Reggel izgatottan pattantam ki az ágyamból(ilyen sem volt még, ahogy Kostja sietett megjegyezni). Egy farmershortot és egy sárga rövidujjú pólót, meg egy fehér pulcsit magamra kapva, fogat mostam és fésülködtem, majd leszáguldottam a lépcsőn.

-Jézusom, Rina, nyugodj le, ezt rossz nézni! – szólt rám apa, aki már az asztalnál ült, és ette a zabkásáját. Ez van, ha izgatott vagyok, pörgök, mint a dugattyú.

A rádiót hallgatva ettem a zabkásámat, amikor egy nagy puffanást hallottam az előszoba felől, majd egy egész részletes káromkodást. A tálamat megfogva, nyammogva mentem az előszobába, ahol a lépcső alján a bátyám próbálta a maradék önbecsülését összeszedni. Közben anya föntről leszólt, hogy ne káromkodjon annyit, mert rászoktatja Katját is, így is elég, hogy én el lettem rontva. Vigyorogva néztem a bátyámra, ahogy próbálja helyre billenteni a ládát, majd megsajnálva őt, letettem a tálkámat, és megfogtam a láda másik oldalát, és ketten együtt felállítottuk.

-De most komolyan, Malyshka, mit raktál bele?* – kérdezte tőlem, mikor ő is leült a zabkásájával az étkezőasztalhoz. Nevetve mondtam neki, hogy mennyi mindent viszek magammal, miközben ő szokás szerint csak csóválta a fejét. Katja is megérkezett, nyomában anyával, és végre mind együtt reggeliztünk. Ki akartam élvezni az utolsó pillanatokat, mert legközelebb erre a karácsonyi szünetben lesz lehetőségem.

Fél óra múlva csengettek. Felkeltem, megtöröltem a számat a szalvétával, és ajtót nyitottam Ivanovics professzor előtt, aki Londonba, a King's Cross-ra fog vinni.

-Készen van, Rosztova?

-Igen, professzor. Elköszönök, és aztán mehetünk. – mondtam neki, majd visszasiettem az étkezőbe.

Katja szorosan megölelt, és megígértette velem, hogy mindenképpen írok majd neki. Eddig egy suliba jártunk, ez lesz az első éve, hogy nem vagyok ott én is mellette. Apa, majd anya is szorosan megölelt, majd Kostja jött. Izmos karjaival szinte kiszorította a levegőt a tüdőmből, de most hagytam neki. Nagyon fog hiányozni ő is. Egy puszit nyomott a fejem búbjára(neki könnyű, vagy két fejjel magasabb, mint én), majd összeszedtem a kistáskámat. Ellenőriztem, benne van a jegy, mellette egy dobozban egy kis kaja, egy üveg víz, és a kedvenc könyvem. Még egyszer köszöntem, majd Ivanovics és a lebegő ládám mögött becsuktam az ajtót, és megálltam a professzor mellett. A professzor a bal karját nyújtotta felém. Vettem egy mély levegőt, majd megfogtam a kezét. A gyomrom tájékán egy erős rántást éreztem, majd mintha egy keskeny csövön préseltek volna át, megérkeztünk. Egy pillanatra megtántorodtam, de Ivanovics időben elkapott. Mikor enyhült a forgás a gyomromban, kinyitottam a szemem, rögtön Ivanovicscsal szemben voltam.

-Köszönöm, professzor úr! – mondtam neki. Bólintott, majd a ládámat mellém tette.

-Szálljon fel a vonatra. A vonat máshol nem áll meg, csak Roxmortsban, úgyhogy emiatt ne aggódjon, tudni fogja, ha ott van. A talárja megvan?

-Igen, tanár úr, a ládámban van az is, minden más holmival, ami kelleni fog. A nyáron küldtek levelet a szükséges holmikkal kapcsolatban.

A professzor csak bólintott, tudomásul véve az információt.

