-Szóval a serleg téged dobott ki a Roxfort bajnokának. - értelmezte Senja a történteket. - És aztán kidobott még egy 14 éves kölyköt is.

-Igen. - bólogattam, és beleittam a kezemben tartott vizesüvegbe. Szombat volt, mi pedig szokásosan a korcsolyapályán gyakoroltunk. Most éppen szünetet tartottunk; a gyakorlat már össze volt rakva, most már csak sok-sok gyakorlás volt hátra. - Kikérdeztem Harryt is, és ő sem dobta be a nevét a serlegbe, nyilván. Fogalmam sincs, ő hogy fog tudni helyt állni, mert ezek a feladatok még nekünk is nehezek lesznek.

-Nyugi, menni fog. - lökte meg a karom Senja egy halvány, bíztató mosollyal. 

-Az oké, de Harryvel mi lesz? 14 éves! Egy gyerek, Senja, ezen a versenyen pedig felnőttek is életveszélyben vannak! - a hangom már a hisztéria határát súrolta. 

-Oké, te semmit nem tudsz tenni ez ellen, szóval, mit szólnál, ha magadra koncentrálnál? Gyakorlunk még egy órát, aztán visszaviszlek a Roxfortba.

*

A napok vészesen gyorsan teltek. Ismeritek azt az érzést, hogy ha valamit nem vártok, az esemény hirtelen kétszer olyan gyorsan közeleg? Na, én igen. Reggelente korábban felkeltem, és a szabad levegőn gyakoroltam. A futást is rendszeresebben csináltam; ez a korcsolya miatt is fontos, hogy jó legyen az állóképességem. És a próbára sem árt, ki tudja, milyen feladatot kapunk. 

Az egyik ilyen kora reggeli edzésen vettem észre Viktor Krumot a hajó fedélzetén. A durmstrangos diákok a hajón; a beauxbatonsos diákok pedig a hintójukban laktak. A fiú csak nézett. Aztán másnap odajött hozzám.

-Jó reggelt! - intett tétován, akcentusa elég erős volt. 

-Neked is. - mosolyogtam vissza rá. Attól, mert durmstrangos, ez nem egyenlő azzal, hogy ő lenne Karkarov; emlékeztettem magam. 

-Figyelj, láttam, hogy reggelente itt edzel. - kezdett bele akadozva a mondandójába. 

-Ne haragudj, hogy félbeszakítalak - állítottam meg. - de nem beszélsz oroszul? Talán úgy egyszerűbb lenne.

-De - döbbent meg. -Persze, a sulinkban az az anyanyelvünk. - folytatta oroszul. - Te honnan...?

-Cserediák vagyok Oroszországból. - legyintettem. - Szóval, igen, reggelente kijárok edzeni.

-És arra gondoltam, hogy esetleg csatlakozhatnék-e hozzád. Mármint, ha csak téged nem zavar.

-Gyere, persze, miért ne. - gondolkodtam el. - Azt nem hinném, hogy szabályokba ütközik.

És így történt, hogy Viktorral reggelente körbefutottuk a tavat, és ártásokat, átkokat is gyakoroltunk idővel, amikor már egyikünk se tartott attól, hogy a másik szándékosan bántaná a másikat. 

Egy csütörtöki reggel Viktor szokatlanul komor volt. Mármint a fickó egyébként sem egy dumagép, de most még annyit se beszélt, mint amit szoktunk. A tó túloldalán jártunk, amikor utánam szólt.

-Irina, álljunk meg egy kicsit, légyszi!

Meglepődtem, mert egyébként egyben le szoktuk futni a tókört. 

-Baj van?

-Nem, dehogy, csak... Mindegy. Nem kéne beszélnem erről, de nem tartom sportszerűnek, ha én tudok róla, te meg nem...

-Miről? - a hangom felment egy oktávval.

-Sárkányok, Irina, sárkányokkal kell megküzdenünk az első próbán.

-Honnan tudod? - szegeztem neki a kérdést, miután az agyam felfogta a szavak jelentését. 

-Karkarovtól. Tegnap éjjel kirángatott az ágyamból, és elmondta, hogy követte a roxforti vadőrt, meg a másik igazgatónőt az erdőbe... Négy sárkány volt, mindenkinek jut egy. 

-Tehát Fleur és Harry is tud a sárkányról. 

-Ig.. Potter honnan?

-Hagriddal világi jó barátok, kizártnak tartom, hogy Hagrid nem mondja el neki. - legyintettem. - És Karkarov csak úgy engedte, hogy elmondd nekem? - húztam össze a szemem.

-Nem, azt mondta, nem beszélhetek róla. - vakarta meg zavartan a tarkóját. - De nem tartom igazságosnak, hogy ezek szerint mindkét másik bajnok tudja a feladatot, te meg nem. - vonta meg a vállát.

Pár percig csendben ültünk a harmatos fűben. Amennyire megnyugodtam, mert most már tudom, hogy mi a feladat, annyira hamar lettem újra ideges. Viktor felállt, és felém nyújtotta a karját. Talpra húzott, aztán elindultunk lefutni a tókör maradékát. 

*

Később a kastély felé sétáltunk, az edzés ezen a reggelen a szokásosnál tovább húzódott. Szerencsémre aznap az első órában lyukasórám volt, emiatt legalább nem kellett sietnem.

-Köszönöm. - mondtam halkan Viktornak.

-Szívesen. - mosolygott rám, aztán a szokásos kissé csámpás járásával a mardekár asztala felé fordult, én pedig megkerestem az ikreket, és melléjük zuttyantam. 

-Hát te? - nézett rám George szinte már vádlón, miközben zabkását halmoztam a tányéromra. 

-Hát én? - kérdeztem vissza teli szájjal. Lenyeltem a falatot, és csak aztán szólaltam meg. Illem, tudjátok. - Edzeni voltam reggel, azért nézek ki úgy, mint akit bedobtak a tóba. - néztem végig a fekete cicanadrágomon, és a szintén fekete rövidujjúmon. Végre nem kellett megsülni a rengeteg ruhában. 

-Viktor Krummal?? - érkezett a válasz szinkronban az ikrektől. 

-Igen, miért? - kérdeztem vissza értetlenül. - Srácok, attól, mert másik iskolába jár, nem ő az Antikrisztus. 

-De ő az ellenséged!

-Nem! - csattantam fel. - Nem az ellenségem, hanem az ellenfelem, nagy különbség! És csak hogy rendben legyünk, el tudom dönteni én magam, hogy kivel vagyok jóban! - felmarkoltam a tányérom, meg a kanalam, és elindultam fel a toronyba. Elegem van abból, hogy mások meg akarják mondani, hogyan éljem az életem. Mintha bárkinek bármi beleszólása lenne! Még egyszer nem engedem meg senkinek, hogy megmondja a tutit. 

Az ikrekkel később átváltoztatástanon rendeztük sorainkat, talán már ők is kezdik belátni, hogy semmilyen szinten nem engedem, hogy mások irányítsanak. A következő napok egyhangúan teltek; reggel edzés, tanórák, utána könyvtárban sárkányok után kutatás, gyakorlás, háziírás, és így minden este hullafáradtan kerültem ágyba. Aztán elérkezett a próba napja.