Hétfőn reggelinél a griffendélesek és a mardekárosok között ugyanaz volt a téma: a táncóra, ami minden lány álma, és minden fiú rémálma. Érdekes módon nem terjedt el, hogy én is segítek, a barátaimon kívül úgy tűnik, egy diák se tud róla. 

-Izgulsz? - huppant le mellém Lee, és szedett magának a tojást.

-Nem. - ásítottam. Egyébként tényleg nem voltam ideges miatta, itt én vagyok a profi. - Csak nem tudtam aludni. - tettem hozzá magyarázatképp. Az éjszaka végig forgolódtam egyik rémálomból a másikba; hol a pincét, és Karkarovot láttam, meg mellette még egy másik férfit, akinek elmosódott az arca; hol a tokiói kórház zárt osztályának folyosója rémisztgetett. A csúcs a tokiói kórház teteje volt, ahonnan majdnem leugrottam - itt döntöttem el reggel fél hatkor, hogy nem kínzom magam tovább. 

Töltöttem magamnak egy bögre kávét, majd a többieket hátrahagyva indultam sétálni egyet, hátha a kávé és a hűvös levegő megteszi a hatását. Ami egyébként bejött, mert kitartott a tanítás végéig.

Bűbájtanra késve érkeztem, de Flitwick csak legyintett egyet - mivel ez duplaóra, és a másik felét már tánccal töltjük, nem is kezdtünk új anyagba, csak ismételtünk. Most épp az Aguamenti-bűbáj volt soron, ami nekem remelkül ment, bár miután eláztattam a hollóhátas Michaela Conlint, inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan ne vegyem el a diákok kedvét a tánctanulástól. Az óra végét jelző csengő hangjára a csoport griffendéles lány része fejvesztve indult el a második emeleti terem felé. Én ezen remekül szórakoztam, és a táskámat megfogva csatlakoztam az ikrekhez és Lee-hez.

-Na, és mit fogsz tanítani? - tette fel a kérdést az afrofonatos fiú, miközben levágtuk az utat az egyik titkos alagúton keresztül. Az ikrek mögöttünk elhallgattak, én pedig feleltem.

-Bécsi keringő. - az alagút ezen a részen beszűkült, ami az én magasságomnak nem volt probléma, de a másik három társam fejét lehajtva ment tovább. - Nem nehéz egyébként. Az sokkal nehezebb lesz, hogy a fiúkat rávegyem, hogy ne gorilla-módra táncoljanak.

-Most miért? - méltatlankodott Fred.

-Nem mondhatod, hogy nem tettünk ki magunkért. - kontrázott rá George vigyorogva. Az idióták tegnap megmutatták, hogy szerintük a meglévő tánctudásuk elég jó a bálhoz. Az egész klubhelység fetrengett a röhögéstől, én meg kikerekedett szemekkel csak azt tudtam mondani, hogy amennyiben nem jönnek maguktól, a fülüknél fogva rángatom el őket.

Igen, annyira szörnyű volt.

A terem már nyitva volt és a házvezetőnőnk Frics társaságában bütykölte a lejátszót. Fredéket ott hagyva tettem le a holmim a lejátszó mellé.

-Jó, hogy jön, Rosztova, mindjárt kezdhetünk - nézett körbe a teremben. - amint Frics úr beüzemeli a lejátszót, elmondom amit akarok, aztán a magáé a terep. Én végig itt leszek a teremben, ha esetleg gond adódna.

-Rendben. - bólintottam. A taláromat levettem, és a táskámba gyűrtem, alatta farmer és rövidujjú volt rajtam. A talárnál mindenképpen jobb, mivel az csak hátráltatna, pedig most kell látniuk a lábamat. A hajamat egy kócos kontyba kötöttem, majd miután McGalagony kibeszélte magát, belekezdtem.

-Na, szóval, ahogy a professzor mondta, bécsi keringőt fogok tanítani, ez lesz a bál hivatalos megnyitó tánca. Most azt szeretném kérni tőletek, hogy a fiúk álljanak az ablak felőli oldalra, a lányok pedig a fal felőlire. - osztottam szét rögtön a társaságot. Miután ez megvolt, a fiúkkal kezdtem. 