-Akkor rendben. Vigyázzon magára, és ne hozzon szégyent az iskolánkra! És kérem, írjon egy levelet, ha megérkezett! – fiatalos arcán egy mosoly tűnt fel.

-Én? Soha! – nevettem fel a tanárral együtt. Én, aki nem keveredik bajba... milyen szép is lenne. De én, esküszöm, sosem keresem a bajt. A baj talál meg engem. - És rendben, írni fogok.

A tanár úr rám mosolygott, szorított egyet a vállamon, majd hangos pukkanás kíséretében hoppanált.

Ekkor néztem csak jobban körül. A kilenc és háromnegyedik vágányon álltam, rengeteg más diák és szülő mellett. A sínen egy piros-fekete gőzös állt, hosszú vagonok voltak rákapcsolva. A ládámat a hozzám legközelebbi ajtóhoz rángatva próbáltam megemelni. Hiába vagyok erős, azért a láda igencsak nehéz volt.

-Segíthetek? – egy vörös hajú, helyes fiú szólt le a vonatról.

-Igen, kérlek. Úgy tűnik, egyedül nem bírom el. – nevettem el magam. – És nem tudom, hogy itt milyen szabályok vannak, szóval pálcát még nem akartam használni.

-Miért, te külföldről jössz? Itt tényleg nem lehet pálcát használni, hiszen rajtad van a nyomjel.

-Igen, Oroszországból jöttem. – lihegtem, mert közben sikerült a ládát a vonatra feltuszkolnunk. Egy kupéba vittük be a ládám, ahol volt már három másik is. Egy barna bőrű srác állt az ablakban, és beszélgetett (gondolom) a családjával.

-Nem gond, hogy ide hoztam a ládát, ugye? Gondoltam, utazhatnál velünk.. – nézett rám a vörös hajú srác. – Amúgy, George Weasley vagyok. – mutatkozott be.

-Irina Rosztova. És nem baj, dehogy, örülök, hogy nem egyedül kell utaznom. – sóhajottam egy nagyot vigyorogva. Közben a barna srác is elköszönt a családjától, és nézett rám nagy meglepődve.

-Szia, hát te ki vagy? Még sosem láttalak a Roxfortban. Lee Jordan vagyok egyébként.

-Irina vagyok, cserediákként vagyok itt. – mosolyodtam el.

-Oké, srácok, én még visszamegyek köszönni a családnak, majd jövünk. – hátrált ki a kabinból George, és tűnt el a folyosó forgatagában, ahol egyre többen kezdtek el tolongani. Közeledett a 11 óra, amikor is indul a vonat, és azt senki nem szerette volna lekésni.

-Szóval, hány óra az út? – kérdeztem Lee-től, miközben a ládámból előszedtem a taláromat, hogy majd ne később kelljen benne kotorászni, amikor már fent van a fejünk fölött a tartón. A kistáskámat az egyik ülésre tettem az ablak mellett, és visszafordultam a láda felé. Aminek hűlt helye volt, ugyanis Lee egy mozdulattal felrakta a tartóra, és éppen rögzítette, hogy ne essen a fejünkre. – Hú, de erős vagy. – csodálkoztam el rajta. Én is minden nap edzek, ezt mégsem bírtam el.

-Köszi. – vigyorodott el, és megállva előttem, az izmait kezdte ugráltatni, mire elröhögtem magam. – Amúgy, visszatérve a kérdésedre, egész nap úton vagyunk. Este hét körül érünk oda.

-Ó, az jó, nálunk jó pár napba telik, mire odaérünk. – zuttyantam le. Kezdett nagyon melegem lenni, mert azért itt Pétervárhoz képest elég meleg van, szóval levettem a fehér pulcsim, és felakasztottam a fogantyúra, majd ránéztem a srácra, aki kerekre tágult szemekkel nézett rám. Vagyis inkább a karomra. Olyan vicces látvány volt, hogy elröhögtem magam, majd megszólaltam. – Kérdezz nyugodtan, nem harapok.

