Ahogy telt az idő, az időjárás egyre melegebbre fordult. Reggelente rendszeresen futottam kint a tó körül, jól is esett az egész éjszakás forgolódás után. Ünnepnapnak számított, ha végigaludtam az éjszakát és nem voltak rémálmaim, ilyenkor egyszerűen csak jól esett mozogni, felébredni az órák előtt.

-Jó reggelt! - álltam meg lihegve ezen a szombati reggelen Viktor mellett. A bolgár fiú ugyan nem minden nap jött ki futni, de ha találkoztunk, jól esett valakivel közösen róni a köröket. Én ilyenkor mindig lassabb tempóban futottam, mert a srác nem tudta tartani azt a bicegése miatt.

-Neked is. - biccentett. - Mióta vagy kint?

-Még csak egy kört futottam. - legyintettem. Némi nyújtás után kocogva indultunk el a tó körül, élvezve a tavasz illatát. 

-Na, jó, nekem elég volt mára. - feküdtem ki a földön három kör után.

-De jó, hogy nem nekem kellett mondani. 

-Ciki lett volna, mi? - vigyorodtam el. - Egy lány lekörzi a nagy Viktor Krumot...

-Fogd be! - vágta rá a srác, mire elnevettem magam.

-Szerinted mennyire meleg a víz? - néztem töprengve a tavat.

-Melegebb, mint február végén. - utalt dünnyögve a második trimágus-próbára. - Miért, mi jár a fejedben?

-Csak gondoltam, úszom egyet. - vontam meg a vállam, és a cipőfűzőmet kikötve kaptam le a csukámat.

-Tégy úgy, én maradok. - feküdt hanyatt a füvön, míg én ahogy voltam, pólóban és edzőgatyában, besétáltam a vízbe.

-Gyáá...

-Hideg? 

-Csak egy kicsit. - haraptam a számba, majd minden mindegy alapon mély levegőt vettem, és lebuktam a víz alá. A szemem kinyitva úszkáltam, csodáltam ezt a vízi világot, ami előttem kibontakozott. A halak nem rebbentek szét, nem ijedtek meg tőlem, ugyanúgy a hínárerdők között úszkáltak.

Néhány felszíni levegővétel után ismét lemerültem az egyébként nyakig érő víz aljára, mikor valami csillogót vettem észre a kövek és kagylók rejtekében. Közelebb úszva takarítottam le róla a rárakódott algát, és vettem szemügyre. Egy ezüstlánc volt, rajta egy függővel.

-Ezt nézd. - evickéltem ki a partra Viktorhoz. - Találtam egy láncot.

-Muti. - kérte el. A függő ovális alakú volt, az elején valami virágos minta, és az oldalán lévő kapcsokból tudni lehetett, hogy szétnyitható. Míg ő azt nézegette, én dideregve vettem fel a zoknim és a cipőm, majd ismét felállva vettem észre valakit, akinek nagyon nem itt volna a helye.

-Kostja? - néztem furán magam elé. Azt hittem, hogy képzelődöm, de felismerve a rá jellemző járásmódot, felemeltem a hangom, ezúttal határozottabban. -Kostja!

A fiú, felkapva a fejét a megszólításra, fordult felém, majd indult meg.

-Hát te? - álltam meg előtte. 

-Jöttelek meglátogatni... de miért vagy vizes? - kérdezte elképedten.

-Úsztam egyet. - legyintettem. - De te hogy jöttél be? Nem szoktak ide csak úgy beengedni embereket. 

-Dumbledore-ral megbeszéltem. Beszélni akartam veled, mert...

-Rina, én akkor megyek, Karkarov biztos keres már. - jött oda Viktor elköszönni. - Tessék, itt a lánc, én nem tudtam kinyitni.

-Oké, köszi. - intettem, kezemben a lánccal.

-Ő...

-Viktor Krum, a Durmstrang bajnoka. - néztünk a bolgár fiú után, aki a dokkokhoz kocogott, majd a pallón felsétálva eltűnt a szemünk elől a hajón. - Reggel szoktam itt a tó körül futni, és néha ő is becsatlakozik. Na de miért is jöttél?

Kostja dobott rám egy melegítő bűbájt (hogy ez nekem miért nem jutott eszembe??), majd a kastély felé vettük az irányt. A láncot a nyakamba akasztva beejtettem a felsőm alá, nehogy elvesszen, és hitetlenkedve hallgattam a bátyámat.

-Ezt nem mondod komolyan! - hüledeztem, majd elkapott a röhögőgörcs. 

-De, komolyan, ezt mondta. - állt előttem fapofával. 

-Mégis honnan veszi azt a mi jóapánk, hogy összejöttem az egyik tanárommal? 

