Eljutottam arra a szintre, hogy a könnyeim is elfogytak. 

A kastélyba beérve Perselus pincebeli lakosztályába mentünk, ahol én ismét elfoglaltam a kanapét. Perselus rögtön ment is vissza aludni, én pedig a fürdő felé vettem az irányt. A tükörbe bámulva néztem magamra: sötétvörös hajam a hátamra omlott, enyhe hullámokkal; a sminkem tökéletes volt órákkal később is (hihetetlen, hogy mennyire hatékony a vízálló tus+szempillaspirál-kombó). 

A kezembe fogva egy vattadarabot, beáztattam sminklemosóval, és elkezdtem lemosni a sminkem. Ahogy töröltem le, úgy fokozatosan zártam magamba a ma történteket. Nem akarok senkinek beszélni róla; csak amennyit muszáj. Senja hozott egy döntést, amit nekem el kell fogadnom.

Bármennyire is nem tetszik a döntés.

A csapot kinyitva vettem némi vizet a két kezem közé, és öblítettem le az arcom.

*

Másnap kialvatlanul keltem; ami nem csoda, 4 óra alvással senki se lenne kipihent. De nem tudtam volna tovább aludni, így a takarót félrehajtva álltam fel, és a szememet dörzsölve léptem be a konyhába. A polcról levéve a kedvenc bögrém (ami pont ugyanolyan volt, mint az összes többi: fekete) tettem bele kávét és cukrot, a forralt vizet beleöntöttem. Tejjel felhigítottam, majd az asztalhoz ülve kortyoltam bele, és meredtem magam elé.

Ez az idilli reggel tartott pontosan két percig. A bejárati ajtón dörömbölni kezdett valaki, aminek a hatására egy meglehetősen morcos Perselus Piton bukkant elő a szobájából, magára rángatva a köntösét. Az ajtón nem szűnt meg a dörömbölés, sőt, hang is társult hozzá, amitől folytott vigyor kúszott az arcomra. Mindig is látni akartam egy álmos-Perselus kontra ideges-Dumbledore vitát. Ezek ketten ontják magukból az elmésebbnél elmésebb megszólalásokat.

-Mi van? - rántotta meg az ajtót Perselus. Az igazgató kis híján bezuhant az ajtón, de még ez se akadályozta meg abban, hogy elmondja, amit akar.

-Perselus, induljon északra! - az invitálást meg sem várva tolta félre a bájitalmestert és vonult be a lakosztályba. 

-Minek? - dörzsölte a szemét Perselus. Én kezdtem élvezni a műsort; a konyhaajtónak támaszkodva, karba tett kézzel néztem azt.

- Se Miss Rosztova, se a partnere nem válaszoltak az üzenetemre.

-De...

-Semmi de, Perselus, ez sürgős! Az információim sze...

Perselus az igazgatóhoz lépve, megfogta a vállát, és fordított rajta egyet, hogy végre észrevegyen engem is. 

-Jó reggelt, igazgató úr! - köszöntöttem. - Teát?

-Kérek. - vágta rá Perselus.

-Nem te, az igazgató úr. - legyintettem.

-De...

-A tied már az asztalon van. - hesegettem be. - Vigyázz, még forró!

-Én is élnék a lehetőséggel, kisasszony. - indult a konyha felé ő is. - Egyébként, hadd kérdezzem meg... mikor érkezett?

-Áá... - hallottam a konyhából.

-Mondom, forró! - mordultam rá Perselusra, majd az igazgató felé fordultam, a teával a kezemben. - Még éjjel. Miért? Azt hallottam, hogy valami üzenetről beszélt a professzor.

-Igen, igen... Ááá. - kortyolt bele a teába.

-Mondom, forró! - temettem a kezembe az arcom.

-Igen, igen, hol is tartottam... Az üzenet. - bólintott. - Az éjjel leégett az a fogadó, amiben ön és a kedves barátja megszálltak.

-Micsoda? - lehelltem elképedten.

-A romok felett a Sötét Jegy lebegett. - tette hozzá csendesen. - Nagy szerencséjük van, hogy élnek még.

