A sötét éjszaka csendjét csak a lihegésem, és a mezítelen talpaim csattogása zavarta meg. A levegőben látszott a lehelletem; nyár létére elég hideg volt. Legalábbis azt hiszem, nyár van. A pincében egy idő után elveszti az ember az időérzékét.

-Ott van! - harsant a kiáltás mögöttem, aminek hallatán gyorsabban kezdek futni. A hátamon éreztem, hogy szétnyílt a seb, ami nem tudom,  mikor került rám. Nem tudom, mikor van reggel, és mikor este, az a seb ott lehet egy hete, vagy egy hónapja is. Ő nem hagyja begyógyulni. Azt mondja, emlékeztető arra, hogy mi jár azoknak, akik nem engedelmeskednek. 

-És mi jár annak, aki nem tud semmit? - nyöszörögtem a földön fekve. Én és a lepcses szám, mikor tanulom meg végre, hogy mikor kell befogni? A kérdésemnek eredménye elég fájdalmas volt; annyira, hogy elájultam. Még ez is jobb, mint ébren lenni, és azon tűnődni, hogy vajon van-e még valaki, aki keres, akinek fontos vagyok.

A sarkon élesen befordulva egy sikátorban futottam tovább, aminek a végén egy masszív kőfal áll. Visszafordulni késő, az üldözőim már a sikátorban vannak. 

-Megvagy, te ribanc. - köpte felém a szavakat a magasabbik. A hangja mély, reszelős, akcentussal beszél; egyértelműen nem orosz. - Most szépen visszaviszünk, és akkor talán megéred a reggelt. A gazda dühös. - sziszegi az arcomba.

Még mindig nem tanultam eleget, úgy tűnik, mert az illető nyilván nem díjazta, hogy a nyálam az arcán landolt.

Szédülve estem a földre, a fejem zúgott a pofontól, és a fejemen is lett egy újabb nyílt seb. 

-Kötözd meg. - szólt a másiknak, aki a pálcáját rám irányítva motyogott valamit, aminek eredményeképpen a kezeim és lábaim szorosan össze lettek kötve. A levegőben lebegtetve indultunk vissza a sikátorban. Már az utcán jártunk, amikor eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy teli tüdőből sikítani tudjak. 

Legközelebb kikötözve ébredtem.

*

Az arcomra löttyentett hideg vízre ébredtem. Reflexből fordultam le az ágyról, bele a vizes kancsó maradványaiba, amik rögtön belefúródtak az alkaromba, és egyet az arcomon is éreztem, de nem érdekelt; egy nagyobb darabot a kezembe fogva húztam össze magam, és fordultam meg. A kezemen egy vékony csíkban kezdett folyni a vér, és a talpamba is beleállt pár szilánk. Lihegve tűrtem odébb a szemem elé hulló hajam, hogy lássam a támadómat. A hangok csak másodpercekkel később jutottak el az agyamig.

-Rosztova, jól van? - a sötétben nem látszott, ki az, csak a sötét szilrulettje. A kezemet meglendítve dobtam el a szilánkot, ami elől az illető elhajolt; a kancsó darabja a falon tört szét. A kezembe fogtam egy kisebb, de szintén éles szilánkot, és figyeltem tovább.

-Ezt mégis hogy...

-Hagyj békén! - a hangom rekedt volt, és a torkom is fájt. Nagyot nyelve szólaltam meg újra, az arcomon könnyek kezdtek csorogni. - Nem megyek oda vissza.

Az alak az ajtó felé szólt, de a tekintetét nem vette le rólam. A tartása óvatosabb lett, és egy pálcát is észrevettem a kezében.

A lámpát valaki felkapcsolta, az éles fénytől hunyorogni kezdtem, úgy mértem fel a környezetem. Az ajtóban egy csapat diák állt, köztük a szobatársaim, velem szemben pedig a házvezető tanárom.

-Johnson, keltse fel Madame Pomfreyt, mondja meg, hogy sürgős! - a tanárnő még mindig tartva a szemkontaktust, lépett felém egyet, de én nem bíztam benne; a kezemben a szilánkot dobásra emeltem.

-Nem kell Madame Pomfrey. - ráztam a fejem.

-De ige...

-Perselust hívja, vagy a legközelebbi szilánk már célba talál. - sziszegtem.

-Roszt...

-Hívja! - a hangom rekedt volt, de határozott.

A professzor patrónust idézett, a macska rögtön távozott a falon át, én pedig továbbra sem eresztettem el a szilánkot. A vértócsa egyre nagyobb lett a lábamnál, és a karom is libabőrös volt. Pillanatokig tartott, mire rájöttem, hogy vizes vagyok. A hajamból csöpög a víz, és a fekete bő pizsama pólóm is a testemre feszül.

