-Csóri Lee, azóta is a festéket próbálja levakarni magáról. - zuttyantam le Fred mellé a nagyteremben. Az ikrek rettentő jól szórakoztak a csínyükön, mire én is elvigyorodtam. - Tudjátok, srácok, édes a bosszú.

-Bajban leszünk, ha Rina segít Lee-nek. - nézett George a testvérére, miközben én nagyokat bólogattam. A zabkásámat magam elé véve fordultam Fred felé.

-Beszélhetnénk reggeli után? Négyszemközt.

-Persze. - bólintott. Miután végeztünk a kajával, elindultunk felfelé a lépcsőn, én pedig belekezdtem. - Tegnap a tömegben... láttam az arcodat.

-Hát, az előfordulhat, tekintve, hogy nem volt ember, aki ne figyelt volna téged. - bólintott maga elé nézve, mire én a karját fogva állítottam meg.

-Nézz rám. - kértem. - Emlékszel, hogy azon a bizonyos reggelen mit mondtam neked a jégen? 

-Sok mindent mondtál aznap. - nézett rám csökönyösen.

-Jégtáncos vagyok, Fred, a jég az én színpadom, és mi előadtunk egy produkciót. - tettem keresztbe a kezeimet. 

-Azt ne mondd, hogy amit láttunk, abban nem volt semmi valós! - csattant fel, mire én szomorúan néztem rá.

-Hidd el nekem, hogy semmit nem szerettem volna jobban aznap este, mint hogy az, amit előadtunk, valós legyen. - a szememből kitöröltem egy könnycseppet. - De nem vagyunk együtt. Senja tehetséges színész, mindig is az volt, és közel áll hozzám. 

Fred a homlokát masszírozva rázta a fejét.

-Ennyire nem lehet jó színész. Egész este le se vette rólad a szemét. És táncoltatok is.

-Senja azóta figyel rám, amióta elhozott Tokióból. - ezen a ponton kezdtem azt érezni, hogy kifut a lábam alól a talaj. - Ha tényleg érezne valamit, bármit, ami több, mint barátság, akkor már lépett volna. És persze, hogy táncoltunk, jégtáncosok vagyunk!

-Én most nem a jégtáncos produkcióról beszélek, hanem arról, mikor felkért táncolni. Amikor vitatkoztatok.

-Igen, tudod, előfordul olyan, hogy valamiben nem értünk egyet. - kezdett elfogyni a türelmem. 

-Egy sima barát nem puszilgat csak úgy! - már kiabált, úgy elvesztette a fejét.

-Menj a fenébe! - fordítottam neki hátat, és indultam a pince felé. 

-Nem, most nem fogsz itthagyni, nem futhatsz el mindig, ha valami nem úgy megy, ahogy neked tetszik!

-Akkor ezt figyeld! - integettem gúnyosan, majd egy kiábrándító bűbájt magamra szórva futottam a pincéig. A könnyeim már ott, a folyosón ömlöttek, a pinceajtót meg olyan hangosan vágtam be, hogy még Perselus is felnézett a Reggeli Prófétából, amit a fotelben ülve olvasott.

-Mi a baj? - nézett rám, miután levettem magamról a kiábrándító bűbájt, és látta az ismét szétbőgött fejemet. - Fél órája még minden rendben volt, ahogy én láttam.

-Hát, fél órája még nem voltam összeveszve vele. - szipogtam. - Meg akartam vele beszélni a tegnap estét, de megint sikerült összevesznünk rajta. És szerintem ennyi volt. - töröltem egy zsepibe az arcom. -Mármint a barátságunknak. Ami csak felőlem volt barátság.

-Ne tégy ennyire elhamarkodott kijelentéseket. 

-Ezt már nem tudom neki megbocsátani. - ráztam a fejem, miközben visszagondoltam arra, amiket mondott. - Kimegyek korcsolyázni. - fogtam össze pár holmit, és zárkóztam be a fürdőbe.

*

A Perselustól kapott nyalkáncot igazgattam meg pár óra korcsolyázás után, amikor megálltam néhány percre inni. Az idő ismét rohant, a Durmstrangos diákok látván, hogy elég gyorsan rovom a köröket, nagy ívben kikerültek, és békénhagytak, a Roxfortos és Beauxbatonsos diákok pedig ki sem dugták az orrukat a jó meleg kastélyból, vagy a franciák esetében a lovaskocsiból. Az ég borús volt, már sötétedett, és a hó is kezdett esni, amikor egy alak megállt mellettem.

-Engedje meg, hogy gratuláljak a múltkori produkciójához. Lenyűgöző teljesítmény. 

A hangra kirázott a hideg, és úgy éreztem, a vér is belém fagy. Erős vagyok - mantráztam - erősebb, mint legutóbb.

-Köszönöm. - fordultam szembe Karkarovval. - Igazán igyekeztem behozni a lemaradást.

-Úgy tűnik, ez jobban sikerült, mint gondoltuk, nem igaz?