-Gyere ide egy pillanatra, Fred! - kértem meg a srácot. - Most azt fogom nektek először megmutatni, hogy a kezeiteket hova tegyétek. - szóltam megint a nagyközönséghez. - A lányok jobb kezét fogják majd a fiúk. - kezdtem el szemléltetni, amit Fred mosolyogva tűrt. - A bal megy a fiúk vállára. A fiúk jobbja pedig a lányok lapockájához. Nem a derekára, főleg nem a fenekére, mert aki oda teszi, lányok, az nyugodtan megérdemel egy nyaklevest. - a teremben nevetés hangzott fel. 

-Köszi, most egyenlőre ennyi volt.

-Szívesen. - vigyorgott rám Fred, aztán megállt az ikertestvére mellett, aki rögtön mondott neki valamit, amiből én csak annyit láttam, hogy Lee rettentően igyekszik a nevetését visszafogni, Fred feje pedig egyre vörösebb.

Ezek után az óra már simán ment. Miután megmutattam külön a lány- és fiúlépéseket, párokban kezdtek el gyakorolni, majd később zenére. Segítettem mindenkinek, Neville pedig velem gyakorolt, mert szegénynek nem jutott pár. A srácnak meglepően jól ment, úgyhogy bátran hagytam magában gyakorolni, és segítettem azoknak, akiknek ez annyira nem ment. 

A tánc után számmisztikán dolgozatot írtunk, amire szerencsére készültem a hétvégén, úgyhogy egész jól ment. Az ötödik óra lyukas volt, azt a toronyban töltöttem a többiekkel. Amíg Fred és George robbanós snapszlizott, én megírtam a holnapi mágiatörténet-beadandót a vérfarkastörvényekről, amit a fiúk estére halasztottak. 

Ebéd közben már azért kezdtem ideges lenni, hogy vajon a mardekárosok hogy fogadják a jelenlétemet, mert valljuk be, ők egyetlen embernek engedelmeskednek szó nélkül, és az, minő meglepő, nem én vagyok. 

-Nem jössz? - rántott vissza a valóságba George hagja. A fiúk egy kis repkedést terveztek az elmaradó dupla bájitaltan helyett.

-Nem, én maradok, menjetek nyugodtan. - mosolyogtam rájuk. - Óvatosan! - szóltam még utánuk.

-Igen, anyu. - szólt vissza Lee, mire az ikrek röhögésben törtek ki, én pedig nemes egyszerűséggel bemutattam nekik.

Miután a terem egyre jobban kiürült, már csak az igazgató és a mardekár házvezetője maradt az asztalnál. A mardekár asztala is kiürült, valószínűleg ők már tudják, hova kell menniük. Az asztalomtól felállva indultam meg Perselus felé.

-Jó napot, igazgató úr, Piton professzor. - köszöntem nekik.

-Jó napot, kisasszony! Perselusra vár? - köszönt vissza Dumledore.

-Igen, tanár úr. - biccentettem. - Hol leszünk? - fordultam Perselus felé, aki még nem végzett a pörkölttel.

-Ott, ahol délelőtt a griffendélesekkel. De várj meg, szétszednek, ha egyedül mész. - válaszolta, majd ültében megmerevedett, mikor rájött, hogy az igazgató előtt simán letegezett. Aki egyébként csak egy halk kuncogást hallatott, majd megszólalt. 

-Csatlakozzon addig hozzánk. - mutatott a közte és Perselus közötti székre. - Meséljen, kedves, hogy ment a délelőtti óra?

Ekkor kezdte Perselus lapátolni a kaját, mert a szitu enyhén szólva nagyon kínos volt neki. Nekem mondjuk annyira nem, én inkább azzal küzdöttem, hogy ne nevessem el magam. Dumbledore, mintha csak tudná, mivel mehet még jobban az idegeire, elővette a következő témát.

-Mióta vannak maguk ketten ilyen jóban? - mosolygott rám az égszínkék szemeivel.

Ekkor dobta le Perselus a villát.

-Indulunk. - állt föl, ragadta meg a kezem, és rántott fel egy mozdulattal, mire kitört belőlem a nevetés. Csak úgy suhantunk kifelé az asztalok között.

-Pletykás vénember. - morogta Perselus a lépcsőn felfelé, mire én feladtam.

-Nem bírom. - görnyedtem össze a vihogástól. Szerencse, hogy egyébként az előcsarnokban már nem volt senki, az órák perceken belül kezdődnek. 

