Egy hét telt el Senja látogatása óta. A lábam már teljesen jól van, Madame Pomfrey-tól kaptam egy krémet, amit esténként kenek rá. Edzeni azért még nem ugrottam neki, de jövő héten már mindenképp, addig pedig, ráfeküdtem a tanulásra, mert néha olyat is kell. Meg is lett az eredménye, Binns-nél 10 pontot ért a válaszom az 1643-as koboldháborúk következményeiről, McGalagony pedig szintén 10 ponttal jutalmazta a kis fenyőfa cápává változtatását. Pitonnál azonban hiába főztem meg hibátlanra a farkasölőfű-főzetet, tudtam, hogy úgyse adna rá pontot. Nála az elismerő bólintás a csúcs reakció, amit egy griffendéles elérhet.

A tegnapi dupla bájitaltan után félrehívott. Miután a mardekáros Montague is elhagyta a termet, maga után becsukva az ajtót, abbahagytam a táskám pakolgatását, és lazán felültem a padra.

-Na, mit szerettél volna? - kérdeztem tele energiával, ami az edzések teljes hiányát tükrözte. 

-Leginkább, hogy lenyugodj. - pillantott rám morcosan. - Idegölő a vibrálásod.

-Hát, még egy hétig biztosan vibrálni fogok. - mondtam döbbenten. Mindenre számítottam, csak erre nem.

-Csak azt szerettem volna kérdezni... hogy hogy van a lábad. - A mondat vége felé egyre halkult a hangja, és alig mert rám nézni. Létezik, hogy a nagy Perselus Piton zavarban van? 

-Minden rendben van a lábammal, Perselus. - mosolyogtam rá. Aztán végiggondoltam a kérdést. - Aggódtál értem?

-A frászt hoztad rám. - dörzsölte meg a szemét, miközben megkerülte a tanári asztalt. - Majdnem meghaltál...

-Gyere ide. - sóhajtva kitártam a karjaimat. Perselus totálisan megütközve nézett rám, meg a kitárt karjaimra, mire én leszálltam a padról. - Gyere már.

Egy fadarab jobban ölel vissza, de komolyan.

-Tudod, egy ölelést általában viszonoznak az emberek. - néztem fel az arcára. A férfi megforgatta szemeit, de aztán a hátamra fonta a kezeit, én pedig megint átöleltem. - Nem akartalak megijeszteni. De mivel ez a Trimágus Tusa, és mert úgy általában én én vagyok, kénytelen leszel minden szívrohamot lábon kihordani. - fecsegtem össze, mire elengedett. 

-De nagy szád van. - nézett rám, mire elvigyorodtam. 

-Igyekszem. 

-Amit egyébként meg akartam beszélni veled - telepedik le az egyik székre, én pedig vissza az asztalra. - a bál. Ha jól tudom, Dumbledore mondta már, hogy számítunk rád a tánctanításban.

Mindezt olyan lemondással a hangjában közölte, hogy én elkezdtem röhögni.

-Most mi van? - néz rám idegesen.

-Semmi, semmi, csak olyan lemondóan mondtad. - próbáltam visszafogni a vigyoromat, de nehezen ment. - Igen, mondta, és persze, szívesen segítek, ha kell.

-Hétfőn második-harmadik óra? 

-McGalagony is akkor tartja, és neki már igent mondtam. - húztam el a számat. - Bármikor máskor jó tulajdonképpen, Flitwick-kel és Bimbával még nem beszéltem. - tettem hozzá.

-Akkor hétfőn ebéd után, az neked egyébként is bájitaltan.

-Rendben. - bólogattam, miközben felírtam egy darab pergamenre, nehogy elfelejtsem. - Hova jöjjek? 

-Majd várj a nagyteremben, még nem tudom, hol leszünk. - gondolkodott. - Majd jössz velem. 

-Rendben. - bólintottam. Ekkor a csengő megszólalt. - Viszont, én most elkésem az óráról. - kaptam fel a táskám, és köszöntem el.

