A hajnal első (képzelt) napsugarai Perselus nappalijában, a kibővített kanapén értek. Megpróbáltam elaludni, de nem tudtam. Csak forgolódtam, mire elaludtam volna, percekkel később már ébren is voltam, mert nem tudtam szabadulni a rémképektől. Azt hittem, ezen már bőven túl vagyok, de úgy tűnik, nem. Nem akartam visszamenni Tokióba, mert bár az emberek végtelenül kedvesek, megértőek, profik, és tudtak segíteni, barátaim is lettek, nem akarom, hogy megint ott kelljen küzdeni a lelkemért.

Azon gondolkodtam, vajon lesz-e olyan, hogy nem jutnak eszembe napi szinten a történtek? Lesz-e olyan, hogy nem saját magamat fogom hibáztatni olyan dolgokért, amiről józan ésszel én is tudom, hogy nem tehetek róla, de akkor is. Nem könnyű egy ilyen terhet viselni. Megosztani pedig még nehezebb, és úgy tűnik, nem kerülhetem el. A Weasley-ikrek, Lee, a szobatársaim már így is túlságosan közel kerültek hozzám. És ami ma éjjel történt... Nem fogják bevenni, hogy csak egy sima, egyszerű rémálom volt.

-Miért nem alszol? 

Az ajtóban egy álmos, nagyon kócos Perselus Piton állt. Egyszerűen nem tudtam nem megmosolyogni, hiszen az emberek többsége nem gondolná, hogy neki is vannak ilyen hétköznapi megmozdulásai. Például, hogy reggel a szemét dörzsölve megy neki az ajtófélfának.

Miután kiszórakoztam magam a látványán, vállat vonva válaszoltam. - Nem tudtam visszaaludni. Folyton a történtek voltak a szemem előtt... De mindegy, most nem akarok erről beszélni.

Perselus bólintva vette tudomásul, majd a konyhába indult.

-Kérsz valamit inni?

-Van kávé? - keltem fel a kanapéról, és álltam meg az ajtóban. 

-Van. - vett le egy üveget a felső polcról. - Bár én a teát jobban szeretem...

-Jó, de te angol vagy. - forraltam fel a vizet egy legyintéssel. - Mi, oroszok, és a világ többi része, szeretjük a kávét.

-Persze, persze. - legyintett. - De a tea sokkal egészségesebb.

-Hát, lesz majd idő, amikor esetleg nem fogyaszthatok koffeint... Akkor jó lesz a tea. Vagy legalábbis pár évvel ezelőttig így gondoltam. - fejeztem be a mondtatot halkan. Azóta történt pár dolog.

-Miért, most már nem így van? - fürkészett karba tett kezekkel.

-Ugyan, szerinted ki akarna engem? - tártam szét a kezeim. - Te is láttad a hátamat, ennek egy életre nyoma lesz. A tetoválás javít rajta, így az emberek nem borzadnak el egyből, de akkor is...

-Szerintem - nézett bele a szemembe. - aki tiszta szívből, igazán szeretni fog, az nem pár sebhely és tetoválás alapján fog ítélni. Igen, ami történt, megtörtént, de nem élheted úgy az életed, mintha akkor véget ért volna.

-Ugye tudod, hogy most mondtad el életed legigazabb tanácsát, de te magad sem fogadod meg? - néztem rá pár perc hallgatás után. - Lily meghalt, Perselus, de ez nem azt jelenti, hogy te is.

Perselus szemében fájdalom jelent meg, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én felemelt kézzel állítottam meg.

-Még nem fejeztem be. Igen, szeretted őt, de el kell engedned. Már akkor el kellett volna, amikor James Pottert választotta. - a kávésbögrét letettem a pultra, és az egyre dühösebb Perselus elé léptem. - Lehet, hogy most nagyon megbántottalak, és hidd el, hogy nem ez volt a szándékom. De az élet nem egy csírájában halott szerelem üldözéséről szól. Te élsz. És én hiszek abban, hogy van túlvilág, ahol majd egyszer találkozunk azokkal, akik szeretnek. És abban is biztos vagyok, hogy Lily még akkor sem akarná, hogy egyedül, magányosan és szomorúan éld le az életed, ha dühös rád egy régi beszólás miatt. 

A kávémat kiittam, majd a mosogatóba helyezve, a balommal végigsimítottam Perselus vállán. 