-Tehát akkor ez nem volt véletlen baleset. - kattogott az agyam. - Gondolja, hogy azért razziáztak ott, mert ott voltam?

-Valószínűnek tartom. - biccentett az igazgató. A szemüvegét a kezébe véve kezdte törölgetni, én pedig Perselushoz fordultam.

-Hogy kerül a Sötét Jegy északra? Amennyire tudom, a Nagyúr nem ter...

-Nem terjeszkedett Európaszerte. - fejezte be a mondatomat. - A Sötét Nagyúr csak akkor ment külföldre, ha valami elkerülhetetlen dolga volt ott, vagy menekült.

-A kérdés az, hogy miért vagyok én ilyen fontos? - töprengtem lehunyt szemekkel, majd Perselusra néztem. - Minél előbb ki kell derítenünk, hogy mi van a fejemben. Ha tudjuk, mi az, védekezni is tudunk.

*

Ebédre már úgy éreztem, olyan állapotban vagyok, hogy Félig Fej Nélküli Nick is élőbb, mint én. Reggel Dumbledore, miután megitta a teáját, távozott, én pedig a kanapéra telepedve a szokásos módon, hagytam, hogy kutakodjunk az elmémben. Mire befejeztük, csatakra izzadtam magam, de legalább hányni nem hánytam.

Rendbetettem magam, majd a Nagyterem felé vettem az irányt. Sikerült csúcsidőben odaérnem, a terem tele volt diákokkal, akik tanórákról, osztályzatokról, kviddicsbajnokságról, meg mindenféle normális témáról beszélgettek, nekem pedig az jutott eszembe, hogy ez mekkora luxus. 

Mert ha úgy van, ahogy Dumbledore mondja, akkor ezt a luxust nem élvezhetjük sokáig. Hamarosan komorabb témák veszik át a helyüket, diák fordul diák ellen, és senki nem fog senkiben se bízni.

Ilyen borús gondolatok keringtek a fejembe, amikor meghallottam Alicia szólongatását.

-Sziasztok! - erőltettem egy mosolyt magamra, és ültem le Lee és George közé. 

-Na?

Én csak értetlenkedve néztem rájuk.

-A verseny! Hogy sikerült? - rugózott a padon Angie.

-Jaa. - a reggel történtek teljesen elfeledtették velem azt, hogy amúgy versenyezni voltunk. Halvány mosolyra húztam a szám, ez már őszintébb volt az előzőnél. -Megnyertük.

A két fiú két oldalról szorongatott halálra, míg a két lány az asztalon arréb tolva mindent, feküdtek rá, és öleltek át. Én csak röhögve vettem tudomásul tettüket, de mélyen belül, kimondhatatlanul jól esett, hogy ennyire örülnek a sikereimnek. Angie válla felett elkaptam Fred tekintetét, akinek a szája szintén fülig ért.

-Gratulálok. - mondta.

-Miss Johnson, Miss Spinnet, én elhiszem, hogy nagyon szeretik Miss Rosztovát, de mindennek van határa! - csattant McGalagony hangja a hátunk mögött. Mi meg, cinkosok módjára néztünk össze, aztán cuki kiskutyaszemeket meresztve fordultunk a tanárnő felé.

-Hogy sikerült a versenyük, kisasszony? 

-Megnyertük. - mosolyogtam rá.

-Őszintén gratulálok! - csendült büszkeség a hangjába. - 30 pont a Griffendélnek! Maguk meg szálljanak le az asztalról! - hesegette le végül a lányokat az asztalról. 

A rend visszaállt a Nagyteremben, a többiek folytatták az ebédet, én pedig a tányéromat megpakolva csatlakoztam a beszélgetésükhöz, próbálva nem arra gondolni, hogy ha minden rendben lett volna, akkor Senjával a kedvenc helyünkön ebédeltünk volna.

*

Délután a klubhelységben írtam az átváltoztatástan-beadandómat a gerinces lények átváltoztatásának módszeréről, amikor bevillant egy gondolat. Ha a tusán tényleg a tó mélyére kell úszni, akkor ahhoz nem lesznek elég erősek a lábaim, és annyira úszni sem tudok. A megoldás hirtelen elemi erővel robbant az elmémbe: hiszen szó szerint ott volt a megoldás a szemem előtt.

