A nap erősen tűzött le a halványbarna homokra, amin egy homokvár állt. A kislány mellette lelkesen töltögette újra és újra a vödröt, és fordította ki, hogy aztán egy csomó-csomó bástya álljon a homokban, egy kört alkotva. 

-Jina, nyézd! - a kislány kacagva mutatott az egyik várra, amit összetaposott.

-Látom, látom, nagyon szép! - tapsolt a nagyobbik lány, aki feltűnően hasonlított rám. 

Ez egy emlék, döbbentem rá, mikor láttam az anyukámat odasétálni hozzánk, kezében egy-egy üveg vízzel. Mögötte a tengerben Kostja és apa fröcskölték egymást a vízben. A nagyobbik lány én voltam, a kisebbik pedig a húgom, Katja. 

-Mása! - apa szólt ki anyának. - Gyertek be, nagyon jó a víz! 

-Megyünk! - kiáltott vissza anyukám, egy boldog mosollyal. Én pedig könnyekkel a szememben néztem a régmúlt napokat, amikor minden a legnagyobb rendben volt.

*

Újabb emlékkép. Ezúttal az első iskolai utamat látom: a kis Irinát rögtön befogadta a társaságába az a három ember, akik később a legjobb barátaivá váltak. De az eltűnésemet nem élte túl a barátságunk: ők maradtak gyerekek, nekem pedig túl gyorsan kellett felnőnöm.

*

Meleg, nyári nap volt. Helybesítek, ez a világ többi részén hidegnek számít, de a mindig szeles Szentpéterváron hőségnek számító 23 fok volt.  A Téli Palota előtt sétáltam, anyával ide beszéltük meg, hogy találkozunk, és elmegyünk sütizni egyet. A szülinapom mindig tanév közben van, ezért nyáron szoktuk ünnepelni, egy anya-lánya nappal, utána pedig otthon a többiekkel. 

De ebben az évben nem ünnepeltük.

Az emlékbeli énem mellé egy magas, fekete csuklyás pasas termett ott, és mire egyet pislogtam volna, már el is tűntünk. Hoppanáltunk.

*

-Hé, kicsim! Nyugodj meg, itt vagyunk! - nagy nehezen kinyitottam a szemem, amiből könnyek csorogtak. 

Egy kórteremben voltam, ez azonnal világossá vált számomra. A falak fehérek voltak, és az ablakon már az alkonyodó városképet láttam. Apa és Kostja egy-egy széken ültek az ágyam mellett jobb és baloldalt. A teremben rajtam kívül még két beteg volt, és három ágy még üresen állt.

-Hol vagyok? - szipogtam egyet.

-A Szent Mungóban, Londonban. - válaszolt a bátyám, hátradőlve a széken, karjait keresztbe téve. - Jól ránk ijesztettél, hugi.

-Nem volt szándékos, bátyus. - vigyorodtam el erőtlenül. - Mi történt? Miért vagyok itt, és nem a Roxfortban?

-Olyan súlyos volt a seb a lábadon, hogy az iskola gyógyítója azonnal ide hozatott. Meg is műtöttek, azóta pedig várjuk, hogy felébredj. - Kostja nyújtózott egy nagyot. - Anya elment kávéért, mindjárt jön vissza. - tette hozzá.

-Mennyit voltam eszméletlen? 

-Csak egy napot. 

-Megyek, szólok egy gyógyítónak, hogy felébredtél. - apa, mint sokszor máskor, most sem tudott velem mit kezdeni. Azóta nem, hogy azt hitte, meghaltam. 

Óvatosan megmozdítottam az alaposan bekötött lábamat, és szerencsémre, nem éreztem olyan vészesnek. 

-Segítesz felülni? - kértem meg Kostját.

Az ajtón ekkor anya lépett be, mögötte apa, és egy fehér köpenyes fickó, gyanítom a gyógyító.

-Édes kincsem, jól vagy? - anya szemét könnyek lepték el. Meg is értem, legutóbb, mikor kórházban látott, az nem volt valami felemelő helyzet.

-Igen, anyu, nincs semmi baj. - öleltem meg óvatosan. - Auu.

-Mi a baj, valamit megnyomtam? Ne haragudj, szívem, nem...

-Hé, anyu, nyugi. - nevettem el magam fáradtan. - Csak elfelejtettem, hogy a kezemet is megvágtam.

-Jó estét, kisasszony, én Dr. Ozeransky vagyok, én műtöttem a lábát.

-Jó estét, köszönöm szépen. - mosolyodtam el.

-Meg kell mondjam, adott nekem munkát. - mosolyodott el a Doki. - Ha megengedi, megvizsgálnám a lábát, és a kezét is. 

-Oké, persze.

-Mi kimegyünk, odakint várunk, rendben? - bólintottam, a szüleim és Kostja elhagyták a kórtermet, én pedig ott maradtam a dokival.

-Melyikkel kezdjük, kézzel vagy lábbal? - kérdezte a doki, kezében egy csíptetős írótáblával. 

-Kezdjük a lábbal. - néztem magam elé. - Az macerásabb. 

*

Két nappal később már a roxforti tó partján sétálgattam a bátyámmal. A lábam még fájdogált, de nem volt vészes. Mankót nem voltam hajlandó elfogadni, szóval elég lassan mentünk és Kostja támogatott, de hála a gyógyfőzeteknek, hétfőre biztosan jobb lesz. 

-Azta... Ez tényleg gyönyörű. - ámult el Kostja a száztornyú kastélyt látva. Már besötétedett, a tavon visszatükröződtek a kastély fényei, mi pedig szépen, lassan elindultunk a bejárati ajtó felé.