A terem előtt az egész mardekáros banda várta a denevért, ahogy a diákok maguk között nevezték Perselust. A termet kinyitva engedett előre Perselus, majd lépett be ő is, mire a hátunk mögött a sugdolózás erősödött. A lejátszó mellé álltam, és vártam, hogy mindenki beérjen. Miután az ajtó becsukódott, halotti csend lett. Nem hiába van Perselusnak tekintélye - bólintottam elismerően magamban.

A professzor mellém lépve kezdett bele a mondandójába.

-A Trimágus Tusa része a hagyományos karácsonyi bál, aminek a nyitótánca a keringő. Azért vagytok itt, hogy megtanuljátok ennek a lépéseit, és elvárom, hogy komolyan vegyétek. Nagyon nem ajánlom, hogy a mardekár ház bármely tanulója szégyent hozzon iskolánkra mind viselkedésében, mind a tánctudásának hiányával. - sustorogta. Felvont szemöldökkel nézett rám, mire én bólintottam, és előre léptem.

-Sziasztok. - köszöntem. Hú, ha ölni lehetett volna a tekintetekkel, már rég halott lettem volna. - Irina vagyok, ha még valaki esetleg nem tudná. Azért vagyok itt, hogy megtanítsam nektek a bécsi keringő alapjait.

-Mert te olyan jól tudod, ugye? - hangzott el a gúnyos megjegyzés egy hirtelenszőke sráctól, akit két gorilla vett közre.

-Malfoy! - dörrent fel mögöttem Perselus szigorú baritonja, de én leintettem.

-Többszörös világbajnok műkorcsolyázó vagyok, aminek az egyik alapja a bécsi keringő lépései. - feleltem. - Szerintem kicsit jobban értek hozzá, Draco, mint te.

A teremben halk kuncogás hangzott fel, az egyik évfolyamtársam még mosolygott is. Félsiker.

-Nem azért vagyok itt, hogy dirigáljak nektek, nem is célom. De a házvezető tanárotok megkért rá, hogy segítsek, én pedig szívesen teszem. - néztem végig rajtuk. A többséget úgy tűnik, sikerült megnyernem, bár még szkeptikusak voltak. - Úgyhogy először azt szeretném, ha a fiúk itt az ablak mellé állnának, lányok, ti pedig a fal mellé. Külön meg fogom mutatni a lányok és a fiúk részét, aztán pedig párban fogtok gyakorolni. Ha ez megy, utána zenére.

A teremben mozgolódás kezdődött, én pedig vetettem egy pillantást Perselusra, aki az egyik sarokban a falnak támaszkodva nézett minket. Csak bólintott egyet, én pedig visszafordultam.

-Fiúk, szükségem lenne egy önként jelentkezőre. Először azt mutatnám be, hogy a kezeket hova tesszük. 

Néma csend, senki nem mozdul. Perselus mellém lépett, karba tett kézzel nézett a fiúkra.

-Ha nem jön senki, majd én választok. 

Továbbra se hajlandó senki mozdulni, mire Perselus dönt. - Malfoy.

-De tanár úr...

-Nincs de. - zárta rövidre.

A srác pofákat vágva jött ki, és állt meg mellettem.

-Oké, forduljunk úgy, hogy én legyek nekik háttal. - kértem tőle, és kezdtem el magyarázni nekik. Ahogy haladunk az órán, a srác egyre kevésbé ellenkezik. 

-Oké, álljatok párba. - kezdődött megint a mozgolódás. Mikor összeálltak, láttam, hogy Malfoy egyedül áll egy ablaknak dőlve. - Draco, neked nincs párod?

-Páratlanul vagyunk. - tárta szét a karját, és kezdett el vigyorogni. - És a partnerem alsóbb éves, szóval, sajnos, nem tudok részt venni a próbán. 

Mikor én kezdtem vigyorogni, úgy kezdett neki leolvadni a vigyor az arcáról.

-Még szerencse, hogy itt vagyok, ugye? - felharsant a nevetés a hátam mögött, ami abba is maradt, miután a szőke ránézett az illetőre. - Gyere, attól még kell a gyakorlás. - nyújtottam a kezem.

-Nem harapok. - tartottam ki, és volt egy olyan érzésem, hogy Perselus a sarokban megmozdult. Végül a srác kelletlenül beállt, én pedig egy intéssel elindítottam a zenét, mire Malfoy szeme is kikerekedett.