Az ember gerinces lény... ahogy a sellő is az.

Miért ne változtathatnám át magam sellővé? Az összes problémát kiküszöbölhetném egyetlen varázsigével. 

A pennámat lecsapva a papírra pattantam fel az asztal mellől.

-Mi az? - nézett fel a szintén házit író Angelina.

-Eszembe jutott valami. - kezdtem izgatottan hadarni. - A tusára, azt hiszem, találtam megoldást. Elszaladok a könyvtárba.

-Várjál, megyek veled!

-Én is! - csatlakozott Alicia. - Bármi érdekesebb ennél. - vetett egy undorodó pillantást félkész dolgozatára.

-Pedig pont ez segített. 

-Mármint a házi?

-Igen. - feleltem. - Ugye gerinces élőlények átváltoztatása volt a téma. És ha tényleg a tó mélyére kell menni, akkor nem lesz elég a saját lábam, és annyira úszni se tudok. 

-Még mindig nem értem. - ingatta a fejét Angie.

-Az összes problémát kiküszöböli egyetlen kis varázsige, mégpedig az, ha magamat változtatom sellővé. - léptem be a könyvtárba. - Egyrészt, lesz uszonyom, amivel úszni tudok majd. Másrészt, a kezeim szabadok maradnak, ami nagyon is fontos lesz, mert mondjuk ha sima hallá változnék, akkor nem tudom megvédeni magam azzal szemben, ami lent vár. És harmadszor, a lélegzést is megoldja. Vagy ha nem, az a legkisebb probléma, egy buborékfej-bűbáj gyorsan megoldja. - hadartam el. 

-Azta, te nem vagy semmi, nekem ez eszembe nem jutott volna. - képedt el Alicia. - Oké, akkor olyan könyvet keresünk, amibe ez le van írva? A bűbáj?

-Igen. - biccentettem.

Egy asztalhoz hordtunk minden ígéretes könyvet, amiben esetleg szó lehet róla, de se az Édesvizi tavak mágiájában, se a Tavi élőlények, de még a Hogyan változtassunk át sárkányt hallá? című könyvben se találtam a megoldást.

-Oké, csajok, új terv. - dörzsöltem meg három óra kutatás után a szemeimet. - Találjuk meg azt a könyvet, amiben a legrészletesebben leírják a sellők kinézetét, biológiáját. Az átváltoztatás egy másik téma... Hátha úgy könnyebb lesz, ha tudom, pontosan mit kell változtatnom.

-Ez jó ötlet. - ásította Alicia. -Angie... Angie! - rázta meg a lány vállát. 

-Mi az? Megvan? - kérdezte álmosan.

-Nem, új terv. - csukta be a könyveket Alicia. - Gyere.

Másfél órával később jött a heuréka.

-Ezt nézd, Rina. - pattant fel Alicia izgatottan. - Asszem találtam valamit.

A könyv meglehetősen kicsike volt, és már az évek is eljártak felette, de ami benne volt, az kész aranybánya. A vízi élőlényekről külön fejezet volt, és a sellők is ki voltak fejtve elég alaposan, rajzokkal illusztrálva.

-Ez tökéletes. - suttogtam. - Mi ez a könyv?

-Legendás állatok és megfigyelésük a címe. - nézte meg a borítót Angie. - Valami Göthe Salmander írta.

-Hát, örök hálám az öregnek. - dünnyögtem. - Meg nektek is. Köszönöm!

-Ugyan. - legyintett. - Viszont, segíts megírni a beadandót, egy szót nem értek belőle. - tette hozzá Alicia.

-Persze. - nevettem el magam megkönnyebbülten.

A következő napok azzal teltek, hogy töviről hegyire átolvastam Salmander könyvét a vízi élőlényekről, különösen a sellőkről. Mikor úgy éreztem, eleget gyakoroltam a bűbájt McGalagony óráján, úgy döntöttem, magamon is kipróbálom.

Még jó, hogy volt annyi eszem, hogy szóltam a lányoknak, hogy mivel próbálkozom, mert maga a bűbáj sikerült, csak éppen levegőt nem kaptam a kopoltyúim miatt. A fürdőszobában azonnal a kádba hajtva a fejem, fellélegeztem, mikor a vízbe ért a fejem. Elképesztő volt maga a tudat is, hogy a víz alatt lélegzem. 

