Az orosz nyelvű párbeszédek minden esetben dőlt betűvel vannak jelölve. -V

Izgatottan csuktam le az iskolai ládám tetejét, ami dugig volt könyvekkel, ruhákkal, és a bájitalos üstömmel. Az idén nem a Diksonba megyek vissza, hanem cserediákként a Roxfortban tölthetek egy évet. Nem gondoltam volna, hogy pont az én jelentkezésemet fogadják el, hiszen a mi sulinkból szinte mindenki jelentkezett. Ehhez képest kiválasztottak, és holnap hoppanálok Londonba anyával, hogy én is vonattal menjek az iskolába, mint mindenki más.

-Irina, vacsora! – hallottam meg a húgom, Katja hangját a lépcső felől. Egy utolsó, nagy sóhajjal álltam fel, tetovált jobb karomat végighúztam a copfba fogott hajamon, és elindultam lefelé a szobából.

-Mit eszünk? – kérdeztem, nagyot zuttyanva a székemre, kérdőn néztem a konyha felé, ahol pillanatokkal később megjelent anyu, kötényben és kezére kesztyűt húzva hozta be a gőzölgő tepsit.

-Sztroganoff-hátszínt. – válaszolta az. Letette az asztal közepére, kesztyűt levéve fogta a szedőkanalat, és Katja tányérjába rakott egy nagy adag húst. Mikor mind az ötünk tányérjába került hús és köret is. Leült, és elkezdtünk enni. Isteni volt.

-Bepakoltál már? Holnap hánykor indul a vonat?

-Igen, most lettem kész. – nyeltem egy nagyot, ittam egy korty vizet, és aztán folytattam. – A vonat meg ottani idő szerint 11-kor indul a King's Cross-ról.

-Izgulsz? – kérdezte Kostja, a bátyám. Az istenadta nagy vigyorogva nézett rám, anyutól örökölt sötétbarna haja a szemébe hullott. 18 éves létére néha még mindig úgy éreztem, hogy valahol egy négyéves szintjén megragadt... De persze, ha komoly dologról volt szó, nála megbízhatóbb és felelősségteljesebb embert nem ismerek.

-Igen, egy kicsit, de nagyon várom már! – vigyorogtam vissza rá. – Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Meg elolvastam a Roxfort történetét is, úgyhogy valamit csak tudok a helyről, ahova megyek.

-London és Pétervár között 3 óra eltérés van, szóval legkésőbb fél nyolckor el kell indulnotok Ivanovics professzorral. Így lesz fél órád megtalálni a helyed a vonaton, meg felpakolni. – szólalt meg apa az asztal másik végében.

Erre csak bólintottam egyet, és segítettem anyának a vacsora edényeit elpakolni, és elmosogatni. Elgondolkodva néztem ki az ablakon, a gondolataim folyamatosan jártak. Elképesztően szerencsés vagyok, hogy ilyen családhoz kerültem, mint a Rosztov-család. Engem örökbefogadtak, még csecsemő koromban. A többi családtagom közül eléggé kiríttam a sötétvörös hajammal, és világosabb bőrömmel. Sosem zavart, hogy örökbefogadott gyerek vagyok, de azért azt nem szerettem, hogy ezzel csúfoltak. Mert ettől függetlenül rosszul esett, hogy a vér szerinti szüleim lemondtak rólam, mintha csak egy zsák krumpli lettem volna.

A nagy gondolkodásban észre sem vettem, hogy Kostja mögöttem áll. Izmos karjával átölelt, mire én összerezzentem. Szorosan bújtam a karjai közé – mindig megérezte, ha egy ölelésre volt szükségem.

-Min gondolkodsz ennyire, Malyshka*?

-Csak hogy milyen szerencsém van veletek. – mosolyogtam fel rá. Egy pillanattal később mindketten megtántorodtunk, mert Katja sem akart kimaradni a tesós ölelésből. 

*Malyshka - kicsi lány