Február huszonnegyedike veszélyes gyorsasággal érkezett el. Perselussal nem volt újabb emlék-túránk, hogy a próbára tudjak koncentrálni, amit ki is használtam, és aminek lehetett, utána is néztem. Esténként a bűbájt gyakoroltam a prefektusi fürdőben, mindemellett az órákra is készülni kellett. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de tagadhatatlan előnnyel járt: estére, mire ágyba kerültem, olyan fáradt voltam, hogy a rémálmok többnyire elkerültek.

A Nagyteremben leülve vettem magam elé egy tál zabkását, és a többieket hallgatva kezdtem el eszegetni. 

-Izgulsz? - nézett rám Fred, és a többiek is félbeszakították az eszmecseréjüket.

-Egy kicsit. - vallottam be. - Jobban tartok attól, hogy mi van, ha... - nyeltem nagyot - ... nem sikerül megmentenem azt, aki lent vár.

-Nézd, emiatt ne aggódj. - tette le villáját. - Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore vigyáz rájuk és a lehető legnagyobb biztonságban vannak.

-Fred, egy tó mélyén vannak február végén!

-Tedd le azt a kanalat, először is. - nézett a kezemben fenyegetően tartott evőeszközre. Letettem, a kezeimet pedig szorosan összekurcsoltam a mellem alatt. Fred sóhajtott egyet. - Jól van. Dumbledore a mágusok között is az egyik legnagyobb, én a helyedben inkább azért aggódnék, ami rád vár. 

Hát Fred nem nyugtatott meg. A tömeg már úton volt a tó felé, én még meg akartam várni Harryt, de sehol nem volt. Aggodalmamat lenyelve álltam fel az asztaltól, és indultam az ajtó felé.

-Rosztova! 

Perselus a megszokott fekete talárjában suhogott felém, majd miután a szabad levegőre kiértünk, és magunk lehettünk, ismét tegezésre váltott.

-Felkészültél?

-Igen. - bólintottam határozottan. Pulóverem zipzárját felhúzva, zsebre tett kézzel mentünk a tó felé, ahol a mólóról folyamatosan csökkent az emberek száma. Csónakok szállították a diákokat a tó közepén felhúzott emelvényekig. A tömeg azonnal megnyílt Perselus előtt, és ő nem habozva, be is ült az egyik csónakba, én pedig vele szembe ültem le. A csónak, miután elhelyezkedtünk, rögtön indult is.

-Perselus - szólítottam meg, miután hallótávolságon kívül kerültünk - bárki is van odalent, úgy értem...

-A túszok biztonságban vannak. - vágott közbe. Nagyot sóhajtva bólintottam. 

Az idő szeret érdekes dolgokat csinálni: például túl gyorsan telni. Hirtelen ott találtam magam a többi bajnok között, és készültünk a rajtra. Rövidnadrág volt rajtam, a pulcsit pedig levettem, alatta egy sportmelltartó és egy atléta volt. Nem sokat számított ez, hiszen a helyükre hamarosan úgyis pikkelyek kerülnek. Pálcámat a külön erre készített tokba tettem, ami a bal karomra volt felerősítve. 

A sípszót meghallva habozás nélkül ugrottam a vízbe. A víz hideg volt ugyan, de nem vészes. A felszínre érve nyúltam a pálcám után, és magamra irányítva mondtam ki az alaposan begyakorolt varázsigét. A lábaim összenőttek, helyükön izmos, arany pikkelyes uszony tűnt fel. Felsőm is eltűnt, a melleimet szintén arany pikkelyek borították. A közönség zúgását, és a kommentátor hangját figyelmen kívül merültem le, ahol szerencsére gond nélkül tudtam levegőt venni.

A pálcámat visszatettem a helyére, és az uszonyom erőteljes csapásaival indultam lefelé. A másik három bajnok már elindult, mindenki más-más irányba. Elmormogtam egy fohászt, hogy Harrynek ne legyen baja, aztán a saját ügyemre fókuszálva kezdtem figyelni alaposabban a környezetemre. Nem szeretnék összefutni olyan élőlényekkel, amikkel nem muszáj.