-Merthogy elvileg nagyon védelmező volt veled, meg minden. - vakarta meg a tarkóját. 

Felidéztem azt a pár hónappal ezelőtti igazgatói irodában történt incidenst, mikor a második próba után apa visszavitte Katját a Diksonba.

Visszaemlékezés

-Ha nem vagyok ott időben, széttépték volna a kákalagok! - ment fel bennem a pumpa annyira, hogy már csak a denevérekkel tudtam volna komunikálni. - Az, hogy azt a francia kislányt nem tépték szét, csak annak köszönhető, hogy ott voltam, és az a kislány ugyanúgy lehetett volna Katja is!

-Ne merészeld többet ezt a hangnemet használni velem szemben! - lépett közelebb hozzám, mire én automatikusan hátráltam. Jól ismertem ezt a hangot... Semmi jót nem jelentett.

-Engedje meg - lépett hirtelen mögém Perselus - hogy köszönetet mondjak az együttműködéséért, Mr Rosztova!

A sértést meghallva kikerekedett szemekkel néztem Perselusra, és prüszköltem fel. Velem szemben az apám arca fokozatosan vörösödött el, Katja pedig kikerekedett szemekkel nézett rám - ő csak a nevet értette az egész jelenetből, hál istennek, hogy nem az angolt választotta idegen nyelvnek.

-Ha időben vissza akarnak érni, akkor mihamarabb indulniuk kell. - sustorogta mögöttem, szilárdan állva, mint szikla a viharban. - Rinának még dolga van.

-Gyere, Katja. - szólalt meg némi csönd után. Talán belátta, hogy most nem megy semmire, hiszen ez az én terepem. - Indulunk.

*

-Hát ez hihetetlen! - törölgettem a szemem a kicsordult könnyek után. - És te elhitted neki?

-Azért jöttem, mert nem tudom, mit higgyek. 

A kastély előtti lépcsőkön állva néztünk fel a kastélyra. Hónapok óta élek itt, és mégis, mindig elképeszt ennek a monumentális kastélynak a szépsége.

-Megnyugodhatsz, nem jöttem össze senkivel. - vihogtam fel. - Jóban vagyunk Perselussal, ennyi, és nem több. 

-Jó tudni. - lélegzett fel.

-De sokkal aggasztóbb - fordítottam komolyra a szót - hogy apa ilyeneket terjeszt. A húgod vagyok, ismerhetnél ennyire, hogy ne dőlj be ennek.

-Igen, igen, tudom, csak....

-Csak mi? - vonttam fel a szemöldökömet, és néztem a habozó testvéremre.

-Csak az elrablásod és utána Tokió... - felelte, mire én fájdalmasan hunytam be a szemem. - Néha nem vagyok biztos abban, hogy ugyanaz az ember vagy.

-Kostja, én sose leszek ugyanaz az ember. - ráztam a fejem. - Ezek után senki se lenne az. De ez nem azt jelenti, hogy semmi nem maradt a régi "én"-ből.

-Persze, persze... Ne haragudj. - csóválta a fejét.

-Nem, dehogy, nincs miért. - öleltem meg, mire ő is úgy szorított magához, mint még soha.

-Csak néha úgy érzem....

-Hogy?

-Mintha nem kaptalak volna vissza. Kívül ugyanúgy festesz, de belül....

-Kostja, az emberek változnak. - néztem rá. - És a történések nyomot hagynak, belül, és van hogy kívül is. Nem leszek ugyanaz, mint gyerekként, de talán nem is baj, így visszanézve eléggé... elkényeztetett voltam.

-Ebben van valami. - tűnődött el, mire én vállon csaptam. Azért mindennek van határa, na.

-Rendben vagy akkor? - kérdeztem halvány mosollyal az arcomon.

-Persze. - vont vállat.

-Jó - ragadtam meg a kezét - akkor gyere, együnk valamit. Éhen halok, és szerintem te is, Oroszországban még korán van.

A nagyteremben már a többség jelen volt. Szombatonként, mint ezen a napon is, a többség szereti húzni a lóbőrt, és későn jönnek reggelizni, így nem lepődtem meg rajta, hogy a barátaimat mind megtaláltam az asztalnál.

-Figyelj csak. - rántottam meg Kostja kezét, mielőtt még odaértünk volna hozzájuk. - A többiek nem igazán bírják Perselust, szóval kérlek, előttük ne beszélj erről a témáról, rendben?

-Persze. - szorította meg a kezem.

-Jó reggelt. - zuttyantam le George mellé, Kostja pedig a fél lábát áttéve a padon, keresztbe ült le mellém.

-Nektek is. 

-Hali.

