Idegesen futottam le a pince felé, és léptem be Perselus lakásának ajtaján. Mint egy megkergült vad, cikáztam a nappaliban a könyvespolc és a fürdőszobaajtó között, és a gondolataim száguldoztak. Ki? Miért én? És a legfontosabb: mégis hogyan fogom ezt túlélni??? Lezuttyantam a kanapéra, ahol reggel még olyan vidáman keltem fel, ahol azt éreztem hosszú idő óta először, hogy rendben vagyok, és mégis: 12 órán belül felfordult az egész.

10 perccel az érkezésem után már azt vettem észre, hogy csorognak a könnyeim, és nehezen kapok levegőt, amikor Perselus lépett be az ajtón.

-Mondd, hogy hiszel nekem. – szólaltam meg rekedten, Perselusra nézve. – Soha nem is akartam trimágus-bajnok lenni. Túl kockázatos.

-Elhiszem, hogy nem akartál a versenybe kerülni. – szólalt meg hosszú percek után. Reszelős sóhajt hallattam, és hátradőltem. Egy valaki már hisz nekem. – De attól még most bekerültél. Karkarovon kívül kinek van oka rá, hogy benevezzen téged? Nem tudsz ilyenről?

Gondolkodtam, de nekem se jutott eszembe más.

-Nem, én nem tudok másról. – ingattam a fejem.

-És a szüleid? – tette fel a kérdést Perselus.

-Mi van a szüleimmel? – szorult össze a gyomrom. – Te komolyan azt hiszed, hogy a szüleim akarnak megölni? – hisztérikusan felnevettem. – Bármikor megtehették volna, sőt! Ha annyira a halálomat akarták volna, nem akadályozzák meg az öngyilkossági kísérletet! – A mondat végére már ismét talpon voltam, és ide-oda rohangáltam a két fal között, kétségbeesetten próbáltam levegőt juttatni a tüdőmbe. Fel sem tűnt, hogy mi csúszott ki a számon.

-Öngyilkossági kísérlet? – állt fel Perselus is. Én meg megtorpantam, és magamat átkozva temettem a kezembe az arcomat. – Te öngyilkos akartál lenni? – suttogta teljesen megsemmisülve.

-Szerinted? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Amit a hátamon láttál... Szerinted ezt a traumát túl lehet élni ép ésszel?

Perselus csak nézett rám, mire felsóhajtottam.

-Ülj le. – mondtam neki, és ezúttal én ültem a fotelbe, amiben tegnap Perselus hallgatott engem. Nagy meglepődésemre, szó nélkül hallgatott rám. – Amikor megtaláltak, csoda volt, hogy még élek. – a bal kezemen végig húztam az ujjam a sebhelyen. – A pincében, ahol rabként tartottak, volt egy rozsdás szög, már első nap megtaláltam. – legyintettem. – Hetek, hónapok teltek el, több szökési kísérletem is volt, csak aztán elvesztettem a reményt. És akkor úgy döntöttem, hogy ennyi volt, én nem szándékozom tovább itt senyvedni. Végig húztam a szöget mélyen a karomban, és a vér rögtön spriccelni kezdett. – nagyot nyeltem. – Azt persze nem tudtam, hogy aznap találtak rá erre a helyre az aurorok, és már elvesztettem az eszméletem, amikor rám találtak odalent. Rögtön a gyógyítókhoz kerültem, és rengeteg vérpótlót adtak be nekem, és csak a szerencse segített, hogy most itt ülhetek veled szemben.

Percekig ültünk csendben, mikor folytattam a történetet.

-Már Tokióban voltunk akkor, mikor a második eset történt. A PTSD nem ritka az ilyen eseteknél, mint én, és én nem tudtam kezelni ezeket a problémákat. A szüleimmel nem beszéltem, sőt, egyáltalán nem beszéltem. Minden éjjel rémálmaim voltak, féltem a sötétben, mert a pincében is az volt, ezért sokáig lámpa mellett aludtam. Nem mertem embereket közel engedni magamhoz, minden zajtól megijedtem... Szóval, voltak bajaim. – mosolyodtam el keserűen. – A tetőn voltam, elképesztően magasan, valahol a nyolcvanadik emelet környékén, és nem sok hiányzott hozzá, hogy kislapáttal kelljen összeszedni a maradványaimat.

Pár percig megint csönd volt, majd megint beszélni kezdtem. A könnyeim észrevétlen kezdtek folyni, úgyhogy egy mozdulattal kezembe hívtam a zsebkendős dobozt. – Akkor lépett az életembe Senja. Tudta, hogy jól korcsolyázom, és felajánlotta, hogy induljunk párosban egy versenyen. És akkor kezdtem úgy érezni, hogy megint élek. Senja sosem várta el tőlem, hogy beszéljek, hogy egyáltalán bármit is csináljak. Olyan is előfordult, hogy csak jött, és ült mellettem csendben másfél órát. – kifújtam az orrom. – A versenyt egyébként megnyertük, és azóta is megyünk újabbakra. Most is lenne egy, a két próba között, január végén, arra gyakorolunk minden szombaton.

Megint csak csendben ültünk. Az én fejem is tele volt, és Perselusnak is volt mit megemésztenie.

