– Maga ki? –veti oda a kérdést a férfinak Annabelle.

– Rémszem Mordon. A helyi Sötét Varázslatok Kivédése professzor, vagy mi a jó ég... –köpi a szavakat az említett személy.

– Mit keres itt akkor, professzor, ha nem bajnok? –érdeklődik továbbra is az alterem.

– Dumbledore azt kérte, hogy hozzalak ki a labirintusból, ha már minden bajnok távozott innen. –közölte vele egyenesen, majd a szétrepedt mágikus falra meresztette igazi szemét. A mágikus szeme össze-vissza pörgött-forgott.

– Hát nekem Dumbledore ilyet soha nem mondott... –morgolódok magamban.

– Te törted meg az erőteret? –kérdi gyanakvóan.

– Igen. Na és?! –vág vissza dacosan. A professzor mágikus szeme most abbahagyta a cikázást és mindkét szeme Annabelle-re szegeződött.

– Alkut ajánlok. –nyögi ki végül sötéten.

– Ne bízz benne Annabelle! Eléggé zavaros az aurája! Azt se hidd el, amit kérdez! –figyelmeztetem.

– Elismerésem... –vigyorog az alterem– Alkut akar a halállal? Nem túl vakmerő egy kicsit?

– Szerintem... nem kell félteni. –felelte a férfi és elkezdte nyalogatni az ajkait.

– Nem tudom te hogy vagy vele, de szerintem nem százas az öreg... –jegyzi meg.

– Nekem mondod? Szinte minden hétköznap látnom kell... –sóhajtok.

– Mit akar? –bök oda a fejével.

– Kérdezz tőlem valamit. Ha helyesen válaszolok, megteszel nekem valamit, ha nem... akkor azt majd találd ki te. –közli az ajánlatát.

– Mondj valami nehezet. Úgyse fogja kitalálni... –mondom az alteremnek.

– Tisztában van a játékszabályokkal, ugye? –vigyorog a férfira Annabelle.

– Természetesen... –helyesel még mindig a száját nyalogatva.

– Most meg mi van vele? Ki van cserepesedve a szája, vagy mi a franc? –értetlenkedek, azonban Annabelle nem reagált erre. Gondolkozott, hogy milyen találós kérdést tegyen fel.

– Érc a tokom, ércül szólok,
Tüdő nélkül kiáltozok,
Az élőket hívogatom,
A holtakat elsiratom.
Ha a bika elbődül,
Egész falu rácsődül...

A professzor összeráncolta a homlokát és borostás állát kezdte el vakargatni, közben az orra alatt motyogta a vers sorait.

– Na? Milyen voltam? –kérdi önelégülten az alterem.

– Király, azonban ez leginkább attól függ, hogy helyesen válaszol-e, vagy sem. –oktatom ki.

– Neked se lehet megfelelni, rágjamleafüled... –fitymál le mérgesen.

– Harang. –nyögte be Mordon utána, mire Annabelle mosolya lehervadt– Az ércről szóló rész a harang anyagáról és a fémes csengéséről szól, a "tüdő nélküliség" arra utal, hogy nem élőlény, a hívogatás a templomba járókra utal, a siratás a holtak utáni harangozás, a bikáknak meg kolomp van a nyakukba, amit az egész falu, azaz a gulya követ.

Annabelle próbálta rendezni arcvonásait, azonban én láttam, hogy belülről dühöng.

– Baszki... nagyon gyors volt... –sápítozik– Helyes... –szűri ki a szavakat kéretlenül.

Mordon torz vigyorral a fején elénk sétált.

– Ha majd Potterék visszaértek, hozd fel a szobámba. Beszédem van vele... –közli az alteremmel parancsolva.

– Tagadd meg! Nem bízunk benne...

– Minek kell magának Harry? A győzelemtől megrészegülten a legkevésbé sem fog maga után érdeklődni... –kételkedik Annabelle.

– Akkor rángasd el, vagy rabold el, mit érdekel engem, de hozd el minél hamarabb! –recsegte ingerülten.

– Akkor sem fogom megtenni... –makacskodik– Nem tettem le magának semmiféle Megszeghetetlen esküt, vagy hasonlót. Nem tartozok magának...

– Hát már hogyne tettél volna esküt! Azért kockáztattam az életem! –háborog a professzor.