-Gondolkozz el ezen. Nem könnyű, tudom, és nekem sem könnyű a saját problémáimmal megküzdeni. De egy napon szeretném látni, hogy a lelked mélyén helyre tetted az elmúlt 20 évet. 

A konyhát elhagyva feküdtem vissza a kanapéra azzal az elhatározással, hogy mégis megpróbálkozom az alvással. Legalább egy órát. A Perselussal való beszélgetés jobban kimerített, mint gondoltam. 

*

A gyengélkedőre tartottam, miután tudtam aludni pár órát, bár az sem a legkellemesebb volt. Álmodtam, de ezúttal nem volt olyan durva, mint éjszaka.

A folyosókon csend honol; órák vannak éppen. Ezért is rezzenek össze, mikor egy kéz landol a vállamon.

-Te hülye, megijesztettél! - csaptam rá Lee kezére, majd a háta mögött megláttam a Weasley-ikreket is. - Miért nem vagytok órán?

-Elmaradt. - legyintett George. - Bimba lebetegedett.

-Ó, tényleg. - realizáltam. Perselus mondta valamikor, de nem igazán figyeltem. 

-Merre voltál? Reggel kerestünk a gyengélkedőn, de nem voltál ott.

-Most megyek a gyengélkedőre. - próbáltam a kérdést kikerülni. - Szerintem már nem is kell visszarakni a tapaszokat, az a gyógyszer gyorsan hatott.

-A kérdésre felelj, Irina! Hol voltál? Aggódtunk miattad, most indultunk McGalagonyhoz, mert nem voltál ott, ahol elvileg lenned kéne! - állt meg előttem Fred indulatosan. - Még most se bízol bennünk annyira, hogy elmondd?

-Fred... - sóhajtottam, majd megakadtam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Hát, a hallgatásom felért ezer szóval. 

-Hagyjuk, nem fontos. - fordult meg, és sétált el a folyosón.

-Utána megyek. - mondta George. 

Néztem az ikreket elsétálni, és a szívem szakadt bele. De nem így akartam beszámolni arról, ami bennem zajlik, az pedig, hogy jelenleg Perselusnál lakom, nem javítana a dolgon. 

-Naa, ne sírj. - ölelt meg Lee, én pedig szipogva bólogattam. Olyan jól esett ez az ölelés; eddig valahogy nem realizáltam, mennyire szükségem van rá. - Gyere, menjünk a gyengélkedőre, aztán szerzünk valami kaját.

-Jó. - töröltem meg a szemem. - Tudnék enni egy medovikot.

-Az mi? - kanyarodtunk be a folyosó végén balra, ahol a gyengélkedő ajtaja volt.

-Az egy orosz mézes süti. Nagyon finom. - engedett előre az ajtóban Lee, majd csukta be maga mögött. - Jó napot, Madame Pomfrey! Jöttem leszedetni a kötéseket.

-Rendben, egy pillanat, előbb még el kell látnom a kisasszonyt. Az utolsó ágy szabad, oda menjen kérem.

Az ágyak között az utolsó ágyhoz léptem, mikor egy ismerős fej bukkant fel a szemközti ágyon.

-Draco, hát te? - léptem a mardekáros fiú mellé, aki a szokásosnál sápadtabb volt.

-Elkaptam valami hányós vírust. - legyintett. Segítettem neki felülni, aztán az ágy végébe ültem le.

-Rina, te mit... - tért vissza Lee a mosdóból. A két fiú már kezdte volna a szokásos szemétkedést, de ugyebár én ott voltam...

-Srácok, ne már! - néztem egyikről a másikra. - Csak amíg itt vagyok, addig tartsátok a csőrötöket! És lépjünk már túl végre azon, hogy ki melyik házba tartozik.

-Felőlem. - tette fel a kezeit a szőke. - És te mit keresel itt? - ignorálta totálisan a griffendéles háztársamat.

-Megvágtam magam egy-két helyen - mutattam a kezemen a ragtapaszokat. - most jöttem levetetni őket.

-Ezt mégis hogy hoztad össze? - húzta össze a szemeit.

-Hát.... szó szerint beleestem két törött kancsóba. - húztam el a számat. A beszámolóra Lee is felfigyelt, de nem szólt közbe. - Rosszat álmodtam, és arra ébredtem, hogy próbálnak felébreszteni. Legurultam az ágyról, bele a szilánkokba. Lábamon meg a mellkasomon is van pár.

-Meg ahogy látom, az arcodon is.

