A próba után, órákkal később az igazgatói irodában álltunk Katjával, várva apára, aki visszaviszi a Diksonba. A kör alakú iroda polcait ezernyi apró kacat és szerkentyű borította, az egyik polcon a Teszlek Süveget is kiszúrtam. A falakat borító portrék kíváncsian nézték végig a műsort, amit rendeztem. Mert persze nem tudtam visszafogni magam.

-Te eszednél vagy?! - támadtam jóapámnak, mikor kilépett a kandallóból, még azelőtt, hogy az igazgató üdvözölhette volna, esetleg hellyel kínálta volna az íróasztala előtt lévő puha székek egyikén. - Te komolyan képes voltál a 13 éves lányodat egy hülye próba miatt a tó fenekére küldeni?

-Bele se kezdj, Irina! - fojtotta belém a szót azonnal a rá annyira jellemző fagyos hanggal, mire rögtön a számba haraptam. Tudtam, hogy nem jó ötlet őt felidegesíteni, de eszembe jutott, hogy kikkel vagyok körülvéve: csupa támogató emberrel. Úgyhogy ezúttal nem hátráltam meg, mint számos más alkalommal. 

-Akkor sem....

-Nem tartozom neked magyarázattal! - emelte meg a hangját. - Főként nem azután, ahogy most viselkedtél. Az igazgatóhoz jöttem.

-Pont leszarom. - szikrázott a szemem. - Igenis tartozol magyarázattal! Katja 13 éves, nem tudta volna megvédeni magát odalent!

-Dumbledore professzor biztosított róla, hogy nem eshet baja. - felelte olyan hűvösen, hogy a szőr felállt a hátamon.

-Ha nem vagyok ott időben, széttépték volna a kákalagok! - ment fel bennem a pumpa annyira, hogy már csak a denevérekkel tudtam volna komunikálni. - Az, hogy azt a francia kislányt nem tépték szét, csak annak köszönhető, hogy ott voltam, és az a kislány ugyanúgy lehetett volna Katja is!

-Ne merészeld többet ezt a hangnemet használni velem szemben! - lépett közelebb hozzám, mire én automatikusan hátráltam. Jól ismertem ezt a hangot... Semmi jót nem jelentett.

-Engedje meg - lépett hirtelen mögém Perselus - hogy köszönetet mondjak az együttműködéséért, Mr Rosztova! 

A sértést meghallva kikerekedett szemekkel néztem Perselusra, és prüszköltem fel. Velem szemben az apám arca fokozatosan vörösödött el, Katja pedig kikerekedett szemekkel nézett rám - ő csak a nevet értette az egész jelenetből, hál istennek, hogy nem az angolt választotta idegen nyelvnek.

-Ha időben vissza akarnak érni, akkor mihamarabb indulniuk kell. - sustorogta mögöttem, szilárdan állva, mint szikla a viharban. - Rinának még dolga van.

-Gyere, Katja. - szólalt meg némi csönd után. Talán belátta, hogy most nem megy semmire, hiszen ez az én terepem. - Indulunk.

-Majd írjál, jó? - néz rám, miután megölelt.

-Persze. - mosolyogtam felszabadultan. Perselus még mindig nem tágított mögülem. - Vigyázz rá! - fordultam apám felé, aki csak biccentett egyet, majd az igazgatótól elköszönve léptek a kandallóba, és tűntek el a lángok örvényében.

Nagyot sóhajtva fordultam az igazgató és a bájitalmester felé.

-Te egy zseni vagy! - öleltem meg. Az adrenalin tartott eddig talpon, most szinte remegtem. - Hogy...

-Valamikor mondtad ezt a dolgot a nevekkel... És nagyon nem tetszett, ahogy veled beszélt.

-Csokit? - bukkant fel Dumbledore, kimászva az egyik szekrényből, ahova apám és a testvérem távozása után vetette be magát. 

-Igazgató úr. - néztem rá komolyan, figyelmen kívül hagyva a csokit. - Hadd mondjam el azt, hogy ma... nagyot csalódtam önben.

-Tudom. - felelte ő, rám emelve égszínkék tekintetét. - És igaza is van, kisasszony. Elnézést kérek a történtekért.

-Te pedig. - fordultam Perselus felé. - Emlékszel, mit mondtál nekem reggel a csónakban?

Ő csak lassan bólintott egyet.

-Többet ne mondj nekem olyat, ami nem igaz. - láttam, hogy közbe akar vágni, de nem engedtem. - Tudom, hogy tényleg azt hitted, hogy így van... és ezt megértem. De többet ne mondj olyat, ami könnyen elsülhet rosszul is.