-Most kimegyek. - szólalt meg a professzor. - Piton professzor mindjárt ideér, Madame Pomfrey úgyszintén.

-Nem kell Madame Pomfrey. Perselust hívja. - ismételtem meg a padlón dülöngélve, magam elé meredve.

Az ajtó csukódott, én pedig az addig benn tartott levegőt hangosan kifújtam. A szobában körülnézve láttam, hogy az ágyak mind bevetetlenül állnak, körülöttem tócsában áll a víz, keveredve némi vérrel, és szilánkok mindenhol. Úgy tűnik, két kancsót vertem le, rémleni kezdett, hogy este a kiürült kancsót nem tettem vissza az asztalra, csak egy másikat hoztam mellé. Az ablakon kinézve láttam, hogy még sötét van, az órára ránézve rájöttem, hogy nem véletlenül. Hajnal 3:26-kor nem is vártam mást Skóciában.

Az ajtó kicsapódott, mire a szilánkot gondolkodás nélkül dobtam el az irányba. Későn jutott el az agyamig, hogy az ajtóban egy erősen lihegő Perselus Piton állt. Vagy legalábbis egy Perselus kinézetű férfi. A szilánk a karján vágta meg, egy vékony vérpatak indult meg, de nem törődött vele. Az ajtóban tágra nyílt szemmel nézett rám, akinek a kezében újabb szilánk állt dobásra készen.

-Miről beszélgettünk először? - tettem fel a kérdést, hiszen akárki lehet ez az ember, csak egy kis százfűlé-főzet kell hozzá.

-Megmutattad az emlékeid. - válaszolt óvatosan. - Elmesélted Tokiót. Whiskey-t ittál, és elájultál a konyhámtól.

A válaszát hallva leeresztettem a kezem, és a könnyeim még jobban ömleni kezdtek. Perselus azonnal kivette a kezemből a véres szilánkot, és leültetett az ágyra. Ő maga a vízzel és a szilánkokkal nem törődve előttem guggolt.

-Mi történt? 

-Én csak... én csak futottam, és hideg volt... Üldöztek... - hadonásztam a karjaimmal, a zokogásom kezdett egyre hisztérikusabb lenni. - Nem hallottak... senki nem segített...

-Rendben, próbálj lenyugodni. - szólt nyugodt hangon hozzám. - Irina! Ide figyelj! - terelte magára a figyelmem, ami nem sikerült, mert az ajtó újból kitárult, és Madame Pomfrey és McGalagony professzor jött be, aminek hatására újra rám jött a pánik. Egy szilánkot felkapva húztam magam össze, aminek Perselus láthatóan nem örült.

-Álljanak meg ott. - emelte fel a kezét, mire a két nő megtorpant. Az ajtó hangos csattanással becsukódott az intésére, mire én összerezzentem. - Irina, nézz rám. 

-Nem fognak bántani. - tette hozzá, mikor látta, hogy még mindig őket figyelem. - Azok, akiknek mondják magukat. - vette ki a szilánkot újra a kezemből.

-Mi történt, Minerva? - kérdezte a javasasszony, körbenézve a toronyszobában.

-Johnson ébresztett azzal, hogy Rosztova sikítozik, dobálja magát, de nem reagált arra, amikor megpróbálták felrázni. Mikor leöntöttem vízzel, rögtön felébredt, és szilánkokkal kezdett dobálni, fenyegetőzött, hogy Perselust akarja. Hallatlan, megsebesíthetett volna, erről az igazgató úr is hallani fog, azt garantálhatom. - kezdett el velem kiabálni, amire összehúztam magam.

-Elég. - dörrent rá a bájitaltan tanár. - Ne ijessze meg még jobban! Gondolod, hogy szándékosan bánt másokat?

-Szilánkokat dobált, csak a szerencse, hogy nem talált el! 

-Talán elgondolkodhatnál rajta, hogy mire reagál ilyen szélsőségesen! - zárta le a vitát Perselus. - Neked kéne a legjobban tudni, hogy mik a PTSD tünetei. Irinánál ez történt, és még ront is a helyzeten, szóval, szépen kérem, Minerva, hagyjon minket, intézze el a többi tökkelütöttet, akik az ajtónál hallgatózni próbálnak. Majd tájékoztatom, ha itt végeztem.

A tanárnő a döbbenettől csak hápogni tudott, de aztán elhagyta a toronyszobát. Az ajtón átszűrődött a diákok zsibongása, majd az is elhalkult. Madame Pomfrey a táskáját Alicia ágyára tette, és kinyitva fertőtlenítőt, csipeszt, és kötszert vett elő.