-Ez meg mi volt? - kérdezte tőlem, miközben elkezdtünk mozogni.

-Mire gondolsz? - kérdeztem vissza. - Másik jobb. - szóltam neki, mikor rossz lábbal lépett.

-Nem használtál pálcát. - egész jól keringtünk.

-Igen, én tanultam ilyesfajta mágiát is. - bólintottam. - Ne a lábamat nézd, a szememet. - tettem hozzá.

-De akkor rá lépek...

-Nem baj. - mosolyogtam rá. - Majd belejössz.

-És hol tanultad? - lépett rá a lábamra. - Bocs.

-Vao, te határozottan fejlődőképes vagy. - céloztam a bocsánatkérésre.

-Csak el ne köpd valakinek. - dörmögte, mire felnevettem.

Ezt a pillanatot választotta Fred, hogy a seprűvel elrepüljön az ablak mellett. Mire inthettem volna neki, megfordult, és elszáguldott. 

-Nem fogom, nyugi. - ráztam meg a fejem. - Visszatérve... Tokióban tanultam egy pár hónapot - ködösítettem. - És ott sokkal gyakoribb, hogy nem használnak pálcát. Na, egész jól megy, szóval megnézem a többieket is. Addig meg készülj fel az emelésre.

-Milyen emelés??? - hallottam a hisztérikus hangját, mire én vigyorogva léptem oda a Nott-Midgeon pároshoz.

A termen végigmenve javítottam ki a hibákat, majd leállítottam a zenét.

-Na, most ez egész jól megy nagyjából mindenkinek. A következő lépés az egy emelés lesz. - a fiúk felhördültek, mire én leintettem őket. - Nyugi, nem izomból felemelni kell a lányokat, viszünk bele lendületet is. 

Miután elmagyaráztam, hogy elméletileg miről van szó, ránéztem a még mindig ablak mellett álló Malfoyra, aki hevesen kezdte rázni a fejét. 

-Kérlek. - néztem rá fáradtan. Kezdtem kimerülni, azért ez nem olyan könnyű, mint ahogy azt mondják. A srác a szemét forgatva lépett mellém, és a karját széttárva nézett rám.

-És most?

-Oké, a kezünk ugye alaphelyzetben van. Innen a te kezeid a derekamra kerülnek, az enyém pedig a válladra. Ahogy megemelsz, én ugrom, és egy 180 fokos fordulatot teszünk. 

A srác csak nagyokat pislogott, mire én sóhajtottam.

-Nem érted, ugye?

-Nem. - ismerte be.

-Nem baj, mindjárt fogod. 

És kezdtünk próbálkozni.

-Draco, komolyan sajnálom a partnered. - tápászkodtam fel nevetve a mellkasáról. Merthogy felborultunk. Viszont hálás voltam, ugyanis ahogy kezdtünk esni, a srác automatikusan alám fordult, így én nem a padlón, hanem rajta kötöttem ki. És ez volt az első próbálkozás, a teremben pedig hangos nevetés hallatszott. - Jól vagy?

-Azt hiszem, eltört valamim. Te jó ég, van súlyod.

-Hát, az izom az mindig nehezebb. Másrészt meg, ha nem szeretnéd, hogy felpofozzanak... sose tedd szóvá egy lány súlyát. - rántottam fel a a padlóról. -  Na, újra.

-Muszáj? - nyafogott.

-Muszáj. Mindjárt végzünk, úgyhogy szedd össze magad. 

A következő két próbálkozás már jobban ment, aztán a harmadik tökéletesen, úgyhogy hagytam őt, és mentem körbe a terembe segíteni, és ugrálni. Mert ugye nem csak a szőkének kellett megmutatni. 

-Na akkor most jön az egész egyben, zenére. - szóltam a társasághoz. Malfoy ezúttal szó nélkül lépett mellém, én pedig egy intéssel elindítottam a zenét. Az első próbálkozás még nem ment annyira gördülékenyen, de a második már egész jó volt. Ekkor kezdtem körbe járni, megnézni a többieket. 

-Na, még egy utolsót, és aztán mehettek, rendben? - a válasz általános morgás volt, már kezdtem az idegeikre menni, úgyhogy gyorsan elindítottam a zenét. 