– Az engem nem érdekeeeeel...~ –dalolászik– Az embernek nem érdemes a magam fajta őrültekkel alkut kötni... egyébként sem fogom elrabolni Andromeda haverját, mivel még neki is jobban adok a véleményére, mint magának, bár őt sem tartom nagyra... Hahaha~ –közli vele egyenesen.

– Megátkozlak, ha nem csinálod, amit mondok! –ripakodik rá a férfi és rászegezi a pálcáját.

– Hát ezzel nem hat meg... –prüszköl. Ekkor megkapta az első, valószínűleg taszító átkát, mivel Mordon nem mondta ki az átkot. Annabelle nagy erővel csapódott hátra, kb. ahhoz az ösvényhez, ahol Cedric kijött– Rendben, tanár úr... –sóhajtja kedélyesen, mintha a professzor csak megcsikizte volna az előbb, vagy valami hasonló– Akkor jöjjön és kapjon el... –tápászkodik fel és befut Cedric ösvényére.

– Ügyes voltál! –dicsérem meg ezúttal.

– Kösz... –hadarja el meglepetten, közben fehér nyuszilánnyá változik és a földön dobbantva helyből felugrott a sövényfal tetejére. Ahogy megérkezett, látni lehetett, hogy egy átok suhan el mellettünk.

– Nem menekülhetsz. Hallod! NEM MENEKÜLHETSZ! –ordibál utánunk.

– Kapj el, ha tudsz! Te száz éves strucc! Hehehe... –vihorászik és a sövényfalak tetején kezd ugrálni még mindig nyuszilány formában– Azzal a falábbal biztos szar lehet a futás... –jegyzi meg kárörvendően.

– Ezt nem úszod meg szárazon! –kiált utánunk.

Ahogy Annabelle ugrált a sövényeken, a mágikus lények nagy része ájultan hevert, amit valószínűleg a bajnokok okoztak. Egy kis ugrálás után hirtelen hosszú, tekergő indák kezdtek kinőni a sövényekből és nekiálltak felfelé magasodni.

– Szerinted fog menni a repülés? –kérdi feszülten Annabelle.

– Kizárt! Nekem sem sikerült... percekig ott ugráltam. –kételkedtem.

– De akkor még nem is akartunk kiszabadulni, azonban most a túlélésről van szó... –morfondírozik. Visszaváltozott macskalánnyá, hogy megjelenjen a szárnyam, majd elkezdett nekifutni egy hosszabb szakaszon, közben hevesen csapkodott.

Úgy látszik, hogy a trükkje bevált, mivel csodák csodájára beindult a testem alkalmazgodása a szituációhoz és állítása szerint irgalmatlan fájdalommal, de megnőtt a szárnyam.

Épp emelkedtünk volna fel az égbe, amikor az egyik inda rácsavarodott a lábfejünkre, ami hirtelen visszarántott minket.

– Baszki! –szitkozódik és nagynehezen lehajol, majd elvágja az indát, de újabb 2 csavarodott rá– Ne... ne... ne... nem akarom! –tiltakozik és sorban vágja le magáról a növényeket, azonban egyre több inda szorul ránk. Még úgy sem bírt a növényekkel, hogy mágiával harcolt velük. Olyan erős igézőkkel szerelték fel a növényeket, hogy szinte teljesen hatástalan volt rájuk bármilyen varázslat. Valószínűleg azért, hogy a bajnokok nehogy csaljanak a játék során.

Rögtön elkezdtem rettegni és a kétségbeesés hatalmába kerítette az alteremet, meg engem is egyaránt.

– Nehogy megszólalj! –figyelmeztetem rögvest– Ha elkezdel ordibálni, meghallja Mordon és idejön...

– Úgy is kurva messze van innen... nem hallja meg! –sutyorogta idegesen– MCGALAGONY PROFESSZOR! FLITWICK PROFESSZOR! –ordította a neveket, amiket meg tudott jegyezni– Ki is a negyedik? Elfelejtettem... –töri a fejét.

Ebben a pillanatban egy inda hirtelen körbefogta Annabelle száját, de úgy, hogy nyitva volt a szája és az indák konkrétan kifeszítették az állkapcsát. Utána lefogták a csuklóinkat, a lábainkat és olyan sűrűn bekötöztek minket, mintha bepólyált múmiák lennénk. Csak a szemünk és az orrunk volt ki. Ebben a szorult helyzetben az indák leereszkedtek minket a földre és ott vártunk türelmetlenül.