A pálcámat megfogva irányítottam magamra a bűbájt, amivel szerencsére sikerült magamat visszaváltoztatni. A víz alól felbukkanva levegőt kapkodva ültem fel. A csapot elzárva néztem hálásan a lányokra.

-Oké, egy kicsit módosítani kell a bűbájon.

-Tényleg? - kérdezte szarkasztikusan Alicia, mire elröhögtem magam.

-Amúgy elképesztően nézett ki. Hosszabb volt, mint amúgy a lábad.

-Azt éreztem... Majd megnézem legközelebb.

A következő napok szintén kutatással teltek, és próbálkozással. A prefektusi fürdő jelszavát kölcsön kérve indultam el a klubhelységből, amikor a folyosón szembetalálkoztam Harry-ékkel.

-Harry, beszélhetnénk négyszemközt? - léptem felé. - Csak egy perc.

-Persze. Menjetek csak előre. - szólt a barátainak, majd rám nézett.

-Gyere csak. - intettem, egy kevésbé feltűnő helyre vezetve, ahol lehetőleg nem jár senki. Ugyanis van egy erős érzésem, hogy illegális, amit csinálok. - Haladtál valamit a tojással? - kérdeztem rá.

-Nem, még nem igazán... - vakarta meg zavartan a tarkóját. 

-Akkor most tanácsolok valamit, de ne mondd el senkinek, megértetted? - mikor bólintott, folytattam. - Fürdesd meg azt a tojást.

-Mi?

-Komolyan, fürdesd meg. - bólogattam. - Esküszöm, nem hazudok, arra neked kell rájönnöd, hogy hogyan oldod meg a feladatot. - tettem fel mindkét kezem, jelezvén, hogy ahhoz már tényleg semmi közöm.

-Hát... köszi. A tanácsot. - makogott zavartan.

-Szívesen. 

Folytattam az utamat a prefektusi fürdőbe. Szerencsére tényleg üres volt, ahogy azt a prefektus lányok mondták, ebben az idősávban nem szoktak itt lenni emberek. A pálcámat a medence szélére helyeztem, majd bugyira és sportmelltartóra vetkőztem. A csaphoz lépve nyitottam meg a vizet, és léptem be a medencébe. Mikor az megtelt, egy intéssel elzártam. Lebegtem pár percet, aztán nagyot sóhajtva a kezembe fogtam a pálcámat.

A varázsigét, amit először használtam, sikerült úgy módosítani, hogy ne csak a vízben kapjak levegőt. Most először végre rendesen el is fértem; a medence volt olyan mély, hogy az uszonyom elférjen.

A pálcát a medence partjára téve kezdtem úszni. A víz alatt meglepően könnyen tudtam vele hajtani magam; arany pikkelyeimen a fáklya fénye megcsillant, mikor a felszínre mentem. 

Tökéletes lesz.

*

A vacsoránál a lányok mellé ülve halkan számoltam be a kísérletem eredményéről. Többször is gyakoroltam, hogy biztosra menjek, és egész jól ment. 

-Miről sustorogtok ti ott? - fogott gyanút George. A másik két fiú is a fejét felkapva meresztgette ránk a szemét.

-Semmi különös. - vágtam rá. - Csak egy bűbájról, amit gyakoroltam.

-Aha. - legyintett George és Lee, és már folytatták is az evést, Fred viszont továbbra is töprengve nézett. Ő nem vette be.

-Tényleg. - biccentettem vigyorogva. Nem is tudom, mi ütött belém, de élveztem, hogy húzom az agyukat, és ebben a két lány a partnerem volt.

-Persze. - húzta össze a szemeit. 

Én nevetve folytattam a társalgást, ezúttal a fiúkat is bevonva kezdtünk beszélgetni, vagyis inkább ők valami híres kviddicsmeccsről, amiről én megintcsak nem hallottam. Vacsora után nem mentem a többiekkel, az utam Perselushoz vezetett. 