-Béna vagyok, mondtam már? - tártam szét a karjaim, mire a mardekáros fiú elmosolyodott. Ekkor lépett oda a javasasszony, és terelt be a paraván mögé. Az ágyra leülve előbb a lábamat kezelte le, majd jött a mellkasom.

-Hozok újabb adag fertőtlenítőt, mindjárt jövök. - sietett el a javasasszony.

-Irina, kérsz egy csokibékát? - hallottam Draco hangját. - Kaptam egy csomót.

-Igen, légyszi. - néztem ki a paraván mögül. - Még jó, hogy nem hajtó vagy. Szörnyen célzol. - néztem a béka után, ami az éjjeliszekrény alá csúszva végezte. 

-Kell a béka, vagy nem? - érkezett a válasz.

A komód alá esett békát sikeresen kiszabadítottam, és a csomagolást kibontva kezdtem nyammogni. 

-Te melyik kártyát kaptad? - nézett be Lee a paraván mögé, de aztán rögtön el is kapta a fejét. - Basszus, bocs...

-Semmi baj - szóltam ki neki kuncogva. A pólómat magamra terítve szóltam ki neki. Majd a vörös fejét látva röhögtem el magam. - Most gyere. És nyugodj meg, volt rajtam melltartó. Ja, és Agrippát kaptam. - mutattam fel a kártyát.

A lábamat felhúzva csináltam helyet neki az ágy végében, majd miután nem kért a csokiból, ettem tovább. Aztán gondoltam, pofátlan leszek.

-Draco, kaphatok mégegyet? - szóltam át vigyorogva. A válasz egy égből pottyant béka volt, ezúttal pontosan. - Köszi.

-Elmondod, hogy mit álmodtál? - kérdezte némi csend után Lee. 

A békát lenyelve, egy nagy sóhaj után hoztam egy döntést. - El fogom. De szeretném, ha a többiek is ott lennének, mert nekik is magyarázattal tartozom. Főleg a lányoknak. És nem szeretném többször is feleleveníteni.

-Oké. - bólintott Lee. - Ahogy szeretnéd. - mosolygott rám, én pedig megkönnyebbültem, hogy hajlandó várni.

-Itt is vagyok, fo... Jordan, maga mit keres itt? Kifelé! - kergette ki Madame Pomfrey a paraván mögül szegény fiút. Rázkódó vállal vettem le a pólót a mellkasomról, majd mikor végeztünk a fertőtlenítéssel, vettem magamra vissza. A csokibékás kártyákat megfogva léptem Lee mellé, aki megvárt, majd Dracotól elköszönve vettük az irányt a lépcsők felé.

-Én ma nem megyek ebédelni. - mondtam a fiúnak. - Nincs szükségem a susmusra, inkább szerzek valamit a konyhából.

-Oké, én megyek órára, mindjárt kicsöngetnek úgyis. 

-A jegyzeteket majd elkérhetem?

-Elkérni elkérheted, de nem hiszem, hogy sok hasznod lenne belőle. - vonta meg a vállát, majd a lépcsőn felfelé, én meg lefelé indultam.

*

Délután a klubhelységbe lépve néztem körül, majd mikor megláttam a szobatársaimat, feléjük indultam.

-Hali. - ültem le a kanapéra melléjük. - Fiúk merre vannak?

-Mindjárt jönnek, felmentek valami cuccért a szobájukba. Veled miújság? Jobban vagy?

-Igen, köszi. - tűrtem a hajam a fülem mögé. - Ráértek egy kicsit? Beszélni akarok mind az ötötökkel, csak valami kicsit nyugisabb helyre gondoltam.

-Persze. - csapta be a könyvét Alicia. - Mi lenne, ha felmennénk a srácok szobájába? Ahogy látom, csak ők vannak fent, Troy ott ül a sarokban. - mutatott egy magas, szőke srácra, aki előtt egy nagy kupac könyv hevert.

A lépcsőn felmenve megkerestük az ikrek szobáját, és már Angie kopogott volna, mikor lendületből kitárult az ajtó, ahol egy döbbent George Weasley állt, kezében könyvekkel.

-Hát ti? - kérdezte.

-Mesélni jöttem. - léptem ki a két lány mögül. - Szabad?

-Öhm, persze, gyertek. - engedett be minket.

-Sziasztok. - köszöntem a másik két fiúnak. - Ráértek egy kicsit?