-Tényleg az. - mosolyogtam a testvéremre. - Jól érzem magam itt. - tettem hozzá.

-Látszik. Meg a leveleken is érződik. - mosolyodott el. Aztán kicsit komorabban folytatta. - Tokióból, és utána a Diksonból sem kaptunk soha ilyen leveleket. Ahol érződött, hogy jól érzed magad.

-Hát, tudod, hogy nem volt könnyű. - a számat egy szomorú mosolyra húztam. - De most tényleg jól vagyok. - szorítottam meg a kezét. Közben beértünk a bejárati csarnokba, ahol a Nagyterem ajtaja tárva-nyitva állt, kiengedve a vacsorázó diákok zaját. - Ami Tokióban történt, az ott is marad, rendben? 

Szorosan megöleltem a testvérem, majd vidámabb hangsúlyt felvéve folytattam. 

-Bekísérsz?

-Szeretnéd?

-Légyszi. - vigyorogtam rá, majd a kezét újra megfogva, beléptünk a Nagyterembe, ahol a Griffendél asztala felé irányítottam Kostját. Ahogy haladtunk beljebb, a terem úgy csendesült el, majd szinte néma csend lett. A tekintetek mind rajtam függtek, majd egy tapsot hallottam. George állt fel. Aztán Fred, és nem sokkal később az egész iskola dübörgött. 

Hitetlenkedve néztem Kostjára, akin rég láttam ennyire széles vigyort. Folytattuk utunkat, itt-ott gratulációk hangoztak el, amit nem győztem megköszönni. McGalagony professzor tűnt fel előttünk a tömegben.

-Örülök, hogy újra látom, kisasszony. - soha ilyen mosolyt nem láttam még a professzorasszony arcán. - Nagyon megijesztett.

-Nem volt szándékos, tanárnő. - mosolyogtam rá. -Hadd mutassam be a testvérem. - mutattam Kostjára.

-Konstantin Rosztov vagyok, örülök a találkozásnak. - a fiú kezet nyújtott a tanárnőnek, aki szintén bemutatkozott. 

-Velünk vacsorázik? - kérdezte a professzor asszony, az én arcomon pedig egy boldog mosoly tűnt fel.

-Ha nem okoz gondot, én örülnék neki. - mosolyodott el ő is. - Hová üljünk? - nézett rám. 

-Oda. - mutattam a két vörös üstök felé. 

Megint megfogtam Kostja jobbját, és rá támaszkodva indultunk el.

-Sziasztok. - köszöntem boldogan a barátaimnak. Angelina és Alicia rögtön a nyakamba ugrott, de én meg nem bírtam őket megtartani, így szegény Kostjara maradt, hogy ne tanyáljunk el. A derekamat még időben elkapva tartott meg minket, majd mikor elengedtek a lányok, a karomat fogta megint. - Srácok, ő a testvérem, Kostja. - mutattam rá. - Velünk vacsorázik, nem gond nektek?

Miután leültünk egymás mellé, és összepacsiztam a két Weasley-vel, akik velem szemben ültek (Fred szemében olyan furcsa csillogást láttam. Mindegy.) felmértem a kínálatot. Nyami.

-Hú, itt mindig ennyi kaja van? - képedt el Kostja. 

-Nem is hinnéd. - bólogattam. - Te még nem láttad, mi volt a halloweeni ünnepségen.

-Miről beszéltek? - kérdezte kíváncsian Alicia, és a többiek is érdelkődve néztek rám. Mindig elfelejtem, hogy ők nem beszélnek oroszul.

-Csak csodálkozott rajta, hogy ennyi fajta kaja van. - legyintettem, és egy kanál zöldborsófőzeléket tettem a számba.

-Nálunk a Diksonban sose volt ennyi lehetőség. - folyt bele Kostja is.  - Mivel a suli nagyon északon van, sok minden nem található meg ott, mint itt. Te meg mit vigyorogsz? - nézett rám felhúzott szemöldökkel. 

-Semmi, tényleg. - húztam még nagyobb mosolyra a számat. - Csak cuki az akcentusod.

-Mi az, hogy cuki? - a kérdésére felnevettem. - Én nem lehetek cuki. 

Hm. Egy izmos, nálam jóval magasabb, helyes orosz srác angolul beszél.

-Dehogynem. - röhögte el magát Alicia is, mire Kostja füstölögve csapta le a kanalát. Aztán elröhögte magát. 

-De csak azért hagyom, mert halálra rémítettél. - rázta meg az ujját felém, majd folytatta az evést.

- Ne haragudj. - dőltem neki az oldalának. A srác megcsóválta a fejét, majd fél kézzel átkarolt, és így folytattuk az evést, vidáman beszélgetve. 

A vacsora végeztével Kostja visszavette a dzsekijét, amit még a bejáratnál vett le, majd lassan elindultunk kifelé. A csarnokban megálltunk, egymás felé fordulva, majd szorosan megölelt.

-Kérlek, vigyázz magadra. - motyogta a hajamba. - Még egyszer nem biztos, hogy túlélem a szívrohamot, amit minden egyes alkalommal okozol.

Elnevettem magam, majd megígértem neki, és néztem, ahogy elnyeli a sötétség.

-Mehetünk? - nyújtotta Fred a jobbját, aki felajánlotta, hogy segít felmenni a toronyba. 

-Mehetünk. - támaszkodtam rá, majd a nyakamat kitekerve felnéztem. - A büdös életbe nem érünk föl. - sóhajtottam.

-Van időnk. - mosolygott rám csillogó szemekkel Fred.

Aztán elindultunk.