– Meghoztam, professzor... –sóhajtom reménytelenül.

– Helyes! –ért egyet Mordon és felkap egy serleget– Ezt idd meg, fiam! –nyomta a kezébe a poharat és leültette egy székbe– Te pedig tűnj innen! –intett a kezével kifelé.

– Nem megyek ki! –dacolok és szorosan Harry mögé sétálok.

– Ez egy privát beszélgetés! –emeli fel a hangját.

– Én meg leszarom. –morgom, mire Mordon pálcát rántott. Én csak szó nélkül tűrtem a szemem közé irányuló pálcát.

– Azt akarom... akarom, hogy maradjon... –nyögi Harry küszködve.

– Ülj le a sarokba... –szólt hozzám egy idő után foghegyről, mire bevánszorogtam az egyik közeli sarokba és levágtam magam egy székre– Mesélj, Harry! Mi történt? –nyugszik most le hirtelen.

– A serleg egy zsupszkulcs volt... egy temetőbe vitt minket Cedricel... –magyarázta– Ott volt Voldemort... Voldemort Nagyúr...

– Ott volt a Sötét Nagyúr? És mi történt?

– Megölték Cedricet... megölték...

– És aztán?

– Egy főzetet készítettek... visszakapta a testét...

– A Sötét Nagyúr újra testet öltött? Visszatért?

Én csak csendben hallgattam a történetet és szörnyülködtem az elmondottakon. Korábban egyedül Harry gyerekkori történetéből hallottam Voldemortról, meg Siriustól az akkori időkről, hogy miket műveltek a bidsikkel, azonban anya akkoriban épp velem volt terhes, meg hát nem is nagyon érdekelte, hogy mi történik tőle egy földrésszel arrébb, így hát sokáig nem tudtam a részleteket, de manapság már képben vagyok vele.

– És jöttek a halálfalók... aztán párbajoztunk...

– Te párbajoztál a Sötét Nagyúrral? –kiáltok fel elhűlt arccal.

– Neked senki sem osztott lapot! –ugatott le Mordon, majd visszavezette a figyelmét Harryre.

– Megszöktem... a pálcám... furcsa volt... láttam a szüleimet... kijöttek Voldemort pálcájából...

– Voldemort visszatért, Harry? Biztos vagy benne? Hogy csinálta? –faggatózik Mordon.

– Mi ez a beteges érdeklődés Voldemort visszatérésével kapcsolatban? –kérdezi undorodva Annabelle.

– Mordon egy mániákus pszichopata. Én már meg sem lepődök... –sóhajtok magamban.

– Az apja sírjából, Féregfarktól és tőlem kellettek hozzá dolgok. –felelte Harry egyre normálisabban. Valószínűleg hatott az a lötty, amit Mordon adott Harrynek.

– Tőled mit vett a Sötét Nagyúr, Harry? –kérdezte Mordon.

– Vért. –feleli, majd felemelte a bal karját, aminek a talárján egy lyuk tátongott. Mordon hosszasan sziszegett.

– És a halálfalók? Visszatértek?

– Igen... –bólintott a srác– Nagyon sokan...

– Hogyan bánt velük? Megbocsájtott nekik?

Harrynek ekkor átfutott valami az agyán, bár én csak az aurájából vettem ki, mivel csak hátulról láttam.

– Van egy halálfaló itt, a Roxfortban! –kiáltozik Harry– Itt van egy halálfaló! Ő dobta bele a nevem a Tűz Serlegébe, ő intézte úgy, hogy nyerjek!

– Tudom, hogy ki az a halálfaló. –feleli csendesen Mordon és visszanyomja a srácot a székbe.

– Maga honnan tudja? –értetlenkedek.

– Karkarov! –vágja rá rögtön Harry engem figyelembe sem véve– Hol van? Elfogták? Bezárták?

– Karkarov? –nevetett sötéten a férfi– Karkarov rögtön elmenekült, amint felizzott a Sötét Jegy a karján. Ő nem sietett a Nagyúr fogadására. Túl sok hívét árulta el ahhoz... de nem fog messzire jutni. A Sötét Nagyúr megtalálja az ellenségeit. Meg vannak hozzá az eszközei...