Hát, kár volt vacsoráznom. Pedig finom volt - jegyeztem meg magamban, majd a professzor felé fordultam. A fürdőben ültönk a földön, én a wc mellett, ő a zuhanykabinnak dőlve.

-Láttál valami érdekeset? - néztem rá fáradtan.

-Talán megtaláltam azt a pontot, ahonnan el lehetne kezdeni a munkát. - felelte lassan, mire én felélénkültem. - De veszélyes. És az se biztos, hogy sikerül. 

-Muszáj megpróbálnunk.

-Nem, ha az elméd épségéről van szó, akkor nem. - rázta a fejét. - Aki ezt tette veled, az rendkívül jó amnetizátor, és gondja volt arra, hogy ne maradjon a kiléte után semmi nyom. Olyan mélyen az elmédbe ültette, amit akart, hogy azt talán nem lehet maradandó károsodás nélkül kiszedni onnan.

-De tudnom kell, mi volt az. - sírtam el magam. El voltam keseredve. Ez volt az egyetlen, apró nyom ahhoz a megfoghatatlan rejtélyhez, hogy miért raboltak el. 

-De nem minden áron. - csóválta meg a fejét. - Van, ami fontosabb az emlékeknél. Emlékszel? Te mondtad, hogy ne a múltban éljek.

-Emlékszem. - töröltem meg a szemem.

-Akkor fogadd meg a saját tanácsod. - állt fel, és nyújtotta a kezét, amit elfogadtam. A földről felkelve öleltem meg, amire ő csak tehetetlenül sóhajtott egyet, és a karjait körém fonta.

-Muszáj ezt? - kérdezte.

-Igen. - bólogattam. - Ismerd be, hogy kifejezetten jól esik.

-Kinek? Nekem? Biztos, hogy nem. - rázta a fejét, amin csodák csodájára egy halvány mosoly bujkált. - De most már hagyjál. - rázott le magáról, mikor úgy ítélte, hogy elég volt.

-És most hogyan tovább? - tettem fel a kérdést, követve a nappaliba.

-Most? A próbára fókuszálsz. - felelte. - A próbáig biztosan nem lesz újabb alkalom. Muszáj, hogy jobb formában legyél.

-Miért gondolod, hogy nem vagyok jó formában? - néztem rá felháborodottan.

-Azért, mert így ránézésre fogytál 15 kilót, mióta kutatunk.

-Nem is! - háborodtam fel.

-Állj a mérlegre. - küldött vissza a fürdőbe. A kis ketyerére ráállva haraptam be a számat, majd fordultam Perselus felé.

-Nem fogytam 15 kilót! - háborodtam fel. - Csak 14 és felet. - ismertem be.

-Nem folytathatjuk így, amúgy is alig eszel, mióta a versenyről visszajöttél, még kevésbé. Ez így nem mehet tovább.

-Általában nem vagyok éhes. - törtem meg a csendet.

-A barátaid nem kérdezték meg? Hogy van-e gond?

-De. - feleltem. - De nem akartam nekik mondani, ezt se... és azt sem mondtam nekik, hogy befejeztem a korcsolyát. Inkább csak elbújtam valahol, ahol nem találnak meg. 

-Miért nem mondod el nekik? Ők a barátaid.

-Tudom, de nem akarom ezt a nyakukba borítani. Nem kerülhetnek veszélybe amiatt, ha esetleg valami olyat mondok, amiről kiderül, hogy nem szabadott volna tudniuk. - ráztam a fejem. - Hazudni meg könnyebb. És Senjáról nem akarok beszélni.

-Ennyire összevesztetek?

-Haragszom rá, amiért nem mondott nekem semmit. - dörzsöltem meg az arcom. Időközben a kanapéra vándoroltunk vissza, és egy teával teli bögre volt a kezemben. - De sokkal aggasztóbb, hogy küldtem neki leveleket. Többet is, volt ami hosszú is volt, mindig szokott válaszolni, úgy, mintha a valóságban beszélgetnénk egymás mellett ülve. - magyaráztam. - De most csak egy levél érkezett válasznak, miután megelégeltem, és kiborultam az utolsó levelemben. Azt írta, ne keressem többet, mert nem ér rá lelki nyomoroncokkal foglalkozni. - sírtam el magam. Mikor olvastam a levelet, az volt a szerencsém, hogy épp egyedül voltam a toronyszobában. A levelet dühömben kettétépve a ládámba dobtam, ahonnan azóta se vettem elő. Miután kisírtam magam, az arcomról eltűntettem a könnyeim nyomait, és lementem a klubhelységbe, csatlakozni a lányokhoz, akik svk-ra gyakoroltak valami ártást, amit múlt héten tanított Mordon. 