-Mi ez a karodon? Úgy értem, miért van az egész kivarrva? – a döbbenet valahogy nem akart az arcáról eltűnni, szóval én még mindig kuncogtam.

-Hát, mert én úgy szerettem volna. Meg nálunk ez nem annyira szokatlan látvány. Mármint, sok iskolatársamnak van tetoválása, de tény, hogy annyi, mint nekem, olyan más nincs.

-És a szüleid mit szóltak hozzá? Egyébként, nem köszönsz el tőlük? Mindjárt indul a vonat. – intett az ablak felé.

-Anya nem volt oda érte, sopánkodott egy pár napig... De tudod, ilyenek az anyák. Amúgy annyira ledöbbenve nem volt, mert a bátyámnak már volt tetoválása, amikor én az elsővel hazamentem, és az még egész picike volt... - vigyorogtam. -Apa meg annyit mondott, amíg ízléses, és el lehet takarni, addig őt nem fogja zavarni. De egy idő után őt is megdöbbentette a mániám, mert azt hitte, megállok egynél. Az úttal kapcsolatban, nem a szüleim hoztak ki, ők maradtak otthon, mert majd a húgomat is el kell engedni suliba. Meg egyébként, úgy tudom, hogy a ti törvényeitek szerint, apa nem hozhatott volna társas hoppanálással, mert nincs rá engedélye, szóval ezért az egyik tanárom hozott el. -a folyosóról egyre nagyobb zaj hallatszott be, a vonat indulásáig már csak percek voltak hátra.

A vonat egy zökkenéssel elindult, és pár perccel később George jött be a fülkébe, mögötte egy szeplőre ugyanolyan srác követte.

-...hogy estig várnunk kell vele. – méltatlankodott az iker, aztán megtorpant. – Ki vagy, te szép lány?- tűnt fel egy csintalan vigyor az arcán.

-Ő Fred, az ikertestvérem. – mutatta be George a srácot, aki levágta magát Lee mellé, George pedig mellettem foglalt helyet.

-Irina vagyok. – mondtam mosolyogva a srácnak. – És amúgy, mivel kell estig várni? Ha szabad kérdeznem. – néztem kérdő George felé, mire az unottan megforgatta a szemét.

-A kedves szüleink, de még a bátyáink is titkolják azt a valamit, ami az idén a Roxfortban lesz. Elég idegesítő, hogy senki nem mond semmit. Te tudsz valamit?

-Hát, én először leszek ott, szóval nekem aztán minden szokatlan meg új lesz. – nevettem el magam.- És amúgy... bátyáitok? Hányan vagytok testvérek?- akadtam meg szokás szerint a leglényegtelenebb információn.

-Heten vagyunk. És abból a hétből csak a legkisebb lány. – röhögte el a végét Fred.

-Bill, Charlie, Percy, én és Fred, Ron, és Ginny. Így vagyunk sorrendben.

-Nem igaz, mert én vagyok az idősebb. – vágott közbe a szemben ülő Fred.

-Hazudik. – vágta rá George, mire elnevettem magam.

-És te, Lee? Neked van testvéred? – kérdeztem kíváncsian.

-Nem, nekem nincsen testvérem. Beérem Weasley-ékkel. – vigyorodott el.

-És neked? – kérdezte Fred, miközben egy vizesüveg tetejéről csavarta le a kupakot, és húzta meg.

-Igen, két testvérem van, egy bátyám, és egy húgom van. A bátyám már végzett a suliban, ő most a vállalkozása beindításán dolgozik, a húgom meg szintén sulis még, ő most harmadéves.

A vonatúton sok mindenről beszélgettünk, míg aztán egyszer fel kellett keresnem a mosdót.

-Mi ez a sok tetkó? – tátotta el Fred a száját, mire George is odakapta a fejét. Az ablak mellett ülve ugye pont takarásban volt a kezem, szóval ők még nem látták.

