Hétfő reggel megint kamumosollyal a számon keltem fel, hogy Annabelle fenn tudja tartani a látszatot számomra, majd a lányokkal és az állataimmal lementünk reggelizni.

A bagolypostával együtt megérkezett Julien is, a családunk albínó, beszélő pávája, aki postabagolyként funkcionál nálunk és ledobott nekem egy csomagnyi otthoni bájital hozzávalót, hogy feltöltsem a készleteim. Ameddig a csomagot biztos helyre raktam, megérkezett Pansy ás Blaise Reggeli Prófétája.

Míg Annabelle a testemet irányítva vígan elbeszélgetett a többiekkel, én kiszúrtam a címlapot, amin Umbridge békaarca vigyorgott vissza.

– Hallod, Annabelle! Kérd már el a Reggeli Prófétát valakitől! Meg szeretném nézni.

– Minek az neked? –kérdi, majd el is hallgatott, ahogy kiszúrta rajta Békapofát– Hé, Blaise! Ideadnád a Prófétát?

– Persze. –feleli válrángatva, majd átnyújtja az újságot.

Igazából lényegtelen volt, hogy kitől kapta meg, nekünk csak az számított, hogy meg tudjuk nézni a címlapot.

A Mágiaügyi Minisztérium oktatásügyi reformot sürget! Dolores Umbridge, tölti be a Roxfort főinspektori tisztjét!

—hirdette a szalagcím.

– Megáll az ész... –döbben le Annabelle.

– Olvasd csak el mi van a cikkben. –biztat Blaise– Ez a Minisztérium már kezd átmenni óvoda szintre, néha úgy érzem...

A cikkben az állt, hogy Caramel egy rendelettel borzasztóan kiszélesítette Umbridge hatáskörét, mivel elvileg "nem nézi jó szemmel" azt, amit Dumbledore csinál itt. Ebbe beletartozik az, hogy felügyeli a tanárok munkáját és meggyőződik róla, hogy azok az elvárt módon teljesítenek. A többi már csak politikai hablaty és propaganda volt.

– Ahha... szóval ebben a cikkben megismerhettük Umbridge backstoryát... –ráncolja a szemöldökét Annabelle– Caramel kiadta ezt az úgynevezett "oktatásügyi rendeletet" és szépen ránkdobott egy Umbridge-bombát, ráadásul a cikk szerint mostantól nem csak minket, hanem a tanárainkat is csesztetni fogja...

– Valahogy úgy... –húzza a száját Blaise.

– Ez remek... annyit a gyönyörű, felívelő karrieremről Pitonnál. –dohogott az alterem.

– Hát... ez is lehet egy probléma... –felelte a srác rázkódó vállal– De én inkább a félvérséged miatt aggódnék.

– Milyen félvér? Hát de én aranyvérű vagyok... –értetlenledik Annabelle.

– Nem úgy értem, na... –nyüstöl a fiú– Azt mondom, hogy te egy hybrid vagy, vagy mi a jó ég... A cikkben is megemlítették Lupin, Mordon és Hagrid professzort, mint szakképzetlen tanárokat és ebből 2/3 félvér.

Blaise szavai hatására Annabelle felnézett Umbridgera, aki a tanári asztalnál evett és amikor összetalálkozott a tekintetük, Umbridge arcáról lehervadt a mosoly és üveges tekintettel, szinte nyomasztóan nézte az alterem.

– Hmm... nem tetszik ez nekem.... –húzta össze a szemét és Blaisera nézett– Én mindig azt szeretem csinálni, ami az elvárt ellentéte... –mosolyog ördögien a srácra.

Ma este 5 óra, könyvtár!

—jelent meg az üzenet az asztalon, majd amikor felnézett Annabelle, Emma tekintetével találkozott a tekintete.

Reggeli után gyorsan felvittem a bájitalos csomagom és elindultam Mágiatörténetre.

A próféta miatt sokan arról súgdolóztak, hogy bárcsak bejönne Umbridge órára, hogy ne legyen unalmas, de sajnos nem jött be és szokás szerint unalmas volt. Dupla bájitaltanra sem jött be, de legalább a többiek megkapták a holdköves dolgozatot. Nekem szerencsére nem kellett, mert Piton úgy ítélte jól szerepeltem.

Ezen az órán Erősítő Energiafőzetet készítettünk, ami szerencsére nem is volt olyan nehéz és a munkám végeredménye gyönyörűszép, türkizkék volt, amire biztos, hogy egy Kivállót kapok, azonban ehhez képest nem csak türkizt láttam az üstökben, ami elég nagy bajt jelentett.

Ebéd közben kérdezgettük a körülöttünk ücsörgő Mardekárosokat, hogy kinek ült már be az órájára Umbridge, de sajnos senki sem tudott érdemben válaszolni rá. Ezen kívül a holdköves dolgozatról beszéltünk, amire a többiek mind gyenge Elfogadhatót kaptak csupán.