– Hát ezt nem hiszem el... –durcizik Annabelle– Ez csalás!

– Az... méghozzá menthetetlenül szar... –köpöm a szavakat.

Egy idő után hangos léptek zajára lettünk figyelmesek.

– Te is hallod?! –figyel fel rögtön a hangra, mivel a föld jól vezeti a hanghullámokat.

– Igen! Ezek a falábának hangjai... –remegett a hangom.

Nem sokkal később a sövények is zizegni kezdtek, majd amikor már a hangok nagyon közelről jöttek, megpillantottuk Mordont, ahogy kilép az egyik sövényből. Szemünk sarkából láttuk, ahogy a férfi sötét alakja lassan felénk sétált és a falábával a szárnyaktól ugyan nehezen, de a hátára fordította Annabellet, majd a fát nem túl erősen, de a gyomorszájába nyomta. Arcán groteszk mosoly húzódott végig, amin az sem segített, hogy szanaszét volt szabdalva az arca a korábbi sérüléseitől.

– F-félek... –suttogom.

– Én is, de keménynek kell maradnunk... –ért egyet. A légzése fel van gyorsulva és az orrlyukai is ki vannak tágulva a stressztől.

– Azt hiszitek, hogy nem jöttem rá a kis trükkötökre? –néz mindkét szemével egyenesen bele Annabelle íriszébe és újra elkezdte nyalogatni a száját.

– Rájött... –csipogtam remegő hangon.

– Az emlékeitek, meg az érzéseitek nincs külön egymástól, ugye... Andromeda? –kérdi sejtelmes hangon– Te voltál az, aki kilyukasztotta az erőteret és segített Harryéknek legyőzni a pókot! Nem emlékeztél rá, Andromeda? Nekem Varázsszemem  van... mindent láttam, ami bent történt a labirintusban. –itt szünetet tartott a mondókájában– Aki bent szétszedte az erőteret, annak kék szeme volt, de neked, Annabelle, ugye nincsen színe a szemednek... –itt megint szünetet hagyott– Ha nem hazudtál volna Moon javára, talán elhittem volna, hogy ez mind a véletlen műve, de lebuktattad magad! –heherészik kárörvendően.

– Grrgrgggrr! –morogja Annabelle és elkezd vergődni a földön, de se az indák, se Mordon falába nem engedi.

– Szánalmas... –veti oda foghegyről– Azt akarom, hogy te, Moon, vezesd fel Harryt a szobámhoz, mivel benned megbízik, különben a kastélyban mindenki tudni fogja, hogy fel tudod venni más állatok alakját és a legtöbbször hagyod, hogy Annabelle szabadon mászkáljon ahelyett, hogy visszafognád! –hervad le a mosolya és villogó szemmel zsarolt most engem– Na mit szólsz?

– Nem megyünk bele! –jelenti ki ellentmondást nem tűrően Annabelle.

– De muszáj! Látta, ahogy átszakítottam a pajzsot és hogy felugrottál a sövényre... –szipogom– Nincs más választásom...

– Megölöm, MEGÖLÖM! –bődül fel Annabelle, közben elkezdett dühösen vergődni– Kitépem a nyelvét és eltöröm az összes csontját! Leszaggatom a végtagjait, elásom, majd kiásom és vissza varrom, majd újra letépem! A kurva anyját! –acsarkodik és már látszott a füst, ami az indákból szállt ki a hatástalan mágia miatt.

– De muszáj! Nem derülhet ki a titkunk! –pánikolok könnyezve.

– Na? –türelmetlenkedik Mordon és a falábát beljebb nyomja az alterem gyomorszájába, mire ő nyöszörögni kezdett. Ebben a pillanatban Annabelle önként elkezdett visszahúzódni az előtérből, majd a végén visszatértem a testembe, ami újra fekete színű volt. Rögtön megéreztem a testemet szorító indákat és Mordon lábát a gyomromban– Üdv újra itt, Moon! –vigyorodik el újra– Akkor hát? Vállalod? –érdeklődik kedélyesen. Én csak bólintottam. Mordon levette rólam a lábát, leguggolt és végighúzta a pálcáját az indákon, amik azon nyomban lehúzódtak rólam– Eszedbe se jusson mágiát használni!

Én csak nyöszörögtem és feltápászkodtam a földről.

– Indulás! –parancsolta és megmarkolta a tarkómnál azt a nyúlós bőrt, amit a macskáknak is megvan.