A tó fenekére értem. Körülöttem hínárok erdeje ringatózik, elvétve egy-egy zátony is kitűnik. Egy random irányba indulva konstatáltam, hogy ez a lenti, víz alatti világ nem is annyira különböző a szárazfölditől.

A Lee-től kölcsönkért vízálló órára néztem, ami azt mutatta, hogy húsz perc már eltelt. És én még nem találtam semmit. Úgy döntöttem, hogy az addigi óvatos, viszonylag lassú tempómat felgyorsítom, mert különben kifutok az időből. Igen ám, de úgy tűnik, a gyorsabb tempóval felébresztettem néhány állatot... akik nem vártak egy percet se a támadással. 

A hínárerdőből feljebb merészkedve gyorsítottam, de a (mint utólag rájöttem) kappák nem tágítottak. Eszeveszetten haladtam előre, aztán néztem hátra, ahol meglepetésemre a kappáknak nyomát se láttam.

-A francba. - sziszegtem. És igazam volt, megfordulva összefutottam a "nagyobb hallal". Vagyis inkább polipnak kéne neveznem. Rögtön rájöttem, hogy ez az az óriáspolip, amiről lehet elvétve egy-egy urban legend-et hallani a Roxfortban. Dennis Creevey például még mindig előszeretettel hirdeti, hogy év elején beleesett a tóba és az óriáspolip lökte vissza a csónakba.

A polip csak pislogott rám hatalmas szemeivel, nem tett semmit. 

-Helló, Polip...úr. - integettem zavartan. A polip egyik karját megmozdítva hozta rám a frászt, de csak intett egyet, láthatóan ügyelve arra, hogy előtte vagyok. Kissé bátrabban folytattam. - Ne haragudjon, hogy megzavartam... nem állt szándékomban. 

A polip pislantott egyet.

-Én a tusa miatt vagyok itt. Én vagyok az egyik bajnok, és a sellőkhöz kell eljutnom.

A polip ezúttal a karjával közelebb merészkedett.

-Igen, nekem is uszonyom van, tudom. - néztem le a polip karjára, ami az uszonyomra mutatott, és amivel ütemesen eveztem, hogy ne süllyedjek le. - De én nem vagyok igazi sellő, csak azért változtam azzá, hogy teljesítsem a próbát. Emiatt nem ismerem, hogy merre vezet az út a sellők falujába.

A poli felemelte karját és előttem tartotta. Okos szemeiben értelem csillant.

-Azt akarod, hogy fogjam meg? - kérdeztem. Az állat pislantott. - Rendben.

A polip karjának végében kapaszkodtam meg, majd kaptam frászt, mikor megéreztem az uszonyomon egy másik kart, de félelmem alaptalan volt: a polip vigyázott rám, egy pillanatig se szorított túlságosan. Egy pillanattal később meg is értettem, miért volt erre szükség, ugyanis ahogy elindultunk, olyan sebességgel haladtunk, hogy leestem volna, ha csak én kapaszkodom. A szemeim behunyva bíztam magam a polipra. 

Két-három perccel később lassulni kezdtünk, majd teljesen megálltunk. A szemem azonnal kinyitva néztem körül, és meglepve láttam, hogy egy teljesen más látvány terül elém. Egy völgy határához érkeztünk. Házakat láttam utcákba fejlődve. Kerítések mögött morcos befogott kappák vicsorogtak, és néhány sellőt is észrevettem, amint érdeklődve néznek fel a dombra, ahol én és az óriáspolip álltunk meg. A karját elengedve fordultam szembe vele.

-Nagyon szépen köszönöm, Polip úr! - mosolyogtam rá. - Remélem, ha még találkozunk, nem ilyen sietős körülmények között lesz! És mindenképpen hozni fogok pirítóst!