-Jók voltatok. - állítottam le a lemezt. - Ennyi lett volna. Köszönöm a figyelmeteket, neked pedig a segítséget. - néztem Dracóra. - Remélem, jól fog menni, és mindenkinek olyan lesz az első bálja, amit megálmodott magának. Még egy valami, akinek a párja valamilyen okból fogva nem volt itt, és szeretne gyakorolni, illetve megtanítani a párjának a lépéseket, szívesen segítek. Ha van rá igény. 

A csapat szedelődzködni kezdett, én pedig fáradtan roggytam le egy székre Perselus mellé, aki egy üveg vizet nyújtott felém. Miután az utolsó diák is kiment, szóra nyitotta a száját.

-Lehetnél pedagógus, van érzéked hozzá.

-Hát, én nem érzem úgy. - hunytam be a szemem, és ittam még egy kortyot.

-Miért, szerinted hány embernek hajlandóak engedelmeskedni? Rád hallgattak, mert kedves voltál hozzájuk. Mert nem tele előítélettel jöttél ide.

-Milyen előítélet? Mert a sötét varázslók nagy része mardekáros volt? Ugyan már, ez nem jelenti azt, hogy mindenki az lesz. - álltam fel, és fordultam meg, hogy aztán megtorpanjak. Az ajtóban ugyanis Malfoy állt.

-Én csak... a táskámért jöttem vissza. - mutatott az egyik széken maradt táskára.

Már kifelé ment, mikor visszafordult. - Egyébként... örülök, hogy így gondolod. Erről valahogy mindig elfeledkeznek. Hogy mi is emberek vagyunk, nem pedig szörnyek.

-Én is néztem szembe hasonló előítélettel. - mondtam neki szomorú mosollyal az arcomon. - Az ember nem születik gonosznak, hanem a környezete teszi azzá. Te se dőlj be ennek. - léptem közelebb hozzá. - Egy folyamatos gúnyolódáshoz két fél kell. Legyél te az okosabb, és szállj ki belőle.

-Nem tehetem. - rázta meg a fejét. Perselus mellettünk elsétálva hagyta el a termet, magunkra hagyva minket, mi pedig két székre telepedtünk le.

-Miért? - kérdeztem. 

-Az apám miatt. Neki fontos az, hogy a hű-de-nagy Malfoy-családnak fennmaradjon a híre. - fintorgott.

-Ne a neved határozzon meg téged.

-Mondani könnyű.

-Tapasztalatból beszélek. - csóváltam a fejem. - Itt nem köztudott, de otthon az én családomnak is nagy neve van, az apám befolyásos pozícióban dolgozik, és tőlem is elvártak bizonyos dolgokat. 

-Mit vártak el?

-Nagyjából ezt, amit te csinálsz, csak nem gúnnyal. Öregbítsem a család hírnevét, legyenek befolyásos szülők gyermekei a barátaim, ítéljem el a szegényebbeket... Én is ebben nőttem fel.

-De akkor hogyhogy most nem ezt a szemléletet követed? Nem erőltetik rád? Nem érkeznek levelek, hogy mit csinálj, meg mit ne?

-De, pár ávvel ezelőtt ez ment. De mondtam, apám befolyásos személy, és voltak ellenségei. 13 évesen elraboltak, hogy kizsaroljanak belőle valamit, nem tudom, mit, akár pénz is lehetett. Nézd ezt a heget itt.

A kezemet nyújtva mutattam neki az a vastag heget, amit a tetoválás elfedett annyira, hogy ha valaki nem nézi meg alaposan, nem veszi észre. 

-Nem láttam esélyt arra, hogy ki fogok valaha onnan kerülni. Kínoztak, aminek a mai napig megvan a nyoma a hátamon. - a szememből kicsorduló könnyeket letöröltem, és néztem fel a fiú arcára.

-Te jó isten...

-Volt egy rozsdás csavar a pincében, ahol fogva tartottak, és amit én eldugtam, hogy majd szükség lehet rá. Aztán amikor nem hittem, hogy túl fogom élni, felvágtam a karomat. Az aurorok aznap találtak rá a helyre, és rám is, így épphogy csak túléltem. A tettesek nyilván nem lettek meg, én pedig majd egy évet voltam ott, gondolhatod milyen állapotban voltam. Ezért kerültem Tokióba, aztán idén már ide jöttem. És az apámmal a kapcsolatom valószínűleg sose jön helyre.

