-Szóval, holnap lesz a verseny? - Angelina az ágyán fetrengve nézte, ahogy a táskámba pakolok.

-Igen. - zipzároztam be a nesszeszeremet, és tettem be a táskámba. - Ma megyek, ottalszunk, megnyerjük a versenyt, még egyet alszunk, aztán jövök vissza. Ez a program. - tettem be a táskámba a pizsit is.

-Nem izgulsz?

-De. - nevettem el magam. - Az lenne a baj, szerintem, ha nem izgulnék. Mert akkor már nem érdekelne a végeredmény.

-Hát, ha úgy megy, mint a bálon, akkor nem lesz gond. - szólt közbe Alicia is. A lány a ládájában kotorászott, hátha talál még egy üveg tintát, mert az előzőt Hóborc egy óvatlan pillanatban összetörte.

-Na, megvagyok. - csuktam be elégedetten a táskám. - És, még van egy órám. - néztem a szerekezetre. Senja jön értem, mint mindig, és együtt megyünk a helyszínre. - Csajok, még elszaladok Dumbledore-hoz, sietek vissza!

A kifogás tökéletes volt, mert bár tényleg egy tanárhoz indultam, az nem az igazgató volt, hanem a bájitaltantanár. A pinceajtót becsukva köszöntem.

-Konyha! - a hangot követve meg is találtam a keresett személyt, amint az asztalnál fogyasztotta a saját maga által készített keverékből főzött teáját. - Kérsz egyet?

-Igen, köszi. - fogadtam el a bögrét, és kortyoltam bele. - Mindjárt indulunk, csak köszönni akartam.

-Remélem, jól fog menni. - kortyolt bele a teába.

-Biztos, olyan forgatókönyv nincs, amiben nem a miénk a kupa. - legyintettem. - Senja szokta így mondani. - tettem hozzá. - Én nem igazán vagyok ennyire optimista.

-Pedig néha lehetnél. 

-Nehéz optimistának maradni azután, hogy elveszti az ember a hitét. - vontam vállat. - És hit nélkül nincs optimizmus.

-Én hiszek benned. - nézett rám komolyan. 

-Köszönöm. - mosolyodtam el. A teát elfogyasztva álltam fel, a bögrét a mosogatóba tettem, majd a professzor felé fordultam. - Hát akkor... holnapután itt.

Lehajolva öleltem meg, amit ő szokás szerint nem tudott kezelni - csak megpaskolgatta a vállam néhányszor - majd az ajtót becsukva indultam meg a griffendél torony felé. Még a téli szünet vége előtt visszaköltöztem a szobánkba, azóta a függönyökön hangzáró bűbáj van, így ha fel is ébredek, a lányoknak nem tűnik fel.

A táskámat felkapva köszöntem el a lányoktól, és indultam lefelé. A klubhelységben aztán a fiúkhoz léptem.

-Srácok, indulok. 

-Sok sikert. - ölelt meg Lee, majd utána George is. 

-Ügyes legyél. - nézett a szemembe Fred. Ő nem ölelt meg; még mindig nem vagyunk kibékülve.

-Köszi. - mosolyogtam rájuk. - Majd jövök!

*

-Sikerült! - ugrottam Senja nyakába, mikor véget ért a zene. Megcsináltuk, hibátlanul, sőt, jobban, mint a bálon!

Senja a karjában tartva kezdett el siklani, mire én elnevettem magam.

-Tegyél le, nehéz vagyok! - ütögettem meg a hátát.

-Rina, te fogytál. - nézett rám. Az arca merev volt, nem mosolygott, ahogy akkor szokott, mikor nevetek. - Minden rendben?

-Igen. - már én se voltam olyan jókedvű. - Tegyél le, légyszíves.

A lábamra érkezve indultam meg a kapu felé, ahol a jégről le lehetett jönni. Anya ott állt, kezében az élvédőkkel, arcán hatalmas mosollyal.

-Jaj, kicsikém, annyira ügyesek voltatok! - ölelt meg engem, aztán Senját, miután leléptünk a szőnyegre, élvédővel a lábunkon.

-Köszi, anya! - mosolyogtam rá. - Apa is itt van?

-Nem. - rázta a fejét. - Nem tudott eljönni.