Ebéd után aztán Jóslástan volt. Szokásomhoz híven igyekeztem elfoglalni valami ablak melletti helyet, hogy kapjak egy kis levegőt óra közben, de kicsit sem feltűnő módon Harryék is körém ültek. Már épp raktuk ki az álomnaplót, amibe nekem nagyrészt kitalált dolgok voltak, mert nehezen megy számomra az álmodás, a tanterembe vezető csapóajtó kinyílt és egy Békapofa kukucskált be rajta. A tanteremben vidáman csevegő diákok hirtelen elnémultak. Trelawney, aki épp akkor osztotta ki az Álom A Jóslásban c. könyvet, felkapta a fejét a hirtelen csendre és körülnézett.

– Jó napot, Trelawney professzor. –köszönt széles mosollyal Umbridge– Remélem megkapta az üzenetem, amiben jeleztem az óralátogatásomat.

Trelawney csendesen bólintott, majd folytatta a könyvek kiosztását. Umbridge továbbra is mosolyogva megkereste a legközelebbi karosszéket és elhelyezte Trelawney széke mellé. Leült, elővett a virágmintás retiküljéből egy jegyzettömböt, majd várakozásteljesen felnézett, hogy kezdődjön az óra. Trelawney kissé remegő kezével megigazította a kendőjét.

– A mai órán folytatjuk a prófétikus álmok tanulmányozását. –fogott bele a mondókájába álmatagon, bár kissé remegett a hangja– Alkossatok párokat, gyermekeim és az Álom A Jóslásban segítségével értelmezzétek a társaitok legutóbbi álmait.

Azzal elfordult és Parvati, meg Lavender felé vette az irányt.

Egy kis mozgás kerekedett, hogy mindenki találjon magának párt, hozzám meg odajött ugyanaz a Mardekáros, akivel múlthéten alkottam párt.

Kinyitottuk hát a könyvet, de titkon végig Umbridge-et figyeltem, aki árnyékként követte Trelawneyt.

Már egy ideje szenvedtünk az álomfejtéssel, amikor Umbridge kérdezősködésére lettünk figyelmesek.

– Pontosan hány éve is tanít itt a Roxfortban?

Trelawney összevonta a szemöldökét és karba fonta a kezét, mintha így próbálna védekezni a büszkeségét sértő kérdés ellen.

– Lassan 19 éve... –felelte néhány másodperc hallgatás után.

– Az hosszú idő. –bólintott Umbridge és megint felírt valamit.

– Nem mondod bazd... –forgattam a szemem.

– Dumbledore professzor szerződtette, igaz? –kérdi Békapofa.

– Igen. –felelte kurtán Trelawney. Umbridge feljegyezte.

– És maga a híres látó, Cassandra Trelawney ükunokája?

– Úgy van. –válaszolta Trelawney kihúzva magát.

– Javítson ki, ha tévedek, de Cassandra óta maga az eggyetlen, aki rendelkezik a "másik látás" képességével.

– Gyakori, hogy ez a képesség nemzedékeken keresztül lappang.

– Hát persze. –mondta még szélesebb szájjal Umbridge és megint felírt valamit a papírjára– Akkor hát... hallhatnék egy jóslatot? –nézett a tanárnőre várakozó mosollyal.

Trelawney döbbenten nézett és kínjában megmarkolta a nyaka körüli kendőt.

– Nem értem a kérdést... –felelte.

– Azt szeretném, ha jósolna nekem valamit. –ismételte hangosan Umbridge.

Ekkorra már szinte mindenki a tanárokat figyelte, miközben Trelawney a gyöngysorait csörgetve kihúzta magát.

– A Benső Szemnek nem lehet megparancsolni, hogy "lásson"... –jelentette ki mélységes felháborodással. Umbridge lassan bólintott.

– Értem. –szólt szelíden és felírt valamit a pergamentömbjébe.

– Ez nem, de... várjon. –és Trelawney próbált volna valami titokzatos csengést beleerőszakolni a hangjába, de sajnos ezt még mi sem vettük be. A hangja remegett a dühtől– Azt hiszem mégiscsak látok valamit... ez magáról szól... valami közeleg... valami sötét dolog... halálos veszély.

Remegő kézzel Umbridge-ra mutatott, aki szemöldökét felvonva érdeklődő mosollyal nézte.

– Fájdalom... szörnyű veszély fenyegeti magát... –fejezte be színpadiasan Trelawney.

A beálló csendben Umbridge egy hosszú pillanatig Trelawney arcát fürkészte.

– Értem. –felelte végül, majd megint lejegyzetelt valamit– Nos... ha mindössze ennyit tud mondani... –azzal elfordult magára hagyva a megrökönyödött Trelawneyt.