-Beszélned kéne nekik. - törte meg a hallgatást Perselus. - Nekem nem voltak barátaim, amikor ennyi idős voltam, mint te. Az egyetlen igazi barátommal összevesztem, és nem tudtunk kibékülni... Ekkor csatlakoztam végleg ahhoz a társasághoz, akikből később a Sötét Nagyúr belső köre lett. 

-Szerinted ha akkor kibékültök... nem csatlakozol? - fogalmaztam meg óvatosan a kérdést.

-Mindig is Lily volt az a szál, aki visszatartott attól, hogy engedjek a sötét oldal vonzásának. - felelte fájdalmas mosollyal az arcán. - Elvesztettem a talajt a lábam alól, nem volt, aki mellettem állt volna... és a belső kör tárt karokkal fogadott. Előtte is sok időt töltöttem velük, hiszen ugyanúgy mardekárosok voltak, mint én, Lily viszont griffendéles. Sokszor gúnyoltak amiatt, hogy vele, egy "sárvérűvel", egy griffendélessel töltöm az időmet, és hogy túl nyámnyila vagyok megtenni azt, amit ők.

-Szóval így kerültél közéjük. - bólintottam lassan. - És hogy kerültél ki?

-Ez egy hosszú történet.

-Van időnk. - vágtam rá.

-Takarodó van.

-Boszorkány vagyok, mire van a kiábrándító bűbáj, ha nem erre. - legyintettem. Láttam a habozást rajta, úgyhogy inkább felálltam. - Ne haragudj, ha nem akarod, nem kell, me...

-Nem, dehogy... - kapott a kezem után. - Elmondom.

A kanapéra visszaültem, Perselus kezét nem engedtem el, ő pedig, úgy tűnik, észre sem vette, hogy fogom, úgy belemerült a gondolataiba.

-Végeztünk a Roxfortban, én is és Lily is kitűnő RAVASZ-okkal. - kezdte. - Ő akkor már rég Potterrel járt, és az ő köreikben mozgott. Miután befejeztük az iskolát, ők a Főnix Rendjébe léptek be, én pedig a Sötét Nagyúr szolgálatába álltam.

-Mi az a Főnix Rendje? - kotyogtam bele.

-Az egy Dumbledore alapította társaság volt, akik akkoriban a Nagyúr ellen harcoltak. Közéjük tartozott a Potter házaspár, Weasley-ék, Prewették, Longbottomék... 

-Várj, ezek Harry szülei? Meg az ikreké? És Neville?

-Igen. - biccentett. - A Prewett-fivérek a Weasley-gyerekek nagybátyjai voltak anyai ágon... Meghaltak, mikor pár halálfaló rájuk rontott egy mugli buszon. Neville szülei pedig a Mungo zárt osztályán vannak. Nem fognak felépülni, az őrületbe kínozták őket. - fejezte be csendesen.

-Szóval - folytatta - hamar a Nagyúr kedvence lettem. Bájitalmesterként szinte bármilyen bájitalt el tudtam neki készíteni, amire mások nem voltak képesek, ez tett engem olyan értékessé. És mindamellett kémkedtem neki. Az egyik ilyen alkalommal a roxmortsi Szárnyas Vadkanban kellett kihallgatnom Dumbledore-t és egy ígéretes jelöltet a jóslástan-tanári posztra, aki egyébként azóta is itt tanít. Kihallgattam egy részét, de lebuktam, mielőtt a jóslat végét hallottam volna. Gondolkodás nélkül rohantam a Nagyúrhoz, elmondtam neki, amit hallottam, és ott, akkor követtem el életem legnagyobb hibáját.