– Karkarov elmenekült? De hát akkor... nem ő dobta bele a nevem a serlegbe...

– Nem. –felelte lassan Mordon– Nem ő. Én dobtam bele.

Harry nem szólalt meg döbbenetében.

– Mi? Ez teljes képtelenség... –tagadom meg az információit.

– Ez nem igaz! Nem maga tette... az nem lehet... –szállt be most Harry is.

– Pedig elhiheted, hogy én voltam... –erősíti meg Harryt Mordon. Persze, hogy nem szól hozzám. Ekkor a Varázsszeme az ajtóra szegeződött és újra előhúzta a pálcáját– Szóval megbocsájtott nekik? Megbocsájtott azoknak, akik megúszták Azkabant?

– Tessék? –kérdi zavarodottan Harry. Én sem értettem a helyzetet.

– Azt kérdeztem... –sziszegi fenyegetőzve Mordon és a srácra fogta a pálcáját– hogy megbocsájtott-e azoknak a söpredékeknek, akik sose keresték őt? Azoknak a gyáva árulóknak, akik még Azkabant se vállalták érte. –károgott a férfi, közben döbbenetes módon eltűntek az arcáról a sebhelyek– A becstelen, hitvány alja népnek, akik csak arra voltak jók, hogy álarc mögé bújva bohóckodjanak a Világkupadöntőn, de százfelé futottak, amikor felküldtem az égre a Sötét Jegyet. –ekkor már az arca is kisimultabb volt.

– Maga... mi ez az őrültség? –értetlenkedik Harry. Jogosan...

– Maga nem az igazi Mordon! –pattanok fel a székemről és a szikrázó kezemet a férfira emelem.

– Nem véletlenül te vagy a legokosabb az iskolában... –mosolyodik el a Mordon hasonmása és ő is rám szegezi a pálcáját.

– A-a... Hermione és én vagyunk együtt a legokosabbak... –tiltakozok, közben elkezdtünk lassan körözni egymás körül. Harry is felállt volna, de egy intéssel és egy nézéssel elértem, hogy a fenekén maradjon.

– Áruld már el, hogy honnan jöttél rá? –érdeklődik negédesen Mordon. Ebben a másodpercben pattant vissza az orra görbéből egyenesbe és elkezdett zsugorodni.

– Most ugrott vissza az orra, "professzor"! –feleselek az utolsó szót megnyomva.

Az ál-Mordonnak hamar eltűnt a jókedve és elkezdett kutakodni a zsebeiben.

– Invito kulacs! –kiáltom el magam, majd az ál-Mordon zsebéből kirepült az a kis kézi kulacskája, amiből mindig inni szokott és a kezembe került.

– Te ribanc! –szitkozódik és elkezd átkokat szórni felém, közben már a haja is elkezdett visszahúzódni a fejbőre alá, ami pedig megmaradt, az szalmaszínű lett.

Szerencsére a kiváló macskareflexeimnek köszönhetően sikerült elkerülnöm az átkait, amik vagy üvegeket találtak el, vagy valami random bigyulát levertek a polcáról. Ezt a keringőt addig folytattuk, amíg az ál-Mordon falába ki nem esett a helyéről, ami után rögtön ki is gurult a varázsszeme, amivel eddig Harryt figyelte. Ezeket az alkalmakat ragadtam meg, hogy lecsavarjam a palack tetejét, azonban sajnos a figyelmetlenségem miatt az ál-Mordon eltalált egy Everte Statummal, amitől hátralökés közben megpördültem a levegőben. Szerencsére elejtettem a flaskát, ami miatt a földre ömlött a tartalma. Egy sűrű, undorító, sárgás folyadék csöpögött a padlóra, ami olyan volt, mint a hányás.

– Százfülé-főzet... –mondtuk egyszerre Harryvel. A srác normálisan, én nyöszörögve.

