltunk, ahol reggel találkoztunk, ezúttal azonban a helység üres volt. - Miért kell mindenre és mindenkire fintorral reagálni? Mi bajod van a barátaimmal?

-Nem szabadott volna ide jönnöd. - csóválta a fejét. - Látszik, hogy Dumbledore iskolája minden jöttmentet befogad....

-Miért maradtam volna ott? - fakadtam ki. - Örültem, hogy élek!

-Maradnod kellett volna! - emelte fel ő is a hangját. - Mégis milyen képet fest ez a családunkról, hogy...

-Teszek rá! - itt már nagyon közel álltam a kiboruláshoz. - Nem érdekel, mit látnak mások! Saját magamnak kell megfelelnem, senki másnak! Pont nem érdekel, hogy ki mit gondol arról, hogy mit csinálok az életemmel! Akinek fontos vagyok, az meg elfogadja, ennyire egyszerű!

-Nem szabadott volna... Maga... - ismerte fel. - Elnézést, ez egy magánbeszélgetés! - csattant fel, és fordult az ajtó felé, amin Perselus lépett be.

-Én hívtam ide őt. - szóltam csendesen.

-Miért? - nézett rám dühösen. 

-Mert nem bízom benned. - feleltem nagyot sóhajtva, karba tett kézzel. 

A hitetlenkedő arcára nézve válaszoltam meg a ki nem mondott kérdést.

-Te komolyan azt hitted, hogy megbízom benned? Azok alapján, ahogy viselkedsz? Vagy ahogy februárban hagytad, hogy Katját a tóba tegyék?

-Az apád vagyok!

-Nem attól fogok benned megbízni, mert az vagy, aki. - az ablak felé fordulva sóhajtottam egyet, majd ismét visszafordulva nekidőltem. A nyár eleji meleg cirógatta a vállamat, miközben lopva Perselusra néztem, majd vissza apámra. - A bizalmat ki kell érdemelni.

Csend állt be a beszélgetésünkben. Fáradtan dörzsöltem meg a szemem, majd újra felé fordultam.

-Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy nem vágsz pofákat mindenre, ami nem felel meg neked. - szikrázó szemekkel néztem a szemébe. - Nem érdekel, mi a véleményed Weasley-ékről, mert jó emberek, és sokat segítettek nekem. Nem érdekel, hogy mi a véleményed Perselusról, de nem szólsz róla senkinek, mert nem rád és nem rájuk tartozik. És ne vesszünk össze többet ma, mert bármennyire is hülyeség, ma be kell mennem az arénába, ahol ki tudja, mi vár rám, és nem akarom az energiámat felesleges dolgokra pazarolni. 

Az ajtót kinyitva mutattam az utat. 

-Innen nincs visszaút. - állt meg előttem. 

-Nem mintha kellene. - húztam ki magam. Belül remegtem az idegtől, de nem fogom magam gyengének láttatni pont most. 

-Ne számíts a segítségemre. - sétált ki a teremből, én pedig bevágtam utána az ajtót.

Visszasétáltam az ablakhoz, és a tenyerembe temettem az arcom. Nem kezdhetek el most sírni; odakint várnak rám, és este ott a próba is.

-Bármi eredmény? - emeltem fel a fejem. Az ablakon át láttam néhány kósza diákot a parkban; egy pillanatra azt kívántam, bárcsak helyet cserélhetnék egyikükkel.

-Semmi. - hallottam mögülem Perselus hangját. - Nem használt okklumenciát, és nem találtam semmi gyanúsat.

-Ettől még lehet idióta. - motyogtam, mire a bájitalmester felhorkant.

-Menj vissza. - terelt az ajtó felé. - Gyanús lesz, ha sokáig maradsz. És nem tudom, apád mennyire tartja a szavát.

A délután további része gyorsabban telt el, mint számítottam rá. Hirtelen a kviddicspályán találtam magam, alkonyatkor, a lelátó pedig tele volt szurkolókkal. Láttam középen,  a harmadik sorban a szüleimet, fölöttük kettővel pedig a Weasley-ket, kiegészülve Lee-vel, Angie-vel és Aliciaval. Mosolyogva intettem nekik, majd Kostja felé fordultam, aki egy csontropogtató öleléssel búcsúzott.

-Ügyes legyél, tesó. 

-Mint mindig. - pacsiztam le vele. A nekem kijelölt ösvényhez léptem, és Dumbledore-ra emeltem a tekintetem.

-Bajnokok! Készüljetek. Amint eldördül az á...

És elsült az ágyú. Mindenki értetlen tekintettel fordult Frics felé, aki csak tanácstalanul vállat vont. 

-Induljatok. - engedett utunkra Dumbledore. Én és Harry álltunk legelöl a sorrendben, így mi indultunk elsőnek a labirintusba.

És elkezdődött a végjáték.