-Miért? 

-Szerintem nem tudja kezelni azt, hogy élek, magát hibáztatja a történtek miatt. Sokszor nem tudja, hogy mit mondjon nekem, mert nyilvánvalóan nem vagyok ugyanaz, mit előtte. Nem tudom, mi jár a fejében, de azt se fogja soha elfelejteni, hogy milyen állapotban voltam, mikor először bejöttek hozzám a kórházba.

A csengő megszólalt, de egyikünk se törődött vele, hogy amúgy órája lenne. Megittam a maradék vizemet, majd folytattam.

-Az apám akkor megpróbálta megint irányítani az életem, de én nem engedtem neki. Nem voltam hajlandó ilyen-olyan rendezvényeken megjelenni, interjúkat adni, egyáltalán nem is beszéltem egy ideig. Aztán megmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó a bábja lenni, és részt venni ebben. Hogy mostantól azt csinálom, amit jónak látok, mert ez az én életem, és nem azt akarom, hogy úgy ismerjenek, mint az ő lánya, hanem mint önálló személyt, akit a saját teljesítménye alapján ítélnek meg. Ekkor már korcsolyáztam versenyszerűen, és jól is ment, és ebben a kontextusban egyre többet beszéltek rólam. És, hogy biztosan én uraljam az életem, nagykorúsítottam magam, így nem szólhatott bele például abba se, hogy ide jöjjek. Mert egyébként nem akarta. - zártam le a történetem.

-Miért nem akarta, hogy ide gyere? A Roxfort az egyik legjobb európai mágusképző.

-Neki nincs hatása az angliai politikára, ő nem nyer vele semmit azzal, ha én ide járok. Tokióba azért ment bele, mondván majd ott összeraknak, aztán majd folytatom a Diksonban a tanulást, meg a nyalizást. - horkantam fel. - Na, gyere, sétáljunk egy kicsit a parkban, muszáj friss levegőt szívnom. Mármint ha nem untatlak. - tettem hozzá.

-Nem untatsz. - ekkor láttam Draco Malfoy arcán az első igazi mosolyt. - Elmegyek a kabátomért, várj meg a csarnokban.

És így esett, hogy a vacsoráig hátralevő időt a tó partján sétálva töltöttük beszélgetve.

-Nem fázol te? - nézett rám.

-Nem. - legyintettem a kötött pulcsimban. - Nálunk otthon ilyen idő van nyáron nagyjából. 

-Ha ez a nyár, akkor milyen a tél?

-Majd megmutatom. - ígértem nevetve. - A hétvégén jártam pont Szentpéterváron a báli ruhák miatt, és ott már rendesen hideg van. A folyó nem fagy be, mert az áramlat fűti, de ez a tó például befagyna már.

-Érdekes.

-Alig várom, hogy végre befagyjon a tó. Az a legjobb, amikor reggel felkelek, és rögtön korcsolyázni megyek.

A vacsorára visszamentünk, a nagyterem ajtajánál váltunk szét, én az ikrekhez ültem, ő pedig a gorilláihoz.

-Hol voltál? - támadott le George rögtön. Fred egy pillantást se vetett rám, csak turkált a tányérjában.

-Kint a tónál. - szedtem a tojásos lecsóból. - Sétáltam pár órát Dracóval.

-Malfoy-jal???! Normális vagy te?

-Igen, köszönöm, teljesen. - bólintottam. - Én, veletek ellentétben, nem bunkó parasztként viselkedem vele. És ezt a témát itt és most lezárom, mert nem akarok veletek azon összeveszni, hogy mit csinálok a saját szabadidőmben.

-És a lyukas órában? 

-Mardekárosoknak tanítottam táncot.

-Azt is Malfoy-jal, mi? - szólalt meg Fred gúnyosan.

-Most mi bajod van? Nem tudom, feltűnt-e, de mardekáros, ezért ott volt, igen. És tudom, hogy benéztél az órára, láttalak elsuhanni az ablak előtt.

-Ellógtad miatta az átváltoztatástant, igaz?