-Szeretném, ha megengednéd Poppy-nak, hogy lekezelje a sebeidet. Itt maradok végig, ha ez neked segít. - tette hozzá, mikor látta a szemeimet elfutja a könnyfátyol. Bólintottam, ő pedig egy széket fordított az ágy mellé. A támlának dőlve ültem, és hagytam, hogy a javasasszony először a lábamból kiszedje a szilánkokat.

Néhány perc csend utábn, amit csak az üvegszilánkok csörrenése zavart meg, Perselus megszólalt. - Rosszat álmodtál, igaz?

Én csak magam elé meredve bólintottam, majd fintorogtam egyet, mikor a térdemből egy különösen hosszú szilánkot távolított el Madame Pomfrey.

-Megnézed? - kérdeztem tőle végül. Erre az asszony is érdeklődve nézett fel (nyilván feltűnt neki, hogy tegezem), aztán, mintha mi sem történt volna, újra a lábam fölé hajolt.

-Megengeded? - vonta fel a szemöldökét Perselus, mire én csak bólintottam. - Legilimens.

Megmutattam neki, egészen addig, amíg ő megérkezett, és eltaláltam a karján. A jelenbe visszatérve az orromat kifújva néztem a kezeimre, aztán a férfira.

-Ne haragudj, hogy megdobtalak. Nem akartam...

-Semmi baj. - legyintett. - Mindjárt Poppy ezt is kitisztítja.

-Végeztem a lábaddal, most a mellkasod jönne. Úgy látom, oda is fúródótt pár szilánk. - mutatott a szakadásokra a pólómon.

Na, ez kínos lesz.

-Felveszek egy nadrágot előbb. - mondtam a javasasszonynak. Amióta fűtenek, este mindig rettenet melegem van, így rászoktam, hogy egy bő férfi póló+bugyi kombóban alszom. A ládámhoz bicegve kivettem egy laza sortot, majd magamra kaptam, aztán sóhajtva ültem vissza az ágyra. Tétován néztem rá Perselusra, aki rögtön vette a lapot, és a széket megfordítva ült vissza. Nem akartam, hogy kimenjen.

A pólómat levéve ültem le, és hagytam, hogy kitisztítsa azt a pár sebet, ami a mellkasomon volt, aztán megkért, hogy feküdjek hasra, mert a hátamon is látott sebet.

-Megfordulhatsz. - szóltam Perselus felé. A hátamon feküdve a fejemet felé fordítva kezdtem el beszélni. - Most mi lesz? Ezért tuti kirúgnak. Megtámadtam egy tanárt. - húztam el a számat.

-Ha Pottert se rúgták ki, akkor téged sem fognak. - forgatta meg a szemét.

-Harry? Mit csinált? - döbbenten néztem rá, aztán hallgattam a történetet.

-Gondolom, nem viselted jól, hogy még meg is dícsérték őket. - vigyorodtam el, mikor befejezte azzal, hogy még csak le se szidták a hármast, amiért elkábították.

-Örülök, hogy mosolyogsz, de mi lenne, ha nem az én káromra tennéd? - állt fel, és cserélt helyet Madame Pomfrey-val, hogy a másik karomhoz is odaférjen.

-Abban mi lenne a buli? 

Az ajtón kopogás hallatszott, majd az ajtón a szobatársaim néztek be. 

-Elnézést, mi csak pár holmiért jöttünk... - dadogta Alicia, végignézve rajtunk. Hát, nem lehetett valami biztató látvány, én félmeztelenül fekszem az ágyon, mellettem Perselus, és a szoba még mindig katasztrófa sújtotta vidék. Bár a vizet és a szilánkokat már feltakarította Perselus, hogy ne legyenek útban.

-Gyertek csak. - engedtem be őket. - Csajok... nagyra értékelném, ha nem mesélnétek másoknak arról, ami történt. - néztem rájuk komolyan.

-Az ikrek aggódnak. Fred meg aztán főleg. - Fred nevét hallva Perselus felhorkantott, mire én csak ráütöttem a térdére.

-Gondoltam. - sóhajtottam. - Majd beszélek velük holnap. De jól vagyok. Tényleg.

-Kész vagyunk. - szólalt meg Madame Pomfrey. - Visszaveheted a pólódat, bár jobb lenne egy száraz, és kevésbé szakadt. - fintorgott egyet a pólóm maradványaira nézve. A testemen mindenhol kisebb-nagyobb kötés díszlelgett, húzódtak rendesen, de ez semmi ahhoz képest, ami a múltban volt.

-Akkor jobbulást, holnap találkozunk. - köszöntek el a lányok.

-Perselus, a ládámból adnál valamit? Nem vettem ki másikat. - kértem meg a professzort, aki egy ujjatlant dobott oda, ami végülis megfelelt a célnak.

-Most adok egy főzetet, meg kellene innod. Összehúzza a sebeket, pár óra múlva már csak halványan fognak látszani. Délután gyere be a gyengélkedőre, leveszem a kötéseket és ellenőrzöm a sebeket.