– Ding-ding! Jackpot! –lihegett a most már erősen eltorzult férfi a székének támaszkodva, majd amikor elkezdtem feltápászkodni Harryre köteleket küldött, rám meg egy sóbálvány-átkot. Azonnal kiegyenesedett a hátam, meg a végtagjaim és az egyensúly hiánya miatt előredőltem, mint egy darab deszka.

– A kurva életbe! –acsarkodik Annabelle.

– Végig gyanús volt... –morgolódok magamban.

– Ne... –hallottam meg Harry szánakozó hangját.

– Ott maradsz! –kiabálta egy furcsa, Mordonnál sokkal fiatalabb hang.

A csendet csak az ismeretlen egyenletes lépkedése törte meg, majd éreztem, hogy megragadja a tarkómat és felemel a feje szintjére. Azt hittem leáll a szívem, amikor megláttam, hogy ki az.

– Ez nem az a szőke csávó, aki mindig akkor jelent meg, amikor Mordon Imperius-átkot szórt ránk? –kérdi az alterem összezavarodva.

– De, az... –felelem elhülve– Úgy látszik ő mégsem Mordon fiatal énje volt...

– Na és most mit tudsz csinálni? –provokál félmosollyal, közben végigmér– Mióta ismered ezt a cicababát? –érdeklődik újra negédesen Harrynél, majd végigsimít az arcomon és bedugja az ujját a számba.

– Fúj! Mi a faszt csinál ez az ember? –nyafogok undorodva.

– Nem esett még le? –kérdi megvilágosodva Annabelle– Ez a strici rád izgul...

– Elsőéves korom óta... –válaszol közben Harry és próbál kiszabadulni a kötelekből.

– Akkor biztos volt alkalmad rá, hogy gerincre vágd a csajt... –jegyzi meg vigyorogva, közben közelebb megyünk a székéhez.

– Mi?... Nem! –tiltakozik Harry– Ő a barátom!

– Persze... Aztán meg minden lefekvés előtt a fényképére vered a faszod... –nevet fel hitetlenkedve.

– NEM! –tiltakozik felháborodottan Harry.

Az idegen leült a székére és az egyik térdére ültetett széttárt lábakkal. A szoknyám takart, de nem ért túl sokat, mert alatta nem viseltem fehérneműt.

– Kezdetben úgy terveztem, hogy a Sötét Nagyúrnak ajándékozlak, mint egyfajta "üdv újra itthon" ajándék –magyarázza a férfi hatalmas büszkeséggel–, azonban miután a kezére adtam Harryt és utána meg is öltem, majd én lettem a Nagyúr legnagyobb kegyeltje, biztos elnézi majd, hogy kipróbáltam egyszer-kétszer a személyes szolgáját.

Itt gördültek le az első könnycseppek az arcomról. Nem bírtam hallgatni azt a lenéző, mocskos hangsúlyt, amilyen nemben ő beszélt rólam. Az ő szájából hallani ezeket zavarbaejtő és megalázó. 

– És vele volt SVK óránk egy teljes tanéven keresztül... –szipogom magamban.

– Nem... ezt nem teheti! Magának ehhez nincs joga! –küzd még mindig Harry és próbálja kihúzni kezeit a kötelekből, de esélytelen.

– Reménytelen eset vagy, Harry... –köpi a szavakat az idegen– A labirintusban is udvariaskodtál és lásd mi lett belőle. A második próbán is több mint 1 órát voltál lent, csak hogy több túszt is kiments. Mázlim volt, hogy Dumbledore hősiességnek állította be a szerencsétlenkedésedet. Ami pedig ezt a cicababát illeti... –dörmögi a szavakat mély hangján– Csakis az ő ötlete volt, hogy használj Varangydudvát. Láttam, ahogy a barátaiddal beszélgettek róla, ráadásul meg voltak lepődve és igen: tudok szájról olvasni. –előlegezte meg kettőnk kérdését– Nézd meg ezt a nyakat, Harry... olyan kecses és egyenes... –folytatja a férfi vágyakozva és az egyik kezével végigsimít a nyakamon. Én csak Harry elszörnyedt tekintetét láttam– Láttál már meztelenül nőt, Harry? –kérdi újra negédesen az idegen, közben elkezdi kikötni a ruhámat a nyakamon és a hátamon.