Perselus szemében könnyek csillantak. A kezét megszorítva biztattam, és hallgattam összeszorult torokkal a történenet.

-A jóslat egy gyermekről szólt, akinek a szülei háromszor összecsaptak a Nagyúrral, és mindháromból sikeresen kerültek ki. A gyermek július végén született... Ez volt az, amit én hallottam, az eleje. A jóslat két gyermekre is illett: a Potterre és Longbottomra.

-Neville? Ezért vannak a szülei a Mungóban? - suttogtam. Fogalmam sincs, miért, hiszen rajtunk kívül senki nem volt itt.

-Nem, azt is elmondom majd. A Nagyúr úgy vélte, ez a leírás a Potter-fiúra illik, és azt tervezte, hogy megöli a családot, mert veszélyt jelent rá. Kértem, könyörögtem a Nagyúrnak, hogy hagyja életben Lilyt, de ő csak nevetett... Azt mondta, ám legyen, a szolgálataimért kiérdemeltem a sárvérűt... De tudtam, hogy megöli azt, aki az útjába áll, és Lily nem hagyta volna ott a férjét és a gyermekét. Dumbledore-hoz fordultam hát, hogy segítsen megvédeni Lilyt, rejtse el őket, ha kell, családostul. Azt kérdezte tőlem, mit ajánlok cserébe, mire én azt feleltem, hogy bármit megteszek, csak Ő éljen. - a könnyek csorogtak az arcán. - Így lettem kém. Beléptem a Rendbe, és kémkedtem Dumbledore-nak. 

-De akkor hogy talált rájuk? Ha Dumbledore és a Rend elrejtette őket.

-Egy olyan ember lett a titokgazdájuk, aki elárulta őket. Mikor tudomást szereztem róla, rohantam hozzájuk, rohantam a Nagyúr után, hogy megvédjem Őt, de csak a füstölgő romokat találtam ott, benne a gyermekkel, és a halott szülőkkel... Senki nem tudhatott róla, hogy ott voltam, a gyermeket ott hagytam, figyeltem, ahogy Hagrid elviszi, aztán visszamentem, és öleltem őt, amíg a nap fel nem kelt... Másnap hallottam, hogy elkapták Potterék titokgazdáját, aki felrobbatott egy utcát, megölve Pettigrew-t és 13 muglit. Black csak őrülten nevetett, mikor becipelték az aurorok, és tárgyalás nélkül élefogytiglani azkabani fogságra ítélték, Pettigrew pedig megkapta a poszthumusz Arany-fokozatú Merlin díjat. 

-De Pettigrew...

-Pettigrew él. Megjátszotta a halálát. Mint kiderült, Potterék mindenkinek azt mondták, hogy Black a titokgazda, hiszen ő állt hozzájuk legközelebb... de ők elterelésképp Pettigrew-ra bízták a titkot, mert őt senki nem keresné. Csak épp nem tudták, ahogy én sem tudtam, hogy Pettigrew a Nagyúr oldalán áll. Feladta Potteréket, hogy mentse a bőrét. - húzta össze undorodva az orrát Perselus. A könnyeit egy mozdulattal letörölte, és a kezét is elhúzta. Én viszont makacsul nem engedtem. Úgy éreztem, most nekem van szükségem arra, hogy fogja a kezem. A történtek olyan borzasztóak voltak...

-És Neville szülei?

-A Nagyúr eltűnése után a halálfalók egy része menekült, mások azt állították, Imperius hatására cselekedtek... ezt ugyebár nem lehet megállapítani. Rengeteg embert kaptak el, zajlottak a tárgyalások, az Azkaban fele Mordon keze nyomán telt meg. Sokan köptek a vádalku reményében... Aztán jött a hír, hogy a Longbottom-házaspárt az őrületbe kínozta pár szabadon lévő halálfaló, akik a Nagyurat keresték. Nem sikerült a nyomukra akadni... egészen addig, amíg aztán Karkarov a tárgyalásán beköpte, hogy kik voltak az elkövetők.

-Így szabadult Karkarov? - borzongtam bele.