-Hát kivarrattam. – vontam vállat mosolyogva. -Most viszont tényleg meg kellene keresnem azt a mosdót.

-Megyek veled. -szólt Lee, majd ketten elindultunk a folyosón. A kupék többsége tele volt a roxfortos diákokkal, sokukon már talár is volt, úgyhogy úgy döntöttem, ha visszaértünk, átveszem én is. Ugyanis a rövidgatyában és a rövidujjúban, kivarrva, elég feltűnő voltam, mint kiderült. Ki fogok tenni egy táblát a nyakamba, komolyan, hogy nem cirkuszi látnivaló vagyok. Mikor ezt mondtam Lee-nek, felnevetett, majd azt mondta, csináljak egyet Harry Potternek is, mert ő aztán tényleg rászorul.

-Ő is a Roxfortba jár? – csodálkoztam.

-Aha, most lesz negyedéves, asszem. Ronnal, az ikrek öccsével jár egy évfolyamba. Oroszországban is terjedt a legenda? – kérdezte vigyorogva, mire én néztem rá meglepetten.

-Lee, a fiúról még az eldugott maláj törzsek is tudnak. – a srác csak röhögött, majd bement a fiú wc-be, én meg a nőibe. A tükör előtt két csajszi sminkelte magát, és egyúttal el is állták az utam.

-Bocsi, csajok, beengednétek?

-Te meg ki vagy? – néztek rám meghökkenten. És nem mozdultak.

-Az, aki mindjárt bepisil. – néztem rájuk, mire az egyik észbe kapott, és elengedett.

Dolgom végeztével még mindig ott voltak. Nagy nehezen kezet mostam, belenéztem a tükörbe, ezek ketten meg még mindig engem bámultak.

-Irina vagyok, cserediák vagyok Oroszországból.

-Óóó... - néztek rám. A szőke hajú nyújtotta felém a kezét, és bemutatkozott:

-Én Leia Stapleton vagyok, ő meg Isabella Miller. – mutatott a mellette lévő, barna hajú csajszira. – Hugrabugosok vagyunk. – tette hozzá.

-Hát, csajok, örülök, hogy megismerkedtünk, majd biztos találkozunk még. Sziasztok. – surrantam ki az ajtón, mert láttam az újabb sokkot az arcukon, miután látták a jobb karom.

-Húzzunk vissza a fülkébe, mielőtt magukhoz térnek. – suttogtam oda Lee-nek, aki már a folyosón várt rám. Meglepetten nézett rám. Én csak legyintettem, és elindultam vissza a fülke felé, Lee pedig követett. – Találkoztam két hugrabugos csajszival, akik nem tudták feldolgozni a jelenlétemet...

Lee nevetése kitartott a fülkénkig, mire elmeséltem a történéseket, már a könnyeit törölgette. – Örülök, hogy ennyire jól szórakozol. – röhögtem el én is magam.

Nem sokkal később a lámpákat is felkapcsolták a kupékban, aminek örültem, mert már kezdett fáradni a szemem a sötétben olvasástól. A fiúk a kviddicsről beszélgettek, néha kihallottam egy-két nevet, valami Warringtonról meg a kvaff esetéről beszélgettek, ami olyan nagyon vicces volt, hogy csak na, mert mindhárman szinte fetrengtek a röhögéstől. Közben a büfés boszorkány is jött, én pedig meglepetten kóstoltam meg az édességeket. Nálunk teljesen más a felhozatal, ilyen édességekkel még nem is találkoztam. A tökös derelye nem is ízlett, azt átpasszoltam a mellettem (akkor már) fekvő George-nak, de a nyaláspálca, meg a Drubli finom volt. Elgondolkodva néztem ki az ablakon, amikor hirtelen felálltam. Lee mellém állt, és kimutatott az ablakon.

-Az ott a Roxfort. 

*Malyshka - kicsi lány