-Hát persze. - bólintottam. Sose ér rá, amikor kellene.

-Sok a dolga, kicsim, a minisztérium a... 

-Semmi baj, anya. - szakítottam félbe. - Ha nem jött, hát nem jött. Ennyi. Menjünk.

Az eredményhirdetést feszült csendben ültük végig, majd a dobogón is szokatlanul csendben voltunk. Konkrétan feszült köztünk a levegő, és tudtam, hogy egyikünk se akar majd engedni a véleményéből, ha egyszer ezt a vitát lefolytatjuk. Arra azonban nem számítottam, ahogy végződött.

Elmondtam neki az egész emlékkutatósdit, töviről hegyire. Azt hittem, hogy ő az az ember, akire fixen számíthatok, bármilyen szituációban, de ezúttal nem így volt. Erősen ellenezte, hogy visszakapjam az emlékeimet, de aztán nem is ez volt a meglepőbb dolog a kettő közül, amin összekaptunk.

Soha egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy Senja esetleg felrúgná azt, amiért küzdünk, de mégis megtette.

-Hogy érted azt, hogy fejezzük be? - az agyammal próbáltam felfogni a szavak értelmét. A szállodai szobámban álltunk az ágy két oldalán, a táskám nyitva, várva arra, hogy bepakoljam a holmijaimat, de jelenleg ez volt a legkevésbé fontos dolog.

-Úgy alakult, hogy nem lesz időm mostanában korcsolyázni. - felelte meredten a takarót bámulva, kezében egy pár zoknit taperolva. Ami mellesleg az enyém, de hagyjuk, felőlem hordhat női zoknit is. Akkor is, ha 7 számmal nagyobb a lába.

-Mi miatt? - tettem karba a kezem. 

-Csak szimplán több lett a dolgom, ennyi.

Indulatosan kezdtem pakolni a táskámba, majd mikor kész lettem, a hátamra vettem.

-Vigyél vissza a Roxfortba!

-De...

-Nincs de. 

-Úgy volt, hogy ma még...

-Igen, úgy volt, egészen addig, amíg te úgy nem döntöttél, hogy hazudsz nekem!

Egy pergament előkapva kanyarintottam egy rövid üzenetet Perselusnak, amit aztán a kandallón keresztül el is küldtem neki, majd dolgom végeztével fordultam ismét Senja felé. Aki lemondó arccal vette kezébe holmiját, és hagytuk el a szobát. A recepción leadtuk a kulcsot, majd az udvarról hoppanáltunk a vadkanos kapu elé.

-Tudod - tűrtem el a hajam az arcomból. A versenysmink még rajtam volt, a hajam is begöndörítve omlott a hátamra. - nem is az fáj igazán, hogy a korcsolyát abbahagyjuk. Hanem az, hogy nem bízol bennem.

-Én bízom benned!

-Igen? Akkor mondd el, hogy miért nem folytatjuk! Mi az a munka, amit tanár létedre még a nyakadba sóztak?

Senja csak állt, és tátogott, mint hal a szatyorban. Láthatólag a torkán akadtak a szavak. A hó közben még jobban rákezdett, és eddig is ért rendesen lábközépig, ha így folytatja, reggelre térdig fog.

-Majd keress, ha kitaláltad a választ! - fordultam el tőle, és léptem be a kapun, amit az addigra kiérő Perselus nyitott ki, majd zárt vissza.

-Mi történt? - kérdezte, miután Senja eltűnt.

-Abbahagyjuk a korcsolyát. De nem is ez a rosszabbik dolog. - válaszoltam némi csend után. A kastély felé haladtunk a hóban gázolva, én pedig kezdtem kicsit fázni. Még örültem is neki egy kicsit; szükségem van arra, hogy a hideg kijózanítson a kétségbeesésből azeltt, hogy túl mélyre süllyednék benne. - Senja hazudik. 

Perselus szemöldökét felvonva nézett rám.

-Legalábbis elhallgat valamit. - javítottam ki magam. - Nem szokott ilyet csinálni, pont ő volt az az ember, aki kegyetlenül őszinte volt velem mindig is, már a pszichiátrián is. - töröltem le egy könnycseppet az arcomról.

-Menjünk aludni. - szólalt meg Perselus. 

-Menjünk. - bólintottam.