A polip karját ingatva köszönt el tőlem, majd fordult meg, és a homokot felkavarva indult vissza abba az irányba, ahonnan jöttünk. Az órámra ránézve realizáltam, hogy húsz percem van még a versenyből. A völgybe nézve sóhajtottam egyet, majd indultam el az egyik utcán. A sellőváros elrendezése meglehetősen pontos volt: fentről nézve meg lehetett állapítani, hogy az összes sugárút egyetlen nagy térre vezet.

Az utcán haladva a tér felé, halkan, majd egyre hangosabban egy kórust hallottam. Hamarosan felismertem a dalszövegben azt a dalt, amit az aranytojás is rejtett. Jó helyen vagyok tehát.

Az utcán nem akartam száguldani, így is jöttek ki a házból a lakók, mintha valami szóbeszéd terjedne. A legmegdöbbentőbb felfedezés az az volt, hogy a sellők gyakorlatilag nem hasonlítottak rám. A legnagyobb közös nevező maximum az uszonyunk hossza volt - bár ez is változott egyedenként. Bőrük szürke volt, és kicsit viaszbabásnak hatott az egész, úgy rájuk tapadt. Hajuk többnyire hosszú volt, szinte mindenkinek, még a férfiaknak is ért legalább a vállukig, egy-két kivétel volt csak. A korukat nem igazán lehetett behatárolni, csak annyit lehetett megállapítani, hogy gyerek-e az illető. Félve úsztam közelebb az egyik sellőhöz.

-Elnézést, arra kell menni, ugye? - mutattam a tér felé.

A sellő nem szólalt meg, csak lassan, méltóságteljesen bólintott egyet, és kezében tartott szigonyával erősítette meg mondanivalóját.

-Köszönöm szépen. - intettem, majd picit gyorsítva haladtam, és végül kiértem a tér közepére, ahol a szavam is elállt. Na nem a csodálattól, hanem a rémülettől.

Négy túsz volt kikötve a tér közepén a bokájuknál fogva. Minden túsznak volt egy-egy levegő-buborékokból álló lánca, ami a szájukhoz csatlakozott, és ami életben tartotta őket. A tér másik oldalán a kórus dalolt, a túszok körül pedig több, szigonnyal felfegyverzett sellő körzött. Az órámra vetettem egy pillantást, ami kitartóan jelezte, hogy alig tíz percem maradt, majd elindultam megmenteni azt, aki a legfontosabb nekem.

Elhaladtam sorban egy kis szőke kislány, valószínűleg Fleur húga mellett, majd következett Hermione, és Ron. És a sor végén ott lebegett Katja, a kishúgom, az első ember, akit távol akartam tartani az ilyen helyzetektől. Nagyot nyelve fogtam meg a csuklóját, és tapintottam ki a pulzusát, ami erősen, biztosan vert. Tudtam, hogy ez hülyeség, de a bizonyosság, a megbizonyosodás ereje segített. Fejemet megrázva néztem körbe, hogyan tudnám eloldozni. 

És közben eszembe jutott, hogy négy túsz van itt, ezek szerint a másik három bajnok egyike se ért még ide. A számat rágva gondolkodtam, hogyan oldozzam el Katját úgy, hogy ne sérüljön meg (nem voltam benne biztos, hogy a vízben pálcával milyen pontosan tudok célozni), amikor hirtelen zajt hallottam magam mögül. Megfordulva megkönnyebbülten láttam, hogy csak Harry az. A fiú sietve úszott oda, és nézte meg Ront, majd Hermionét, és láttam rajta a megkönnyebbülést, mikor észrevette, hogy lélegeznek. Majd felém fordult, és mondott volna valamit, de beszéd helyett csak buborékok áramlottak ki a szájából.

Nem tudom, mit használt, hogy lélegezni tudjon, a célt végülis elérte vele, csak éppen most gondban voltunk. Végül türelmetlenül sóhajtott egyet, és kézzel-lábbal mutogatni kezdett. Szerencsére elég érthető volt.