És így lett hirtelen egy napra két táncóra is beszervezve, én pedig izgatottan vártam, legalábbis a griffendéleset biztosan. Hogy a mardekárosokkal hogy boldogulunk, azt még nem tudom; tűnődtem szombat reggel, mikor a vadkanos kapu felé sétáltam. Mert bár edzés nincsen, a fellépő ruhánkat el kell készíttetni, úgyhogy most méretet vesznek rólunk. A legutóbbi versenydresszemet kinőttem, és egyébként is, ez egy másik produkció, másik ruhával.

-Szia. - köszöntem nagy mosollyal Senjához érve, aki a kapun túl várakozott. Hosszú fekete kabátot, és hótaposót viselt. - Bedurrant az orosz tél? - húztam el a számat.

-Aha. - bólintott. - Felöltözhettél volna jobban.

-Mindegy, jó lesz így. A pulcsim legalább dupla. - legyintettem.

Senja kezét megfogva Szentpétervár egyik eldugott utcájába hoppanáltunk, innen egy tíz perc séta, és ott vagyunk az egyébként mugli szalonban. 

-Hú, itt tényleg tél van. - mondtam, de szerintem Senja nem hallott belőle semmit, olyan szél volt. A hó keringett körülöttünk, igazi ítéletidő volt. Senja kezét újra megfogva indultunk el, és ez a tíz perc, mintha egy évezred lett volna. A boltba bejutva dideregve küldtem magunkra egy kis meleget, majd körülnéztem.

Az ismerős hely most is tele volt alkalmi ruhákkal, öltönyökkel, az egyik sarokban volt esküvői ruha is. A falak a griffendél vörösében pompáztak, a helységben több aranykeretes tükör is helyet foglalt, amik előtt sámlik álltak. 

-Ez mintha a klubhelység lenne, csak ruhákkal és tükrökkel. - állapítottam meg.

-Tényleg hasonlít. - nézte meg jobban Senja is, aztán köszönt az elénk siető alkalmazottnak. - Jó napot kívánok, Sonya Mirolyub-ot keressük. Időpontunk van hozzá.

-Hátul megtalálják, azon az ajtón menjenek be, jobb oldalt lesz. - mutatja meg az ajtót.

-Köszönjük szépen. - mosolygok rá, majd beléptem az ajtón. A kis helységben a fal mentén egy hosszó varróasztal állt, rajta egy varrógéppel, és milliónyi gombostűvel, cérnával. A szekrények rengeteg féle anyagot tartalmaztak mindenféle színben, mintával, ez foglalta a másik falat. 

-Csak hogy megérkeztek! - köszönt a varrónő. Nem először járunk nála, de azért mindig megdöbbent, hogy milyen alacsony. Az én vállamat alig éri fel.

-Jó napot, Sonya, örülök, hogy újra látom, hogy tetszik lenni? 

-Ne tegyél úgy, mintha érdekelne, drágám. - legyintett felém a varrógép mellől, amin éppen varrt valamit. 

Senja a markába próbálta elfojtani a nevetését, mire én kitárt karokkal fordultam felé. El nem tudtam képzelni, mit kellett volna máshogy csinálnom.

-Nos, mit tehetek értetek? - fordult felénk, mikor végzett a ruhával.

-Műkorcsolya fellépésünk lesz, ehhez kell ruha.

-Van valami elképzelésetek? 

-Kezdd te, a tiéd rövidebb. - néztem Senjára, aki bólintott, és rögtön el is kezdett magyarázni.

-És, te? - fordult felém a varrónő, mikor Senja végzett. Én gyorsan elhadartam, amit elképzeltem magamnak, Sonya pedig bólogatva jegyezte fel egy papírra.

-Így, körülbelül? - mutatott egy elnagyolt vázlatot.

-Igen, csak a felső része, és az ujjai csipkéből legyenek, ugyanabból, amiből a szoknya is lesz. - bólintottam rá. - Ja, és egy báli ruha is kelleni fog. - húztam el a számat.

-És arra van valamilyen elképzelésed? - fordította meg a papírt.

-Igen, én egy overallra gondoltam. - tűnődtem, mire Senja odafordult.