– E-ez fáj... –informálom cincogva. Erre nem válaszolt, csak a kezével letaszított derékszögbe, hogy a földet nézzem és elindult egy megadott irányba a sövényeken keresztül. Kis idő múlva kiértünk a kvidicspálya szélére, ahonnan kilépve megláttuk a kastélyt. A professzor elvezetett a kvidicspálya bejáratáig, azonban annál bentebb nem mentünk és elengedte a nyakam– Maradj veszteg, különben mindent szétkürtölök! –mordult rám. Én csak bólintottam és gombóc nőtt a torkomban. Konkrétan sírhatnékom van, de nem szabad kimutatnom az érzéseim.

Ez után Mordon visszament a kastélyba én pedig vártam Harryre. Néhány perc múlva Harry és Cedric fejjel a földbe csapódott, azonban egyik sem állt fel. A zene fülsiketítően szólt az örömhír hallatán, de én csak egy egybefüggő zúgást hallottam az egészből, minden ember odacsődült hozzájuk. Én is ugyanígy tettem.

Ahogy sétáltam oda hozzájuk, visszhangként hallottam a tömegben azt, hogy "Cedric Diggory meghalt!" és láttam is, hogy az említett srác továbbra sem mozdult a porból.

– A gyengélkedőre kell vinni! –jelentette ki emelt hangon Caramel, aki időközben ideérkezett és Harryre mutogatott– Rosszul van, megsebesült... Dumbledore, Diggory szülei ott vannak a lelátón...

– Nem... jobb szeretném, ha... –kezd bele az igazgató.

– Dumbledore, Amos Diggory rohan is... maga szerint nem kéne előbb elmondani neki mielőtt meglátja? –nyaggatja tovább a miniszter.

Ebben a pillanatban a nekem háttal álló igazgató vállára csaptam a kezem és magam felé fordítottam.

– Igazgató úr. Én is a gyengélkedőre megyek. El tudnám vinni Harryt. –közlöm vele nyugodt hangon és mélyen belenéztem a professzor kék szemeibe a félhold alakú szemüvege mögött. Hallottam, hogy Dumbledore mindig mindent tud és kiváló legilimentor. Remélem, hogy most is használja a képességét...

A férfi óráknak tűnő másodpercekig bámult a szemembe, majd a végén gyorsan végignézett rajtam tetőtől-talpig.

– Rendben... –helyeselt– Mordon hozott ki, ugye? –érdeklődik, mire csak bólintottam.

– Mellette maradok, amíg csak tudok. –teszem hozzá elhivatottan.

– Helyes, helyes. –ért egyet az igazgató és a közelembe húzza Harryt.

– Gyere Harry... –lendítem át a karját a nyakamon, mivel a pók által megrongált lába nem működik és sántít– Menjünk fel a kastélyba. –unszolom és utat vágok a tömegben. Mindenki Cedric holttestére ment, mint az éhes hiénák, senkit sem érdekelt Harry– Lélegezz mélyeket! Nyugodtan sírj is, ha szeretnél...

– Voldemort visszatért... –hörgi a srác zavarodottan– Hányingerem van... –görnyed most össze– És a sebhelyem is fáj...

– Baszki... azért nem kerültetek azonnal ide? –érdeklődök. Lassan elhaladtunk a Durmstrangosok hajója mellett.

– Igen... –nyöszörgi– Aztán... aztán megölte... megölte Cedricet...

– El kell engedni, Harry. Már nem tudsz rajta segíteni... –próbálkoztam a segítséggel, közben már a tölgyfaajtón sétáltunk be.

– Kérte... hogy hozzam vissza... –fűzi hozzá– Kérte, hogy hozzam vissza a szüleihez...

– Helyesen tetted, bár nem értem, hogy hogy mondta el neked... –veregetem meg a vállát nagyot sóhajtva, közben a lépcsőn lépkedtünk felfele.

– Most hova megyünk? –néz fel érdeklődve, amikor nem jó folyosóra fordultunk be.

– Előbb... benézünk valakihez... –felelem kelletlenül.

– Jó, de miért?... –érdeklődik Mordon ajtajára nézve.

– Jól jegyezd meg, Harry! Én megvédelek téged, bármi történjék! –jelentem ki határozottan, majd sóhajtva bekopogok– Sajnálom... kényszerített rá...

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3