Karkarov nevetése nyomán a szőr is felállt a hátamon. De csak megvártam, amíg befejezi.

-Mit akar tőlem?

-Kellene akarnom valamit? - húzta össze a szemét.

-Tudja, az évek alatt megtanultam, hogy néhány ember biztosan nem keresi a társaságom ok nélkül. Ilyen például az orvos, vagy mondjuk egy minisztériumi alkalmazott... vagy egy olyan iskola igazgatója, akit soha az életben nem akartam újra látni, mégis itt áll velem szemben. - mondtam ki a nyilvánvalót. Elegem lett az állandó óvatoskodásból.

-Tudja, Rosztova - lépett egyet hátra - az emlékeket könnyű megbabrálni. - fordult sarkon, és hagyott ott.

*

-Beszéltem Karkarovval. - vágtam be aznap másodszorra a pincebeli lakás ajtaját 10 perccel később. A tótól idáig futottam, miután meggyőződtem róla, hogy Karkarov a hajón van. - Nem fogod elhinni, mit mondott. - fordultam be a konyhába nagy hévvel, hogy aztán megtorpanjak. A konyhában ugyanis egy nem várt személy állt Perselus mellett.

-Jó estét, Miss Rosztova. Egy teát? - nézett rám derűs mosollyal Dumbledore.

-Kérek... szépen. - nyögtem ki döbbenten. Az igazgató egy pálcaintéssel elkészítette a teámat, és már a kezemben is volt a bögre. - Akkor én... nem is zavarok tovább. 

-Ugyan, nem szükséges. - legyintett az igazgató. - Foglaljon csak helyet. - mutatott a székre, ami rögtön el is mozdult. Perselus csak biccentett egyet, mire helyet foglaltam. A teába kortyolva fintorodtam el, majd egy intéssel magamhoz hívtam a cukrot, majd érdeklődve néztem a professzorra.

-Szóval, mit mondott Karkarov? - tette fel a kérdést Perselus, mire én kerekre tágult szemekkel fordultam felé. Az igazgatónak nem terveztem elmondani a történteket. 

-Nincs mit szégyellnie a hátán, Irina. - nézett a szemembe félhold alakú szemüvegén át. - Azok a sebhelyek azt bizonyítják, hogy mennyire erős. Legyen rájuk büszke.

Az arcomat dörzsölve jutottam döntésre.

-Karkarov azt mondta, hogy az emlékeket könnyű megbabrálni. - fordultam főként Perselus felé.

-Ez igaz. - biccentett. - Nekem is eszembe jutott, hogy esetleg csináltak ilyet. Akkor fordult meg a fejemben, mikor mondtad, hogy ő is ott volt, hogy benne volt.

-Miért csak akkor?

-Mert Karkarov gyáva. Ugyanaz a típus, mint Pettigrew, csak addig hűséges, amíg az érdekei úgy kívánják, magától nem cselekedik, csak parancsra. És a Nagyúr már több mint tíz éve eltűnt.

-Pettigrew? Az egyik ostoba a történetedből? - kérdeztem vissza.

-Na de Perselus, így mesélte?

-Nem volt igazam? - vonta fel a szemöldökét, mire az igazgató eltűnődve bólintott.

-Szóval szerinted kitörölték az emlékeim egy részét?

-Megvan rá az esély. - felelte az igazgató. - Teszem azt, ha el akartak rejteni valamit. Valamit, ami fontos információ lehet.

-De a Sötét Nagyúr eltűnt, már több, mint egy évtizede!

-Nem teljesen. - rázta a fejét Dumbledore, mire Perselus felhorkant. Dumbledore tudomást se vett róla, csak folytatta az elmélkedést. - Meggyőződésem, hogy Voldemort vissza fog térni. Már most is vannak aggasztó jelek, de a miniszter fél.

-Mire gondol? - könyököltem az asztalra.

-Például Bertha Jorkins eltűnésére. 

-Jorkins flúgos, csak az ő eltűnésére nem alapoznám az elméletet. - szólt közbe Perselus. - Viszont ami kézzelfogható bizonyíték, hogy a Sötét Jegy egyre feketébb, és sajog is időnként.

-Oké, szóval a flúgos nő, ő ki volt? Valaki fontos?

-Nem, nem mondanám. - csóválta meg a fejét az igazgató. - Bertha pár évvel Perselus alatt végzett a Roxfortban, ezután a minisztériumban kezdett el dolgozni. 

-Sok helyen nem bírták, hogy Jorkins szeleburdi, kotnyeles, és feledékeny. Nehéz olyan osztályt mondani a minisztériumban, ahol ne dolgozott volna. - vette át a szót Perselus. - Elvileg szabadságra ment a nyáron, ahonnan nem jött vissza.

-És maga szerint mit akart Berthától a Nagyúr? - fordultam ismét az igazgató felé, aki a bögrét letéve gondolkodott, majd válaszolt.