Perselus csak bólintott egyet.

-Ezt megígérhetem, Irina. - ígérte meg Dumbledore is, mire egy halvány mosollyal bólintottam. - Csokit? - emelte fel ismét a kezében tartott csomagot, mire elnevettem magam.

-Kérek szépen. - fogadtam el boldogan egy egész nagy kockát.

-Perselus? 

-Nem, köszönöm. - forgatta meg unottan a szemeit, amin jót derültem. 

Az igazgatótól elköszönve vettük az irányt a gyengélkedő felé, hogy még vacsora előtt letudjam a kötéscserét.

*

Kedves Charlie!

Köszönöm neked, hogy eljöttél a próbára! Nem hittem volna, hogy ott leszel. A sebeim begyógyultak, már semmi nyoma a próbának (talán csak az álmaimban megjelenő fuldokló Katja - már meg sem lepődöm, hogy az elmém milyen képeket vetít elém).

A verseny után gyorsan távoztál, minden rendben? Hogy vannak a kis sárkányok?

Remélem, minden rendben! 

Irina

* 

A kezemben pödörgetve a pergament, amire ezt a siralmasan rövidke és semmitmondó levelet írtam; ültem a kandalló előtt, azon töprengve, hogy írjak-e újat, vagy ne, mikor az ikrek tűntek fel mellettem.

-Min töprengsz ennyire? - rezzentem össze Fred hangjára. Az ikertestvérével együtt vágták le magukat a kanapéra, és tökéletesen egyszerre emelve lábukat tették fel az asztalra.

-Csak hogy elküldjem-e ezt a bámulatosan béna levelet. - legyintettem, felmutatva a pergament.

-Kinek? - George egy párnát pofozgatva helyezkedett el.

-A bátyátoknak. - az ikrek kérdő tekintetére tettem hozzá, hogy nem tudtam megköszönni a segítségét.

-Tényleg, mi volt az ott a mólón?

-Ez egy módszer, az a neve, hogy energiaáramlás elve. - kezdtem magyarázni. - Tokióban tanultam, a lényege az, hogy két élőlény között lehetséges energiát átadni. Annyira elfáradtam a próba során, hogy nem tudtam visszaváltoztatni magam, McGalagony meg nem merte, szóval...

-Baró! - bólogatták egyszerre.

-Ja. - húztam el a számat. - Csak épp elég veszélyes... A testvéretek ma olyan kockázatot vállalt, amiről fogalma sem volt.

-Akkor - állt fel ásítva Fred - még szerencse, hogy nem lett gond. Jó éjt! - intett nekem és a testvérének, és indult el a szobája felé.

A pergament félbe hajtva tettem be egy borítékba, ráírtam a címet, majd a hop-port a kandallóba szórtam, és a címet bemondva dobtam be a levelet.

-Milyen volt odalent? - hosszas csend után tette fel a kérdést George. A klubhelység lassan kiürült, a vacsora már rég véget ért, és a későn fekvő diákok is szépen lassan felszállingóztak a szobákba.

-Békés. - feleltem töprengve. - Nyugodt.

-Az alapján, ahogy a felszínre érkeztél, nem ez jön le.

-Hát, addig semmi nem támadott rám, amíg el nem oldoztam a kislányt. - bólogattam. - Képzeld, találkoztam az óriáspolippal.

-Na nee!!! - ámult el a fiatalabbik Weasley-iker.

-De. - bólogattam vigyorogva. - Képzeld, még segített is, elvitt a falu határáig.

-És tényleg olyan, mint ahogy mondják?

-Nem tudom, milyennek mondják, de hatalmas, lila polip, kék tappancsokkal, és gyönyörű, okos szemei vannak!

-Nocsak, csak nem belezúgtál?

-Hülye! - csaptam a lábára és nevettem fel.

Később csak csendben hallgattuk a tűz pattogó zaját, aztán egyetértve, hogy késő van, eltettük magunkat másnapra.

*

A következő roxmortsi hétvége hamar eljött. Mivel én még mindig nem mondtam el senkinek, hogy befejeztük a korcsolyázást, ezért kénytelen voltam hazudni a barátaimnak, miszerint a mostani alkalom elmarad. Némi lelkiismeretfurdalással léptem ki a kastély kapuján, és indultam meg Roxmorts felé, egyedül. Ugyanis az ikrek délelőtt büntetőmunkán vannak, csak ebéd utén jöhetnek ki, a lányok pedig meg akarták várni őket. Én viszont ki akartam használni a jó időt: egy komótos reggeli után léptem ki a levegőre.