-Igen. - bólintott. - Nagy botrány volt a dolog körül. Akkoriban az Aurorok parancsnoka az a Barty Kupor volt, akivel most is találkoztál, aki most a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozik. Karkarov beköpte az ifjabb Barty Kuport, ő volt az egyik, aki az őrületbe kínozta Longbottomékat.

-Te jó isten.... - hűltem el. - És az idősebb Kupor...

-Rendezett egy tárgyalást a fiának, de a végén ugyanúgy az Azkabanba küldte, mint sok másik embert is. A fiú nem sokkal ezután meg is halt a börtönben. Kupornak le kellett mondania posztjáról, kezdhette elölről a karrierjét... senki önéletrajzában nem fest túl jól, ha a fia a Nagyúr követője. Így került a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályára. A karrierje idővel ismét szárnyalni kezdett, de a magánélete romokban, a felesége belehalt a fájdalomba, amit a fia okozott...

Perselus kezét elengedve dőltem az oldalának, és hajtottam a fejem a vállára, ő pedig habozás nélkül karolt át. Csendben töprengtem a hallottakon, hallgatva Perselus szívverését. Gondolkodtam egy darabig, hogy hogyan fogalmazzam meg a kérdést, de sehogy se volt jó.

-Mondd nyugodtan. - szólalt meg. - Bármi is az.

-Ha a Nagyúr valahogy visszatér... mi lesz?

-Küzdünk ellene. - felelte egyszerűen.

-Téged mi motivál? - tettem fel nagy nehezen a kérdést. - Te hogy tudtál túllépni azon, hogy nem sikerült megvédened Lilyt?

-Nem hinném, hogy ezen valaha túl fogok lépni. - sóhajtotta. - Az, hogy mi motivál, nehéz kérdés... talán a Lilynek tett ígéretem. A halála után ugyan, de megígértem neki, hogy vigyázok a fiára.

-Nem a te hibád, ugye tudod? - néztem fel rá.

-Ha nem veszünk össze, ha nem beszélek olyan meggondolatlanul...

-Perselus - szakítottam félbe - nem a te hibád. Erről nem te tehetsz. Hibát mindenki követ el, én is, te is, Dumbledore is. De a tettes az, aki elkövette a bűnt, egyedül ő az, akit okolhatunk. Pettigrew pedig egy gyáva alak volt, aki félt, és félelmében ahhoz szegődött, aki abban az esetben többet ígért neki. És ezért a döntéséért meg fog fizetni ő is. 

Némi csönd után folytattam.

-Tudom, hogy ez az egy beszélgetés nem változtatja meg a véleményedet, de azt szeretném, ha tudnád: nem tartalak hibásnak a történtekért.

-Hogy bírsz engem elviselni? - nézett a szemembe könnyekkel a szemében. - Tudod, hogy miket tettem, mégis itt vagy, és...

-Hát - mosolyodtam el halványan. - mindig is bírtam a fura alakokat. - vicceltem el. - Viccet félretéve, nem gondolom, hogy rossz ember lennél. Gyerek voltál, nem volt senkid, amennyire kiveszem ebből, a szüleidre sem számíthattál, természetes, hogy ahhoz fordulsz, aki támogat. Ha én akkor nem kerülök be Tokióban abba a kórházba, nem tudom, élnék-e még egyáltalán. - tártam szét a karjaim. - Sokszor csak a megfelelő embereken múlik, hogy hogy alakul az életed. Te időben kapcsoltál, valószínüleg a börtönben lennél, ha nem állsz át.

A kezét megfogva folytattam.

-Egy valamit megígérek most neked. - néztem a szemébe komolyan. - Nem megyek sehova. Amikor szükséged lesz rám, itt leszek. Bármikor hívhatsz, jönni fogok. A világ bármely pontjáról. Megértetted? - töröltem le a könnyeimet az arcomról. - Na, gyere, ölelj meg.

-Megint? - sóhajtott.

-Ma rekordot döntünk. - motyogtam a vállára, mire ő elnevette magát.

-Na, osonj vissza a toronyba, késő van. - engedett el, és állt fel a kanapéról, kinyújtóztatva a teljesen elgémberedett tagjait.

-Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem. - néztem rá. - Jó éjt. - köszöntem el.

-Neked is. - mosolygott rám először, úgy igazán szívből.