-Egy bálra? Nem inkább valami uszályos kéne?

-Senja, ismersz te engem? - néztem rá. - Láttál valaha engem szoknyában? A korcsolya nem számít. - tettem hozzá. 

-Jó, de nem lesz belőle bajod?

-Nem hinném. De ha lenne is, nem lesz más ruha, én meg bajnok vagyok. - tártam szét a karom vigyorogva. Majd visszafordultam Sonya felé. - Szóval valami sötét színre gondoltam, mert a fellépőruha úgyis fehér lesz.

-Mit szólnál ehhez a kékhez? - vezetett oda a szekrényhez, ahonnan rengeteg színű anyag volt terekcsekbe rakva. - Vagy van fekete is, de az olyan általános, a bálozók nagy része mindig feketében van. Szóval ez nem. - döntötte el helyettem.

-Mit szólsz ehhez? - szólalt meg Senja, kezében egy mélyzöld anyaggal. - Ez annyira te vagy.

Tényleg gyönyörű színe volt. A kezembe véve kerestem egy tükröt a szobában, és magam elé tartottam.

-Legyen ez. - döntöttem. A többi részletet átbeszéltük, majd az előleget kifizetve hagytuk ott a boltot.

-Köszi a segítséget. - mosolyogtam Senjára az ajtóban.

-Bármikor. 

-Figyelj, terveztél valamit mára még?

-Nem, igazából semmi különöset. - húzta össze magán a kabátot. Az ítéletidő továbbra sem csillapodott, sőt.

-Arra gondoltam, hogy hazamennék egy gyors látogatásra. Anya utoljára a kórházban látott, ahol az idő nagy részében ki voltam ütve. - húztam el a számat. - És a szünetre egyébként se megyek haza.

-Mehetünk. - vonta meg Senja a vállát, majd a kezét nyújtva állt meg egy néptelen sikátorban. A kezét megfogva hirtelen a házunk kertjében termettünk. 

A kertben álló két hatalmas fenyő vastag hótakaró alatt roskadozott. A ház, mint egy mesebeli hely, szintén hóval volt borítva, és az ablakokon kiszűrődött a benti fény, amely helyenként színes volt: a karácsonyfa fényei. A konyhaablakon át beláttam az étkezőig, ahol a szüleim terítettek ebédhez.

A hátsó ajtóig tartó pár ropogós lépés után kopogtattam az ajtót, amit pár másodperccel később apa nyitott ki.

-Szia. - mosolyodtam el a döbbent arcán. - Bejöhetünk?

-Szólhattál volna, hogy jössz. - dörmögte, miközben megölelt. 

-Zavarunk? - kérdeztem tőle, miközben anyát üdvözöltem.

-Nem, dehogy, kicsim, csak vendégeket várunk. - legyintett. - Szervusz, Senja. - köszöntötte őt is.

-Jó napot, Mása, hogy tetszik lenni?

-Köszönöm, minden rendben. - simított végig a karján anya. - Gyertek, beszélgessünk egy kicsit, mielőtt Gyeniszovék betoppannak.

A nappaliban ülünk le a kanapéra, és kezdünk el anyával beszélgetni, miközben apa folytatja a terítést. Mesélek a Roxfortról, a korcsolyáról, az osztálytársaimról, hogy ne érezzék magukat annyira kirekesztettnek, holott pontosan tudjuk, ők is, meg én is, hogy ez csak udvarias fecsegés. Hogy ez nem pótolja az elmúlt éveket, amikor eltűntem, és aztán Tokiót sem. Túl nagy lett a szakadék, olyannyira, hogy bár írok nekik levelet, de az már nem az a szívből jövő levél, mint pár éve, amit a Diksonból küldtem, még első- vagy másodévesként. 

Úgy fél órával az érkezésünk után megszólal a csengő, majd a Gyeniszov-házaspár köszönését halljuk.

-Akkor mi megyünk, anyu. - húztam fel a kabátom, majd ittam meg a maradék vizemet a pohárból.

-Nem maradtok?

-Nem, nem akarunk zavarni. - ráztam a fejem. - Ők amúgy is hozzátok jöttek. 