-Jobbat. - érkeztek a válaszok sorban. 

-Na, mi történt, hogy ilyen morcos vagy, Ali? - néztem szórakozottan a szobatársamra. Kezembe vettem egy szelet pirítóst, és sonkával, sajttal megrakva haraptam bele, majd nyújtottam automatikusan a testvérem felé.

-Emlékszel, tegnap meséltem arról a könyvről. 

-Igen, mi is volt a címe? - vontam össze a szemöldököm.

-A koszorúslány. - felelte Angie.

-Az. - biccentett felé Alicia. 

-Azt mondtad, jó könyv. - ettem meg az utolsó falatot a szendvicsemből, aminek a felét Kostja nyúlta le.

-Az is, csak épp nem happy end a vége. - tunkolta dühösen a bagettjét a tükörtojásba. - Én meg egész éjjel azért maradtam fent, hogy megtudjam, hogy szerencsétlen koszorúslány a végén meghal egy rejtélyes vírusban, még az esküvő előtt!

-A való életben általában nincs happy end. - vonta meg a vállát mögöttem Kostja, mire én egyetértően bólogattam.

-Jó, de egy könyvtől az ember pont a pozitív véget várja, nem a negatívat, azt úgyis megéljük. - legyintett Alicia.

-Ebben van valami. - tűnődtem el.

-És te hogyhogy itt vagy? Úgy tudtam, külön engedély kell, hogy be lehessen jönni ide év közben. - fordult Angelina Kostjához.

-Igen, lebeszéltem az igazgatóval. - felelte, miközben beleivott a töklébe. - Fúj, ez tényleg szörnyű. - fintorgott, igazat adva nekem.

-Mondom én. 

-Nem hiszem el, hogy a töklét nem bírod meginni, de pacalt, meg minden ilyen undi dolgot megeszel. - hitetlenkedett Fred.

-Csak azért nem hiszed, mert eddig nem kóstoltad anya pacalját. - jegyezte meg Kostja, mire én egyetértően bólogattam.

-Egyszer meg kéne kóstolnotok.

-Kizárt. - vágták rá szinkronban az ikrek.

-Még neveld őket.

-Úgy lesz. - feleltem Kostjának, miközben az ikreket néztem szúrós szemmel. - Nem tudják ezek, mi a jó kaja.

-Mi is itt vagyunk ám. - lengette a kezét George, mire megtört a jég, és elnevettem magam.

-Persze, persze. - legyintettem. Ilyen jó hangulatban telt a reggeli, ami után kikísértem a bátyámat a vadkanos kapuhoz.

-Mondd meg anyunak, hogy puszilom. 

-Rendben.

-És vigyázz magadra! - kötöttem a lelkére. - Nézd, nem akartam erről beszélni, de valami készülődik, valami nagyon rossz.

-Jaj, ne vészmadárkodj már...

-Nem, figyelj rám, Kostja, ez most véresen komoly! - fogtam a fejét a két kezem közé. - Nem mondhatom el, honnan tudom, de itt, Angliában újra mozgolódnak azok a sötét erők, amelyek Harry Potter előtt hatalmon voltak, és jó okom van azt feltételezni, hogy ők a felelősek az elrablásomért, és Tokióért. 

-Rina, mi...

-Ne kérdezősködj, ne hívd fel magadra a figyelmet, csak húzd meg magad. - fogtam be a száját. - Megértetted?

-Rendben.

-És ne nagyon hirdesd, amit most mondtam neked, rendben? Ha minden úgy alakul, ahogy gyanítom, akkor jó eséllyel határon belül marad a dolog.

Szótlanul bólintott, majd egy utolsó ölelés után átlépte a birtok határát, és eltűnt a szemem elől.

A kastélyba visszafelé menet, ironikus módon, a saját szavaimon töprengtem. Talán túl korai volt szólni neki? Vagy egyáltalán bárkinek? Egy ideje, különösen a téli olimpiai kvalifikáviós verseny után történt tűzeset óta gondolkodom azon, hogy ez bizony nem véletlen történt ott és akkor. És így, hogy Perselus Jegye folyamatosan egyre feketébb, egyértelműnek tűnik, kinek a műve volt. Vagy legalábbis melyik vezér fennmaradt követői tették. Merthogy ebben a korban Voldemorton kívül más nagy sötét varázsló nem élt, Grindelwald is be van zárva a börtönébe, már ha még él egyáltalán...

-Miért jött ide a testvéred?

-A rohadt életbe, a szívbajt hozod rám! - ugrottam egyet, mikor hirtelen Perselus termett mellettem. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért vette a bátorságot, hogy nyilvánosan mellettem mutatkozzon, ugyanis a fák még eltakartak minket a kíváncsi szemek elől. A roxfortos diákok nem igazán lézengtek ilyen korán a kastélyon kívül, a francia és bolgár diákok pedig most költötték a reggelijüket.