– Magának ehhez semmi köze! –utasítja el a kérdést a srác.

Erre az idegen nem szólt semmit, majd a fejemen keresztül lehúzta rólam a szakadt ruhám és a földre hajintotta.

– Amint megláttalak Szeptemberben az első órán, tudtam, hogy különleges vagy. –magyarázza tovább a férfi nekem– Keringnek olyan mendemondák, hogy a hybrid szfinxek képesek elcsavarni az ember fejét, hogy varázspuncijuk van...

– NE BESZÉLJEN ÍGY VELE! –vág közbe Harry– Hogy képzel ilyen hangnemben beszélni vele!

– Hohó! Ha a Sötét Nagyúr lesz hatalmon, a szabályok megváltoznak... –nevetgél kacéran– Csak nézz rá ezekre a keblekre, Harry... –hívogatja a srácot és a két karom alatt átnyúlva elkezdte nyomkodni a mellem– Pont belefér a kezembe... Olyan a formája, mint a pezsgőspohár... Imádom... –magyarázza kéjesen, miközben továbbra is gyúrogatta a mellem. Harry elfordította a fejét, mert már nem bírja nézni a szenvedésem. Olyan voltam, mint egy fa arcú szobor, aminek a szeméből patakokban folyik a könny– És az alakja... egyenruhával sem rossz, de ezzel az egyiptomi gönccel szebb, nem? Így pedig még jobb, nemde, Harry? –bombázta a srácot a költői kérdéseivel, közben az oldalamat és a hasamat simogatta, de a srác megtagadta neki a választ– Amióta beléptél az első tanítási napon, rögtön elképzeltem, ahogy előttem térdelsz és szopod a faszom... –morogja tovább a monológját az idegen és az egyik kezét levezeti az érzékeny pontomhoz, majd elkezd körözni a bejáratomnál–, hogy ott és akkor baszlak meg, ahol és amikor akarom... –magyarázza tovább, majd az egyik ujját becsúsztatja a hüvelyembe és elkezdte mozgatni bennem– Szent Merlin, de szűk vagy...

– AAAAAAAaaaAAAAaaAAaaaaaaa...~ –szenved már konkrétan Harry– Miért?... Miért teszi ezt vele?... –kérdezi szinte már könyörögve.

– Tudod, Harry... –csendesedik most el egy kicsit és kiveszi belőlem az ujját– Az azkabani dementorok nem hoznak fel kurvákat a foglyoknak, hogy jól érezzék magukat és apám sem hozott haza egyet sem. –lombozza le a srácot, közben elkezdett megfordítani magán és szembe ültetett magával. Egy szalmaszőke, kék szemű, enyhén szeplős, korai 30 körüli férfi arca nézett vissza rám eszelős tekintettel– Nahát... a szentem sír... –görbül le a szája, de látszik, hogy egy pillanatig sem veszi komolyan. Az elmémben Annabelle őrjöng, de én már beletörődtem a helyzetbe– Ha odaadlak a Sötét Nagyúrnak, ennél sokkal kegyetlenebb lesz a sorsod! A Nagyúr megszokott egy bizonyos szintet és biztos vagyok benne, hogy nem ad lejjebb... –közli velem vészjósló mosollyal. Elkezdte levenni magáról Mordon talárját, majd ingre és nadrágra öltözött. Utána elkezdett ott lent matatni, hallottam az övének csilingelését, a cibzárnak a jellegzetes hangját és megcsapott az a kan szag, ami ilyen izgalmi állapotokban mindig erősebb a megszokottnál. Minden bizonnyal elővette a farkát, amiből semmit nem láttam, mert nem hajlott a nyakam, de talán jobb is így. Végezetül az idegen a két combomnál megfogott és szépen a farkára ültetett, majd elkezdett mozgatni magán.

Az érzés borzasztó volt. Mindenfajta előjáték nélkül belémhatolt és nagyon feszített belülről, ráadásul most nem is nedvesedtem be, amitől szabályosan dörzsölt.