-Igen, ő az én túszom. - feleltem. - Ron a tiéd. Hermione Viktoré, és a kislány Fleuré. - mondtam végig, Harry pedig bólogatott, majd megint a szőke kislányra és Hermionéra mutatott.

-Nem tudom, hol vannak. Te se, gondolom. - vontam le a következtetést. - Oké, keressünk valamit, amivel el tudjuk oldozni őket. Pálcával nem mertem próbálkozni, nem tudom, hogy a közeg sűrűsége hogyan befolyásolja az átkok útját...

Harry a talajra ereszkedve kezdett keresgélni valami után. Rögtön vettem az adást, és vertem a fejem a nemlétező falba, hogy ez nekem nem jutott előbb eszembe. Mire leereszkedtem, Harry már talált is egy követ, aminek egyik éle elég élesnek látszott ahhoz, hogy késként lehessen használni.

-Igen, igen, látom, vágd el gyorsan Ron-ét...

A mondat közepén felsikoltottam, de aztán rögtön a számra is tapasztottam a kezem. Harry a pálcáját szegezte a célpontra, de azonnal le is engedte, mikor látta, hogy az az izé csak félig cápa - másik fele gyanúsan hasonlított Viktorra.

A fiú habozás nélkül használta a cápafogait, és vágta el egy pillanat alatt a Hermionét tartó hínárt. A lány karját megfogva állt meg, és felém fordulva kezdett mutogatni. Közben Harry a Ront tartó hínárt kezdte vagdosni.

-Miért mutatsz a lányra? - fogtam a fejem, aztán mikor láttam, hogy rázza a kezét, lefehéredtem. - Fleur nem jön?

Viktor ingatta a fejét, majd elindult felfelé.

-Add a követ, Harry. - kértem el tőle. Egy pillanat alatt vágtam át a hínárt, Katja pedig egy-két centivel feljebb lebegett. Harry megfogta a vállam, és a lányra mutatott. - Igen, igen, tudom, nem hagyhatjuk itt. - tekeregtek a fogaskerekek az agyamban. Az órámra nézve konstatáltam, hogy csak perceink vannak. - Felviszem Katját, te maradj itt, visszajövök értetek, rendben? Megígérem.

A fiú bólintott, én pedig Katját fogva indultam el olyan sebességgel, mint akit üldöznek.

Üldöztek is. 

Az idő.

Mert ha letelik az idő... felderengett az agyamban annak a dalnak a szövege: Vége - többé nincs esély.

Beértem Viktort, majd le is hagytam - az ő emberi lábai nem voltak képesek ilyen tempót diktálni, akármennyire is előbb indult. 

A felszínhez közeledve lassítottam, majd a felszínre bukkanva azonnal meghallottam a közönség zúgását, és Ludo Bumfolt mennydörgését, de engem csak a húgom érdekelt, aki azonnal levegő után kapkodott. A karjánál fogva tartottam, és éreztem, hogy ő is automatikusan evezni kezdett a lábával.

-Jól vagy? - tettem fel a legfontosabb kérdést. Bólintott. - Rendben, most nagyon figyelj arra, amit mondok. - kezdtem bele az időközben kigondolt mondandómat. - Odaviszlek a mólóhoz, te pedig azonnal kimész. Egyenesen Perselushoz mész. Fel fogod ismerni, mogorva fickó, fekete, zsíros hajjal, fekete talárban, az orra kicsit kampós. Mellette maradsz, és csakis mellette. Azt iszod meg, amire ő rábólint, megértetted?

Időközben Viktor és Hermione is felértek a felszínre.

-De miért? - kapkodott levegő után, és láttam hogy didereg is.

-Mert egyedül benne bízom meg. - néztem rá komolyan. - Légyszíves tedd, amit mondok.

-Jó.