-Elképzelésem sincs. De biztos vagyok benne, hogy kapóra jött neki az, hogy szerencsétlen nő nem tud titkot tartani.

-Van valami esély arra, hogy az emlékeim visszakapjam? - tettem fel a kérdést. - Már csak azért is, ha a Nagyúr tényleg visszatér, tudnunk kell, mi az, amit elrejtett. Amiről nem tudhatnék.

-Perselus? - fordult Dumbledore a bájitalmester felé, aki elgondolkodva dobolt az asztalon.

-Megnézhetem, de nem biztos, hogy elsőre sikerül megtalálnom a törést. És az se biztos, hogy sikerült visszaállítani, veszélyes is lehet.

-Muszáj lesz. - néztem rá, mire ő felém hajolva könyökölt az asztalra.

-Nem, nem érted. Végig kell mennem azokon az emlékeiden, amiktől minden éjjel rosszul vagy. - nézett a szemembe. - Újra fogod élni ezeket az emlékeket. És ha sikerrel járunk, akkor lesznek olyanok is, amiről most nem tudsz. És ki tudja, hogy mik azok. 

-Tudnunk kell, mi van az elmémbe elzárva. - néztem rá elszántan. - Ha a Nagyúr visszatér, márpedig én hiszek az igazgató úr következtetésében, akkor fontos lehet az, ami itt van. - kopogtattam meg remegő kézzel a fejem.

-Holnap. Holnap belenézek. - felelte, visszadőlve a támlához. 

-Rendben. - bólintottam.

*

Másnap a reggelit nem a nagyteremben fogyasztottam el, helyette fogtam, és kivittem magammal a tó mellé. A friss levegő segített az idegességemen, segített az aggasztó gondolatokat odébb tolni. Sétáltam még egy darabig, majd visszamentem a pincébe, ahol Perselus már készülődött. Miután beléptem, az ajtó zárja kattant, és egy hangzáró bűbájt is kiszórt, biztos ami biztos.

-Feküdj le a kanapéra. - fordult felém, miután levettem a felesleges ruhákat. Egy párnát a fejem alá gyűrve feküdtem le, Perselus pedig a dohányzóasztalt odébb tolva térdelt a fejem mellé. - Azonnal szólj, ha nem bírod tovább. Nem csinálhatom túl sokáig, mert túl kockázatos lenne.

Én csak biccentettem, majd lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. 

Aztán elkezdtük.

*

Óráknak tűnt, mire vége lett, pedig alig volt fél óra. A kanapén feküdtem, ugyanúgy, ahogy kezdtük, csak éppen csatakosra izzadva. Perselusra néztem, aki szavak nélkül is értette, mit akarok.

-Nem találtam. - segített felülni.

-El kell me... - álltam fel, hogy aztán el is essek, egyenesen a dohányzóasztalra. A lábaim remegtek, nem bírták el a súlyomat. - Hánynom kell. - motyogtam, mire Perselus rögtön hívott magához egy tálat, amit megkapva, azonnal meg is töltöttem. 

-Nem csodálom, hogy rosszul vagy. - motyogta a hajamat tartva. A pálcájával a konyha felé intett, ahonnan egy pohár víz lebegett felém. A kezembe fogva kortyoltam belőle lassan, hogy ne terhelje túl a gyomrom.

-Mikor folytatjuk? - fordultam felé pár perccel később.

-Folytatjuk? - kelt ki magából. - Most biztosan nem, és amilyen állapotban vagy, talán jobb lenne, ha hagynánk az egészet.

-Perselus. - ültem föl, a kanapénak támasztva a hátam. - Muszáj tudnunk, mi van itt bent. A Nagyúr vissza fog térni, ehhez pedig tudnunk kell, mit csináltam, vagy mit mondtam el, vagy mondtak el a fülem hallatára két évvel ezelőtt. 

Pokoli nehezen fogalmaztam ezt meg azok után, amiket láttam. De most nem hagyhatom, hogy ez legyőzzön, nem hagyhatom, hogy azok győzzenek, akik ezt tették. Ki tudja, hány embert vertek még félholtra és öltek meg azért, mert tőlem nem tudták meg az információt?

-Nem hagyhatom, hogy megússzák azok, akik ezt tették velem. - fogtam a kezembe a kezét. - Meg kell őket állítani, ahogy meg kellett és kell majd a Nagyurat is. Mert hiszek benne, és tudom, hogy van egy jobb világ. Ahol nem kell félnie egy 13 évesnek, ha kimegy az utcára.

-Holnapután megpróbáljuk újra. - felelte hosszú hallgatás után, a kezét nézve, ami hatalmas volt az enyémhez képest, és meglepően meleg. - De lesz egy pont, ahol abba kell hagyni. Lehet, hogy az elméletünk hibás.

-Én leszek a legboldogabb, ha a flúgos csak eltévedt hazafelé. - hunytam le a szemem, és hallgattam mosolyogva, ahogy Perselus felnevet.