-Köszönöm, Madame Pomfrey! - köszöntem meg a segítséget, majd a javasasszony elhagyta a szobát, beengedve McGalagony professzort.

-Jobban van? - kérdezte a professzor. 

-Igen. - bólintottam. - Szeretnék elnézést kérni, tanárnő, amiért megdobtam, és fenyegetőztem.

A professzor csak bólintott, majd folytatta mondanivalóját. - Mindenesetre itt nem maradhat. Azt javaslom, ...

-Emiatt ne aggódjon, Minerva, Irina lejön velem. - jelentette ki Perselus. A széket a helyére tolva határozottan állt meg a professzor fölé magasodva. - Szedj össze pár holmit, nálam leszel, amíg meggyógyulsz. - szólt nekem.

-De... - akadékoskodott a tanárnő, mire én közbevágtam.

-Semmi gond, tanárnő, szívesen megyek. - álltam fel, és vettem fel a papucsom. Egy bő tréninget és pólót raktam be, ezek nem fogják zavarni a sebeimet holnap. Vagy ma, részletkérdés.

-Rendben. - sóhajott a professzor asszony lemondóan. - A holnapi tanítás alól mentesül, pénteken pedig már szünet van. 

A holmijaimat felkapva indultam az ajtó felé, amit Perselus csukott be utánam. - Ezt add ide. - szedte el tőlem a táskámat.

-Tudom vinni.... Mindegy. - legyintettem, mikor ránéztem az arcára. Brr.

A klubhelységben már csak pár fahasáb füstölgött, és a kanapén a Weasley-ikreket találtam elbóbiskolva. Perselus csak fújtatva kiment a klubhelységből, egy ígérettel, hogy a Dámán túl megvár, én pedig a fiúkhoz lépve óvatosan keltegetni kezdtem őket.

-Srácok, ébresztő. - simogattam a vállukat, ahogy régen anya, amikor nem akartam iskolába menni. Hú, de régen volt. - Fájni fog reggel a nya...

-Rina? - fordult George a mások oldalára, ami azt eredményezte, hogy leborult a kanapén. A földön fekve nézett fel, én pedig fölötte álltam. -Rina!

-Csss, csendesebben, holnap tanítás van! Aúú! - szisszentem fel, mikor átölelt.

-Bocsi, bocsi. - lépett vissza azonnal, majd a bátyját kezdte ébresztgetni, aki egyszerűen nem ébredt fel. George megelégelve ezt, nemes egyszerűséggel felpofozta.

-Héé! - nézett a testvérére, aki csak szimplán rám mutatott. 

-Rina! - kiáltott fel a másik hülye is. Istenem, látszik, hogy egy család.

-Csss! - pisszegtük le ketten, George pedig a pólójánál fogva rántotta vissza az ölelésre karjait táró Fredet. - Ne ölelgesd, fáj neki. - tette hozzá, majd felém fordult. - Mi történt?

-Csak egy rémálom. - legyintettem, beleásítva a mondat közepébe. - Menjetek aludni, holnap tanítás, és mindjárt kelni kell.

-De jól vagy? - nézett rám Fred aggodalomtól csillogó szemekkel. Majd észrevette a kezemen a kötést. Aztán a lábamon is végignézett. - Mi történt veled?

-Semmi, csak eltörtem egy kancsót. - kezdtem el hátrálni a portrélyuk felé. - Menjetek aludni, jó?

-És te? - kérdezték. 

-Gyengélkedő. - tártam szét a karjaim. Azt csak nem mondhattam, hogy Pitonhoz megyek.

-Ne kísérjünk el?

-Nem kell, kint várnak rám. Jó éjszakát! - köszöntem el tőlük, majd a portét kinyitva léptem ki.

-Betakargattad őket? - kérdezte Perselus gúnyosan, miközben lefelé indultunk a lépcsőn.

-Igen, adtam jóéjt-puszit a homlokukra. - hülyültem el a választ. - Kérsz te is? - vágtunk át a második emeleti folyosón.

-Na, hagyjál. - vágta rá, mire elnevettem magam. Az egyik folyosói portré (William Carstairs, 1437-1484) rám förmedt, hogy csendesebben, aludni akar, én pedig még jobban vihogni kezdtem. Ez már sok volt az idegrendszeremnek: a rémálom, Karkarov, a Tusa, sebek, kirúgástól való félelem, a barátaim, Perselus, és még ez a portré is. A könnyeim megint csorogni kezdtek. Mindenkinek mondom, hogy jól vagyok, de ez nem igaz. Mélyen érzem magam, és nem tudom, hogyan tovább.

-Gyere ide. - ölelte át a vállam menet közben Perselus. - Megoldjuk, rendben? Minden rendben lesz.