A mólóhoz érve azonnal a lépcsőhöz vittem, majd mikor láttam, hogy megkapaszkodott, azonnal visszaindultam, figyelmen kívül hagyva a tanárok és a diákok kiabálását. 

-Itt vagyok. - lihegtem egy perccel később a sellők falujának főterén, ahol Harry még mindig a kővel a kezében Ron mellett evezett. - Add a követ. - indultam meg Hermione felé, majd álltam meg azonnal.

A torkomnak ugyanis egy meglehetősen éles szigony szegeződött.

-Csak egyet! - meglepő volt, hogy a sellő hangja nem olyan szép, mint a dalban. Hangja sziszegő volt, olyan, mint amikor a vonat nagyot fékez. - Te már elvitted a neked legfontosabbat!

-Nem fogom itthagyni a kislányt. - löktem félre a szigonyt. Harry a kezemből kikapva a követ, ment oda a francia kislányhoz, és oldozta el, majd megfogva őt, húzta Ron mellé. Egy morcos pillantást vetve a sellő őrre, megfogtam a kislányt, és elindultunk felfelé. Egy darabig minden rendben ment, de aztán egy elég gyanús hangot hallottam odalentről. 

-Harry, húzz bele! - kiáltottam neki. - Ezek ránk támadnak!

A kis lényeket láttam felénk suhanni. Kis szürke lények voltak, hosszú, éles karmokkal, és fogakkal.

Az elsőt az uszonyom egy csapásával eltérítettem, mint a labdát szokás, de a helyére rögtön jött egy másik.

-Harry, vidd a kislányt, én ezekkel elbánok! - löktem felé a vékonyka testet, ami nem sokkal volt kisebb, mint Katjáé, és koncentráltam a felénk jövő vadakra. Úgy tűnik, felébresztettük a közelben élő kolóniát. A körülöttünk őrködő sellőket kikerülték, ránk viszont valósággal cuppantak.

Harry, Ron és a kislány már a felszínen voltak, én pedig alig pár méterre tőle, mikor az első mély karmolást kaptam. A fájdalomtól felsikítottam, nagy nehezen leráztam a lényt, de egy helyére kettő jött, ráadásul a vérre, úgy tűnik, bevadultak. Már a mellkasomon is voltak karmolásik, mikor végre sikerült megragadnom a pálcámat.

A hatás azonnali volt, és nem kicsit hatásos. A kis szürke lények egy része darabjaira szakadva, eszméletlenül vagy éppen kissé kótyagosan távolodtak el, én pedig fáradtan bukkantam fel a víz felszínén. Mindenem borzasztóan fájt, és a vízben erősen terjedt a vér is, ami belőlem, és az elpusztult állatokból eredt. A közönségről tudomást sem véve kezdtem lassan közeledni ahhoz a mólóhoz, ahol láttam Perselust, aki Katja vállán nyugtatja tenyerét, mellettük pedig a többi bajnok és túsz áll.

Már majdnem odaértem, már a lépcsőt fogtam, mikor egy életben maradt, meglehetősen dühös lény felugrott a levegőbe, és a hátamon landolt, karmait belém mélyesztve.

Borzalmasan fájt, ráadásul elérni se tudtam, mivel a hátamon volt. A sikításomat elnyelte a tömeg zaja, és láttam a rémületet Katja arcán. Mellette Perselus kivont pálcával rám célzott, én pedig azonnal értettem, mit akar. Az uszonyommal egy nagyobbat csapva emelkedtem ki a vízből - ez éppen elég volt arra, hogy Perselus leszedje egy átokkal a hátamról. 

Megkönnyebbülten csobbantam vissza a vízbe, majd a lépcsőbe kapaszkodva gyűjtöttem erőt. Ahhoz már nem volt elég, hogy vissza is változtassam magam, de a mólóra feljutni, ahhoz elég volt.

A szememet behunyva adtam hálát az isteneknek, hogy mindenki rendben van.