-Elég! - csaptam az asztalra, mire a környezetünkben ülők mind ránk kapták a szemüket, köztük a mardekáros asztalnál Draco is. - Nem tartozom senkinek sem elszámolással, hogy kivel töltöm az időm, és nem vagy te nekem senkim, hogy megmondhasd, mit csináljak. - lendültem bele. - Ezt már többször megbeszéltük, és most mondom el utoljára: az én életem, és az én döntésem. Ha holnap úgy döntök, hogy kiugrok a csillagvizsgáló torony tetejéről, akkor az az én döntésem, és senkinek semmi köze hozzá!

Lassan elértem azt a szintet, hogy már csak a denevérekkel tudtam volna kommunikálni. A nagyteremben egy légy zümmögését lehetett volna hallani, olyan csönd volt.

-Az én életemről én döntök, senki más, és ezt ideje lenne, ha elfogadnátok.

A nagy kiakadásban észre se vettem, hogy a könnyeim eleredtek. Hirtelen Perselus jelent meg a hátam mögött.

-Jöjjön, Rosztova.

-De...

-Nincs de. Indítson! - dörrent rám, mire én idegesen felálltam, és indultam ki a teremből. Miután kiléptem, a susmus rögtön elindult. Miután már nem látszódtunk, a vállamra tette a kezét, és irányított el a szobájáig, ahol aztán a kanapén omlottam össze. Perselus egy teával a kezében ült le mellém.

-Idd ezt meg. Segít lenyugodni. 

A bögrét átvéve kortyoltam bele az italba, ami tényleg segített, így pár perccel később már csak szipogtam.

-Remélem, nem gondoltad komolyan a csillagvizsgálós megszólalásodat.

-Nem, dehogy, az csak egy példa volt. - legyintettem. - Legutoljára Tokióban voltam olyan mélyen, hogy elgondolkodtam rajta. - tettem hozzá rekedten.

A teát már szinte elkortyolgattam, mikor Perselus újra megszólalt.

-Nem kéne haragudnod a Weasley-kölyökre. 

-Ne hülyíts, légyszíves, ma már nincs idegrendszerem. Egyébként mindkettőre haragszom, szóval melyikről beszélünk?

-Fredről. És komolyan beszélek, az a szerencsétlen fülig beléd van esve, te meg észre se veszed.

-Hogy mi?? - fordultam kikerekedett szemekkel felé. - Mondd, hogy csak szórakozol velem.

-Szoktam én olyat?

-Nem, ez igaz, te nem szoktál szórakozni. - legyintettem, mire ő összehúzott szemmel nézett rám. - Jó, bocs, ez nem volt szép.

-Beléd van esve, és észre se veszed. - ismételte meg, miközben hátradőlt a kanapén. Én a cipőmet lerúgva húztam fel a lábam, és dőltem a másik karfának.

-Most mit csináljak? - néztem kétségbeesetten Perselusra. - Én nem vagyok szerelmes Fredbe...

-De másba igen, igaz? - nézett rám. - Akivel táncolsz.

-Igen. - nyeltem egy nagyot.

-Nem szimpatikus nekem. 

-Azt gondoltam. De ne aggódj, nem úgy tűnik, mintha jövő héten Vegas-ban megesküdnénk, szóval...

-Hát, Weasley-vel mindenképp beszélned kell. Ne ámítsd a fiút.

-Nem is szeretném.

-És ma itt alszol. - nézett rám.

-Miért?

-Mert még mindig ideges vagy.

-Hogy van az, hogy te ennyire kiismersz engem?

-Okklumencia.

-Te belenézel a fejembe? - akadtam ki azonnal.

-Nem, nem, dehogy, csak a felszíni réteget. Ami az érzelmeidhez kötődik. Csak azt érzem, hogy nem vagy nyugodt.

Percekkel később Perselus felállt a kanapéról, és a pálcájával intve megcsinálta nekem a kanapét.

-Mindent megtalálsz, ahol múltkor.

-Köszönöm. - néztem rá hálásan.

Így esett, hogy ismét itt töltöttem egy éjszakát. Az én menedékemben.

Sziasztok!

Ez a fejezet hosszabb lett, mint ahogy számítottam rá :D Kíváncsi vagyok a véleményetekre, mit gondoltok, Fred hogyan fogja kezelni, hogy Irina nem belé szerelmes? Nagyon örülnék neki, ha kifejtenétek a véleményeteket, akár pozitív, akár negatív. Szép estét nektek is! 

V.