-Persze. - felelte Lee mosolyogva, aki tudta, miért voltam itt. A szobába belépve néztem körbe, majd Lee ágya végébe csüccsentem le. A velem szembeni ágyon Fred még mindig duzzogva bámult kitartóan a mennyezetre, George egy székre telepedett le, az ő ágyát pedig a két lány foglalta el. A támfához dőlve húztam magamhoz és karoltam át a lábaimat, majd nagyot sóhajtva belekezdtem.

-Szóval, szerettem volna magyarázatot adni a tegnap estével kapcsolatban - nyeltem nagyot - meg úgy általában. Nem könnyű erről beszélnem, szóval én többször nem szeretnék a jövőben erről beszélni. - néztem rájuk. 

A két lány a párnát megigazítva helyezkedett el, Fred a másik ágyon szintén a támlához dőlve ült, és mellettem Lee is elhelyezkedett, majd várakozóan nézett rám. 

-Nos, azt tudjátok, hogy én Oroszországból jöttem, a családom szentpétervári, és én a Diksonba jártam, ahova egyébkét a szüleim is, meg a két tesóm is, a kisebbik még mindig ott tanul. - tűrtem hátra a hajam. - 13 éves voltam, nyári szünet kezdetén voltunk, amikor egyik nap azt beszéltük meg anyukámmal, hogy elé megyek, és sütizünk egyet, miután végzett a munkában. - nagy levegő. - A megbeszéltek szerint a Téli Palota előtt a téren sétálgattam, már láttam közeledni, ahogy ő is engem, amikor valaki mögém lépett, és a vállamnál megfogott. Hoppanáltunk.

-Ismerted? A hoppanálót. - nézett rám feszülten George. A számba harapva ráztam meg a fejem.

-De hát ez....

-Emberrablás. - fejeztem be Lee mondatát bólintva. A szememből egy könnycsepp gördült le. - Egy évig voltam bezárva, de hiába, amit akartak, nem kapták meg, nem voltam hasznukra. 

-Bántottak? - ennyire dühösnek nem láttam még Fredet.

-A kedvencük a korbács volt. - a lélegzetük benn akadt, úgy ledöbbentek. - De nem a sima. A tüskés fajta, tudod, ami mélyre megy. - magyaráztam. 

-Úristen. - suttogta Alicia.

-Nézzétek meg nyugodtan. - A fal felé fordulva vettem le a felsőmet, és szóltam hátra. - Nem azért van kivarrva a hátam, meg a karom, mert én annyira azt akartam. A tetoválás elfedi a borzalmakat.

A hajam a hátamról előre tűrve hagytam, hogy közelebb jöjjenek.

-A művész ügyes volt, alig látszik. - szólalt meg George rekedten.

-Add a kezed. - nyúltam hozzá, majd a bal lapockám felé irányítottam egy bizonyos pontra, ahol a sebhely eléggé kidudorodik ahhoz, hogy érezhető legyen. Az érintésekre még úgy is összerezzentem, hogy pontosan tudatában voltam, hogy hozzá fognak érni. Csendben hagytam, hogy megnézzék, majd a pólómat visszavéve fordultam meg újra. Nem néztem az arcukra; nem akartam látni azt a borzadást, ami az emberek arcán szokott megjelenni, amikor rájönnek, hogy miért vagyok kivarrva.

Az ágyra ülve kucorodtam össze, majd lehunyt szemekkel folytattam. Szemeimből csorogtak a könnyeim, de nem érdekelt. 

-Már az első nap megtaláltam a pincében egy ott felejtett rozsdás csavart, amit sikerült eldugnom. Eltelt egy év, bár ezt én ennyire pontosan nem tudtam, utólag mondták... egy sötét pincében nem tudod mérni az időt. Eljutottam egy pontra, amikor feladtam. - nyitottam ki a szemem, és néztem rájuk. A könnyeimet a kezemmel töröltem le. - Azt persze nem tudtam, hogy az aurorok aznap akadtak a nyomomra. Csak a szerencsén múlt, hogy nem véreztem el... felvágtam az ereim. - tettem hozzá Fred felvont szemöldökére nézve. - Ezt a heget mutattam már nektek valamikor. - tartottam fel a karom.

-Basszus, Rina, én...- szólalt meg Lee, de közbevágtam.

-Csak azt ne mondd, hogy sajnálod. - néztem rá. - Nem kell a sajnálat. Valamilyen érthetetlen okból még élek, és egyszer ki kell derítenem, hogy miért. És nem fogják szárazon megúszni. - Dühös voltam. Tönkretették az életem, és ezt nem fogom annyiban hagyni. - Így kerültem hát Tokióba, ahol egy kórházba kerültem be, mert nyilván rengeteg pszichés probléma alakult ki nálam... Például senkiben nem bíztam meg. Főleg apámban nem, mert az ok, amiért elvittek, az ő volt... Belekeveredett valamibe. 