Ahogy így elnéztem a tanárnő vergődését, sajnáltam őt. Tisztában voltam vele, hogy a jóslatai általában nem többek, mint néhány, egymás után kiokádott, értelmezhetetlen szóhalmaz, Umbridge-et jobban utálom.

Az óra további részében Trelawney idegességét Harry kamu álomnaplójának fennhangon történő értelmezésével vezette le, amiben még egy sima zabkásaevés is halálos ómen volt. Mindez persze azért volt, hogy a sarokban jegyzetelő Umbridge-et lenyűgözze, de véleményem szerint ennél a pontnál már az ima sem segít. Mint halottnak a csók.

A 10 perces szünet után Dracoékkal megindultunk SVK-ra, hogy nekikezdjünk a véget nem érő másoláshalmaznak. Fájt a szívem miatta...

– Pálcát a táskába. –adta ki az utasítást a nő, mire még az optimisták is elszomorodtak– A múlt órán az első fejezettel foglalkoztunk. Most lapozzatok a 19. oldalra és folytassátok a főbb deffenzív elméletek és azok eredete c. fejezettel. Kérem, mellőzzétek a beszélgetést.

Papolása után a nő szíves elégedettséggel ült vissza a tanári asztal mögé. Szomorúan gondoltam vissza azokra az időkre, amikor még Remus járkált a tanári asztal körül, nem ez a Békapofa...

Fásult bámulásomat azonban Hermione magasban kalimpáló keze szakította félbe.

– Már megint mit akar ez a Sárvérű... –morogta az orra alatt Draco és ez egyszer én is egyet értettem vele. Nem akartam még több balhét.

Azt viszont meglepve vettem észre, hogy Umbridge taktikát váltott és nem próbálta meg ignorálni a lányt, hanem szépen odasétált hozzá.

– Már olvastam a 2. fejezetet. –válaszolt Hermione. Mivel Umbridge suttogott, a kérdéseket nem hallhattuk, de Hermione válaszából nem nehéz kitalálni– Azon is túl vagyok. Elolvastam az egész könyvet. –Umbridge meglepve pislogott néhányat– Azt írja, hogy az ellenrontásokat nem így kéne nevezni, szerinte csak azért hívnak az emberek egyes rontásokat ellenrontásnak, hogy jobb színben tűnjenek fel. –Umbridge mimikája alapján újra ledöbbent és mintha elismerően nézett volna Hermionéra– De én nem értek egyet ezzel. –ekkor Umbridge elkomorodott– Nem... –felelte valamire Hermione– Mr. Fushel bizonyára nem szereti a rontásokat, pedig azok nagyon hasznosak lehetnek, ha védekezésre használjuk őket.

– Szóval ez a véleményed... –egyenesedett fel Umbridge és végre hangosan beszélt– Nos... sajnálom, de az én órámon Mr. Fushel véleményét tartjuk mérvadónak, nem a tiédet.

– De...

– Elég! –szakította félbe Umbridge, majd előre ment a tanári asztalhoz, hogy szembe forduljon a diákokkal. Már egyáltalán nem volt derűs a hangulata– 5 pontot levonok a Griffendél háztól, Granger. 

A Griffendélesek felmorajlottak, a Mardekárosok röhögtek.

– Miért? –kérdezte dühösen Harry, én meg már az orrnyergemet masszíroztam.

– Hogy lehetnek ilyen gecire forrófejűek... –szentségelek.

– Granger nem ide tartozó megjegyzésével megzavarta az órát. –válaszolt higgadtan Umbridge– A Minisztérium által jóváhagyott módszer, amit követek, nem ad rá lehetőséget, hogy a diákok véleményt nyilvánítsanak olyan kérdésekben, amiben vajmi keveset tudnak. Lehet, hogy az előző tanáraitok szántak időt ilyesmire, de ők egy minisztériumi felülvizsgálat esetén mind elmarasztaló értékelést kaptak volna. –és itt ártatlan mosollyal rám nézett. Idegesített, hogy Remust hozta fel rossz példának, de igyekeztem nem kimutatni érzéseimet– Talán Mógus professzor kivételével, aki a korosztályotoknak megfelelő témákra szorítkozott.

Mógus neve hallatán előtörtek az emlékeimből azok a borzasztó emlékek, amikor puszta kézzel eltörte a lábamat, pedig aránylag erősek a csontjaim, meg a saját véremben úsztam...

– Persze... Mógus szuper tanár volt... –szólt közbe fennhangon Harry– Kár, hogy Voldemort nagyúr feje lógott ki a tarkójából.

Harry szavai után mélységes csend ütött be a terembe.

– Azt hiszem jót fog tenni neked még egy hét büntetőmunka, Potter. –mondta mosollyal az arcán Umbridge.

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3