-Ide figyelj. – dőlt előre a kanapén, és nézett a szemembe. – Ha rosszul érzed magad, ha bármi van... Ne zárkózz el előlem. Én is voltam hasonló helyzetben, tudom, hogy nem könnyű. Csak szólj, ha baj van, rendben? Ígérd meg ezt nekem.

Én csak bólintottam. Nem tudom, hogy mikor lettünk egymásnak ilyen fontosak, de jól esett, hogy van mellettem egy ember, akire támaszkodhatok.

*

Kisírt szemekkel baktattam felfelé a lépcsőn a Dáma irányába. A klubhelységből kiszűrődő zaj már a kanyarban hallható volt, én pedig csak sóhajtottam egyet. Semmi kedvem nem volt bulizni, de tudtam, hogy az ikreket úgysem állíthatom meg. Kedvtelenül bemondtam a jelszót, majd bemásztam a falikárpiton át.

Ahogy gondoltam, a klubhelységben totális fejetlenség uralkodott, mindenfelé csillagszórók röpködtek, a büfés asztal úgy festett, mintha egy hadsereg lerohanta volna, és nyilván, elképesztő hangzavar volt.

-Rina! – a kanapén az ikrek és Lee nyomorogtak, a szőnyegen pedig Angelina és Alicia ültek.

-Pillanat, hozok magamnak inni! – próbáltam túlordítani a hangzavart, aztán az asztalhoz érve megnéztem a kínálatot. Pechemre whiskey nem volt, szóval maradt a vajsör. Felmarkoltam egy üveget, majd arrébb löktem George-ot, és felültem a karfára.

-Na, halljam. – sóhajtottam. Tuti, hogy ezer kérdésük vár arra, hogy megválaszoljam őket. Miközben vártam, hogy egyikük megszólaljon, a jobb tenyerem a sör kupakja felé tettem, és a kupak leugrott az üvegről.

-Ezt hogy csináltad? – kérdezte Alicia.

-Nem tudom. Nem dobtam bele a serlegbe a nevem. – néztem rá a lányra. – Nem is akartam sose bajnok lenni, de ezt tudjátok ti is.

-Nem arról beszél, te dinka. Hanem a sörös hókuszpókuszról. – szól bele Lee.

-Jaaa. – esett le. – Tokióban tanultam egy évet az ottani suliban. És ott nem divat ennyire a varázspálca. – magyaráztam meg. Vagy legalábbis én ezt elég magyarázatnak éreztem, a többiek a jelek szerint nem.

-És mást is tudsz így? Pálca nélkül?

Szó nélkül megrebegtettem az ujjaimat, és Fred haja már nem az ismert vörös színben pompázott, hanem szép hupilila volt. Mivel a srácok azt várták, hogy rajtam látszik a változás, észre se vették Fred haját.

-Fred, jól áll a lila. – röhögtem el magam, mire a többiek is elnevették magukat, Fred meg csak kérdezgette, hogy mi van. Újabb rebegtetés hatására a szobámból lerepült a kistükröm, és lebegve megállt Fred előtt.

-Ezt te csinálod? – képedt el Lee. Csak bólintottam, és szóltam Frednek, hogy fogja meg a tükröt, majd visszaváltoztattam a haját vörösre. Miután kicsodálkozta magát, a tükröt visszaröptettem a szobába, és beleittam a kezemben lévő sörbe.

-És miért nem mondtad, hogy voltál Tokióban is? – nézett rám George.

-George, nem véletlen nem beszélek dolgokról. – mosolyodtam el keserűen. – Tokióba sem jókedvemből költöztem. Talán ez az első olyan hely, ahova azért jöttem, mert én úgy akartam, és megvoltak hozzá a lehetőségeim, amiket megteremtettem magamnak.

-Miért, nem a szüleid intézték? – kérdezte Alicia, mire én csak csóváltam a fejem.

-Nem, én egy ideje egyedül intézek mindent. – egy ideig emésztgették a szavaimat, majd újra megszólaltam. – A tusára nem akartam jelentkezni. Veszélyes, hiába bizonygatják, hogy mindenről gondoskodtak. – legyintettem. – A nevezésemmel csak egy baj van: hogy én nem dobtam be a nevem a serlegbe.

-És hogy nem vagy nagykorú. – tette hozzá Alicia, mire én megráztam a fejem.

-Én nagykorú vagyok, azzal nincs gond. – legyintettem ismét, majd a csodálkozó tekintetekre reagálva válaszoltam a ki nem mondott kérdésre. – Még mielőtt hazajöttem Tokióból, nagykorúsítottam magam.

-Nem vagy semmi. – bólogattak az ikrek, mire én csak széttártam a kezem. Szívesebben maradtam volna gondtalan gyerek, de hát ez nem jött össze.

-Láttátok Harryt? – kérdeztem.

-Nem, de hát te később jöttél, mint ő.

-Nem, én kifutottam magamból az ideget. – végülis nem hazudtam olyan nagyot. A pincébe futottam. A többiek csak bólintottak egyet, aztán másra terelődött a szó, én pedig pennát fogtam, és megírtam a történteket Senjának.