Egy orrfújás után folytattam. A társaim a másik két ágyon ültek, és hallgattak, a szemeikben pedig láttam azt, amit annyira nem akartam. - Szóval, a kórházban kezeltek, nem sok híja volt, hogy ne ott végezzem, mert olyan mélyen voltam, hogy majdnem leugrottam a tetőről... De nem tettem. - tártam szét a kezeim. - Ekkor jött Senja az életembe. Azt tudni kell rólam, hogy már a Diksonban feltűnt a tanároknak, hogy milyen tehetséges vagyok. Hozott egy prospektust, hogy mi lenne, ha indulnánk azon a versenyen párban, és ez volt az, ami visszarántott. Beszélni nem beszéltem továbbra sem, de minden nap megküzdöttem a démonjaimmal, hiszen táncoltam vele. Nem kényszerített arra, hogy rögtön hagyjam, hogy megfogja a kezem, vagy hogy eldobjon, türelmesen kivárta, amíg én késznek éreztem magam. Aztán elkezdtem beszélni, először csak vele, majd a pszichiáterrel is... Elkezdtem tanulni is, hogy egyrészt kitöltsem a fennmaradó időt, másrészt be akartam hozni a lemaradásomat. Tanultam japánt is valamennyire... 

A mondatot félbeharaptam, mikor egy patrónus elevenedett meg előttem. Az őzsuta rám nézett, mire halványan elmosolyodva válaszoltam a ki nem mondott kérdésre. - Minden rendben, mindjárt jövök, fél óra.

-Ez ki volt? - kérdezte Angie döbbenten.

-Nem fontos. - legyintettem, bár ez nem felelt meg a valóságnak. Megnyugvás töltötte el a szívemet, a tudat, hogy Perselusnak fontos vagyok, boldoggá tett. A szobában csend volt, amit újra megtörtem. - Az apámmal nem jött helyre a kapcsolatom, valahogy nem tudja kezelni ezt a helyzetet... És az anyámmal meg a két testvéremmel sem olyan a kapcsolatunk, mint előtte. Mindnyájan megjártuk a pokol egy-egy bugyrát. Én nem ilyen voltam előtte. - tártam szét a karom. - Mindig a társaság középpontja voltam, a suli legnépszerűbb tagja, akihez mindenki odamegy, és megoszt dolgokat, amiket nem kéne... És erős gyanúm, hogy ezeknek az információmorzsáknak egyike túlságosan nagysúlyú volt. Én pedig megosztottam apámmal, hiszen ő ezt kérte tőlem.

-Kémnek állította a saját lányát? - csattant fel Fred, mire összerezzentem.

-Oroszországban ő egy elég ismert személy, nagy tekintélye van. Fogalmazzunk úgy, hogy én ugyanúgy az ő nevére hivatkoztam, ahogyan Draco teszi most a saját apjával.

-Draco? - hitetlenkedett George. - Mióta szólítjuk mi azt a görényt így?!

-Ezt most vond vissza. - szikrázott a szemem. - Nem sokban különbözünk egymástól.Ha őt megvetitek, úgy engem is nyugodtan. Semmivel sem voltam jobb nála.

-De az más!

-Ugyan mitől lenne más? - néztem rá Fredre. - Én megfizettem az árát, és nagyon szeretném, ha neki nem kellene! És ha csak egy kicsit lennétek kedvesebbek egymáshoz, akkor tudnád, hogy okos, értelmes kölyök, csak rossz családba született!

Elegem lett. Nagyon fáradt voltam, kimerültem, és még fel is húztam magam. 

-Én most megyek, srácok. - sóhajtottam. - Köszi, hogy meghallgattatok... és nagyra értékelném, ha nem terjesztenétek ország-világ előtt a történteket. - halkultam el a mondat végére. Egy intéssel levettem a bűbájt a szobáról, ami megakadályozta, hogy bárki is kihallgasson minket, majd kinyitottam az ajtót.

-Most hova mész? - kérdezte George. 

-George, ne. - szólt neki Lee, mielőtt én megszólaltam volna. Csak biccentettem egyet, majd a klubhelységet elhagyva a pince felé vettem az irányt. Hosszú nap volt.