-Szia, Irina! - a hang felé fordulva mosolyogva köszöntem vissza Hermionénak, aki mögött ott loholt a két fiú is. - Egyedül?

-Aha. - biccentettem. - Az ikreket tegnap elkapta McGalagony, amikor a harmadik emeleti mosdót akarták mocsárrá változtatni, úgyhogy délelőtt büntetőmunkán vannak, a lányok meg lusták nélkülük menni. - forgattam a szemem.

-Szóval annak volt olyan büdös szaga. - bólogatott fintorogva Ron. A kaput elhagyva a faluig vezető utat végigbeszélgettük - Ronnal és Harry-vel remekül egyetértettünk abban, hogy az ikreknek van tehetsége a csínyekhez, és hogy ebből még lehet valami, viszont erre Hermione csak morcosan csóválta a fejét.

-Na és merre terveztek menni? - váltottam témát.

-Még nem tudjuk. - vágta rá Harry, a két oldalbordája meg bólogatott. A téren befordulva indultunk meg egy kis sikátor felé, aminek a végében egy kocsma, a Szárnyas Vadkan cégére lógott. Ha engem kérdeztek, saját pohár nélkül senki ne menjen oda, mocskos egy hely.

A hátunk mögül hirtelen öblös vakkantást hallottam, minek hallatára reflexből hátra fordultam, és egy nagy, lompos fekete kutyát pillantottam meg közeledni.

-Szipák! - örült meg Ron, mire Hermione rögtön oldalba könyökölte. - Hé, ezt most miért? - vonta kérdőre a lányt, miközben a kutya Harry lábához ért, és két lábára állva, a vállán támaszkodva pofán nyalta a srácot.

-Ismeritek? - nevettem el magam Harry fintorgó arcát látva, és közelebb lépve simogattam meg az állatot.

De valami nem stimmelt. Az energiaáramlás elve nem csak annyiban merül ki, hogy energiát adhatsz át egy másik embernek, vagy vehetsz el, hanem...

-Harry. - komolyodtam el és néztem a fiúra. - Ki ez az ember?

-Mi? - nézett rám értetlenül, és meglehetősen riadtan. - Miről beszélsz?

-Arról beszélek, hogy ez itt nem egy közönséges kutya, és szerintem te, pontosabban ti tudjátok, hogy ki ez az ember.

-Mi nem... - hebegett Ron.

-Ez az ember itt bárki lehet, szóval jobban jártok, ha elmondjátok, ki az, mielőtt kiütöm. 

Nem tartom magam erőszakos embernek, de gyanakvónak igen. És ha az kell, akkor habozás nélkül támadok arra, aki veszélyt jelent rám, mert már tudom, milyen az, ha tehetetlen és kiszolgáltatott vagy egy olyan helyzetben, amilyenben én voltam.

És ez az ismeretlen animágus bárki lehetett. Akár az is, aki anno engem bántott.

A trió egymásra nézett, majd Harry szólalt meg.

-Rendben, csak... csak ne itt. Nem kéne szem előtt lennie.

-Rendben. - bólintottam egy perc gondolkodás után. Jobbat én sem tudok.

Így indult meg ez a furcsa menet, élen a kutyával, mögötte én, minden érzékemmel figyelve, készülve arra, hogy esetleg védekeznem kell majd, mögöttünk pedig a hármasfogat. A falu határában lévő meredek domboldalon indultunk felfelé, majd egyszer csak egy barlanghoz jutottunk.

-Rendben. - néztem Harry-re. - Ki ez az ember?

-Rina, én szeretném, ha nem akadnál ki...

-Ezt nem tudom megígérni. - ráztam a fejem azonnal, szemeim a kutyára kapva, aki a szájában cipelt újságot egy kupacra helyezte a sarokban, majd felénk fordulva rázott egyet a bundáján.

Aztán átváltozott. A lompos fekete kutya helyén egy szempillantás múlva egy magas, fekete vállig érő hajjal rendelkező férfi állt. Ruhája koszos és szakadt volt, látszott rajta az eltelt évek használata.

-Ki maga? - szegeztem neki a kérdést.

-Sirius Black vagyok. - felelte, mire megállt bennem az ütő. Ez a férfi egyike annak a négyesnek, akik megkeserítették Perselus életét a diákéveiben. - Felteszem, hallottál már rólam.

-Ó, de mennyire. - bólogattam elképedten.