– Te nem akarod kipróbálni, Harry? Biztos, hogy szűzen akarsz meghalni? –ostromolta megint kérdéseivel a férfi Harryt.

– A leghatározottabban NEM! –hangsúlyozta ki a Griffendéles– De kíváncsi lennék Andi véleményére is! –kiált fel harciasan és ebben a pillanatban éreztem, hogy a hátamnak csapódik egy varázslat, amitől végre elengedett a testem.

Azonnal feltűnt, hogy előre csuklott a fejem, meg a végtagjaim, majd lángoló dühvel a szememben néztem az idegent.

– Jó reggelt, álomszu... –kezdte volna provokálóan, azonban mindkét kezemmel egyszerre ráfogtam a nyakára, amitől a torkán akadt a szó– *Sskgrrr* A... a puszta kkkezess *hosszú, szaggatott lélegzés* ffolytokkkatás a-a leg... *megint légzés* legintenzzívebb, igaz? –kérdezi és egy groteszk mosoly terült el az arcán. Nem reagáltam a szavaira, de szépen, lassan bekékültek az ajkai és kezdte elveszíteni az eszméletét.

– Andi, Andi... –szólongat lágy hangon Harry– Már nem mozog...

A srác szavai észhez térítettek, levettem a kezem az idegen nyakáról és újra elkezdtem sírni, azonban most legalább tudtam mozogni. Fél kézzel azért odanyúltam a férfi nyakához, hogy megnézzem a pulzusát, de túlságosan remegett a kezem. Hagytam hát a francba az egészet és nyöszörögve leszálltam az idegenről, majd összecsuklott alattam a lábam, mert hosszú ideig egy eléggé kényelmetlen pozícióban volt.

– Minden rendben, Andi? Fel tudsz álni? –érdeklődik a srác.

– Persze... persze... –helyeselek, bár nem volt túl hiteles és felé fordulok– Te ismered ezt az embert?

– Igen... ő... ő Ifj. Barti Kupor, a nagy Barti Kupor fia. –töpreng Harry.

– És ezt honnan tudod? –kérdem előtte térdepelve.

– Dumbledore Merengőjében láttam azt az ítélethozatalt, amikor az idősebb Barti elítélte a fiát másik 3 halálfalóval. Ez a férfi könyörgött az apjának a 4 közül, csak akkoriban sokkal fiatalabb volt. –magyarázta hadarva a srác.

– Dehát ő meghalt Azkabanban... –hitetlenkedek és elkezdtem a karmommal elvágni a köteleit.

– De látod, hogy mégis itt van... –magyarázza ő is ugyanolyan zavartan, mint én.

– Élek és virulok, kisanyám! Hahaha... –nevet fel mögöttem Kupor.

Azonnal megfordultam ülve és el akartam kezdeni szikráztatni a kezem, de Kupor sajnos megelőzött.

– Sectumsempra! –kiáltotta el magát és az átok a homlokomon talált el.

Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha 1000 penge vágna meg egyszerre a testem különböző pontjain. A kezembe eresztett mágikus energia azonnal visszahúzódott és éreztem, hogy a meleg vérem szépen lassan eláztatja a bundám, ezzel együtt az erő is távozott. Forogni kezdett velem a világ, a hangok tompultak, a fejem pedig hátrabicsaklott Harry ölébe.

– Ne, Andi! Ne csináld már! Ne hagyj itt minket... –reménykedik és szabad kezével megfogta az arcom.

– M-mond meg anyukámnak... és a... a testvéreimnek... meg... meg a lányoknak... hogy... hogy...

– Nem! Nem mondok el semmit! Majd te szépen felállsz és elmondod nekik személyesen! –bátorít a srác.

– ...hogy szeretem őket és... és kívánom, hogy megöld... Voldemortot... –folytatom sűrűn akadozva.

– Andromeda...~ –suttogja Harry, de már távoli zajnak tűnt.

– Szép álmokat, cicababa...~ –hajol most fölém Kupor az eszelős vigyorával, majd minden sötétségbe borul.

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3