Megölelem, majd előremegyek apához is.

-Csókolom, Totya Yana*, örülök, hogy látom! - siettem oda a nénihez, aki a szomszédban lakik, és gyerekkorunkban mindig hozott nekünk friss fügelekvárt, miután hazajöttek a Balatoni nyaralásból.

-Dyadya Taras, jó látni! - öleltem meg a bácsit is.

-Drágám, hogy vagy? Ezer éve nem láttunk. - karolt belém a néni, és elindultunk a szépen feldíszített előszobán át az étkező felé.

-Köszönöm, jól vagyok. - mosolyogtam. - Idén a Roxfortban tanulok, és a szünetre nem jövök haza, szóval most beugrottam.

-Nem jössz haza? - kérdezte apa mögöttem.

-Nem, a suliban karácsonyi bál lesz, ami a Tusa része. És amúgy is, az utóbbi években sem tért vissza a karácsonyi hangulatom. - halkultam el a mondat végére. Az elrablásom után olyan szinten rosszul éreztem magam, hogy az ilyen ünnepek, mint a karácsony, lényegtelenek lettek. És őszintén, nekem nem fontos, hogy ünnepeljem. Elvileg annak a születésnapját ünnepeljük, akit Isten küldött a földre. Hát, a történtek után szerintem senki nem hibáztat, hogy már nem tudok ebben hinni.

-Nos, érezd jól magad, drágám, biztosan remek lesz a bál. - szorította meg a karomat Totya Yana, majd elköszöntünk egymástól, és Senjával a hátsó ajtón át távoztunk, hogy aztán hoppanáljunk a vadkanos kapu elé.

-Köszönöm a mai napot. - öleltem meg. - Jövő héten szerintem már táncolhatunk. - tettem hozzá.

-Azért addig vigyázz a lábadra. 

-Úgy lesz. Szia! - intettem neki, majd indultam be a birtokra, miután Senja köddé vált.

Mire a bejárati csarnokhoz értem, rájöttem, hogy farkaséhes vagyok. Otthon végül nem ettünk, csak beszélgettünk, ami jól is esett a lelkemnek. Legalább van valami minimális kapcsolatunk.

A konyha felé vettem az irányt, hogy aztán a házimanóktól kérjek egy kis ebédet. Amíg vártam, egyszer csak nyílt az ajtó, és két vörös üstök bukkant fel mögötte.

-Hát ti? - néztem rájuk.

-Hát te? - kérdezett vissza George frappánsan.

-Lekéstem az ebédet. - legyintettem. - És a reggelin kívül még nem ettem semmit, szóval... - vontam meg a vállam.

-Azt hittem, a lábadat még pihentetni kell. - szólalt meg Fred.

-Nem edzeni voltam. - legyintettem. - A varrodában jártunk, nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar kelleni fognak a ruhák.

-Milyen ruhák?

-Hát az előadásra. Meg ha már itt tartunk, kellett báli ruha is, szóval azt a rendelést is leadtam. - A manók időközben a kezembe nyomták egy dobozban a bárányragut rizzsel, nyakon öntve egy kis aszalt szilvával. Nyami. 

-És milyen ruhád lesz? - kérdezte Fred, miközben elhagytuk a konyhát. Az ikrek kezében fánkok, kuglófok, és hasonló finomságok is helyet kaptak. 

-Azt nem fogom lelőni előre. - vigyorodtam el.

-Most miért nem? - George a fél kezével elhúzta a falikárpitot, ami mögött egy titkos alagút nyílt. 

-Mert az úgy hatásos, ha először látod, a produkcióban. - magyaráztam. - Meg aztán, szeretek döbbenetet okozni.

-És a báli ruha?

-Azt se. Belőlem nem szeditek ki. -ráztam a fejem. Közben elértük a Kövér Dámát, aki a jelszót hallva beengedett minket. A kabátomat gyorsan felvittem a szobánkba, majd a többiekhez csatlakozva a kandalló előtti kanapén fogyasztottam el az ebédem.

Totya Yana - Yana néni

Dyadya Taras - Taras bácsi