Perselus szokásához híven nem kért bocsánatot, csak felvont szemöldökkel várta válaszom.

-Nem fogod elhinni, miért jött. - kapott el a vigyoroghatnék, belegondolva, hogy milyen ostoba pletykát sikerült elterjesztenie. Ami ugyan bosszantó, de csak az ő szegénységi bizonyítványát erősíti.

-Azért csak tegyél egy próbát. Egy kastélynyi tökkelütött után nem hiszem, hogy bármi meglepne. - felelte unottan.

-Ohohó, hidd el, hogy ez meg fog. - vihogtam. - Emlékszel még apámra? A második próba után találkoztál vele.

-Mr Rosztova, igaz? - kérdezett vissza némi iróniával, mire még jobban elkapott a röhögés.

-Ih-igen, ő. - törölgettem a könnyeim. - Szóval, elvileg otthon azt terjeszti, hogy összejöttem veled, és mindezt azalapján állítja, ahogy te viselkedtél velem aznap.

-Elismerem - szólalt meg némi döbbent csönd után - van még ami meg tud lepni.

-Még egy kastélynyi tökkelütött után is? - idéztem őt vidáman.

-Igen. - ismerte be kelletlenül. - De azért aggaszt, hogy téged ez hogy érint.

-Nem gondoltam, hogy ennyire mélyre képes süllyedni. - ismertem be. - És őszintén, bánt egy kicsit a dolog...

Perselus felvont szemöldökkel nézett rám, mire sóhajtva korrigáltam. Rémes, hogy ennyire tudja, mikor vagyok őszinte.

-Jó, nagyon zavar, de őszintén, ezzel most mit kezdjek? - kissé feldúltabban indultam vissza a kastély felé. Perselus mellettem suhogó talárral vette fel a tempót. - Nem tudom, mi célja van ezzel, mert hosszú távon nem csak az én nevemet sározza be mindenféle kitalált pletykákkal, hanem a sajátját is... Merthogy nemzetközi sportolóként elég ismert a nevem ahhoz, hogy hozzá köthető legyek... Furcsa.

-Gondolod, hogy...

-Mit? - néztem a férfira, várva, hogy befejezze a félbeharapott mondatát.

-Nem, semmi.

-Mondjad már! - nógattam. - Nem lehet semmi, ha egyszer belekezdtél, te sose beszélsz feleslegesen!

-Csak azon tűnődtem, hogy van-e annyira szokatlan ez a tett, hogy Imperius hatása miatt legyen. 

Mintha belerohantam volna arccal a falba, csapott képen ez az elképzelés. Tényleg lehetséges, hogy átok hatása alatt áll? Hiszen tény, hogy kevés fontosabb dolog van számára, mint...

-A család híre. - suttogtam.

-Mi? - kérdezett vissza Perselus.

-Neki semmi nem fontosabb annál, mint hogy a család jó hírneve fennmaradjon, hogy a legbelsőbb körökben benne legyen, hogy a tökéletes famíliájával dicsekedhessen. - fogtam a fejem idegesen. - Most vagy tényleg ennyire dühös rám a múltkori igazgatói irodás összeveszésünk miatt, vagy tényleg megátkozták.

Perselus látta a rémületet a szememben, mert rögtön közelebb lépett, és megfogta a vállam.

-Nézz rám. - kérte határozottan. - Ha megátkozták, akkor levesszük róla az átkot. Legközelebb, amikor találkoztok, veled megyek én is.

-Meg tudod törni az Imperiust? 

-Ha az egy helyesen végrehajtott Imperius volt, akkor igen. - bólintott határozottan. - De ha nem, akkor bevisszük a Mungóba. Ismerek ott egy gyógyítót, akinek a szakterülete a félresikerült főbenjáró átkok gyógyítása. Amúgy is jön nekem eggyel, amiért nem buktattam meg hatodévben... - dünnyögte.

-Jó. - bólogattam, kifújva a levegőt. Perselus elengedte a vállam, és együtt indultunk vissza a kastély felé, ahol szétváltak útjaink. Én a bejárati csarnok lépcsőin a griffendél toronyba indultam, úgyis van pár beadandóm, az majd eltereli a gondolataimat, Perselus pedig a pince felé vette az irányt, valami dél-amerikai növényről motyorászva. Állítólag oldja a stresszt - már ahogy én ki tudtam venni a halk szavaiból.

Talán kérnem kéne belőle, mert lassan kiakad a stressz-mutatóm.