Május végén már éreztük a vizsgák nyomását a vállunkon. A tanárok egyre több házit és kötelező olvasmányt adtak fel, ráadásul Harrynek is kellett segítenünk gyakorolni. Nekem ezzel nincs is bajom, mivel imádom, ha újat tanulhatok, ráadásul Hermione, Poppy és én hozzá vagyok szokva a kemény hajtáshoz, de Emma, Beth, meg Ron eléggé ki voltak merülve.

Mivel ez a fáradság látszódott a srácokon, Harry szóvá tette, hogy nem-e fókuszálnának inkább a vizsgára, de Ronék visszautasították.

– Ne is törődj vele! –legyintett Hermione, amikor Harry közölte velünk a javaslatát– Sötét Varázslatok Kivédéséből biztos, hogy jelesre fogunk vizsgázni. Több igézőt tudunk, mint mások végzős korukban.

– Legalább ránk is ragad valamennyi harci kiképzés... –teszi hozzá Emma nevetve.

Június elején újra elkezdett bizseregni a levegő a Roxfortban. A diákok és tanárok egyaránt izgatottak voltak a tanév utolsó hetében megrendezett 3. tusa miatt és már nagyon várták az eseményeket. Harry már kevésbé, azonban állítása szerint még mindig jobb az első kettőtől, mivel megküzdött már párszor a gonosszal és ezúttal volt is ideje, meg lehetősége felkészülni.

Mivel McGalagony professzorasszony már unta, hogy folyamatosan belénk botlik a tantermekben, felajánlotta, hogy ebédszünetben az átváltoztatástan-tanteremben gyakoroljunk. Éltünk is a lehetőséggel...

Harryvel megtanultuk a támadókat lelassító hátráltató ártást, a taroló átkot, amivel képesek vagyunk szilárd tárgyakat elmozdítani az útból és a varázspálcát északi irányba fordító tájolóbűbájt, amire Hermione bukkant rá egy régi könyvben. A pajzsbűbáj már nehezebben ment. Ezzel a varázslattal egy vékony falat bűvölhetünk magunk köré, ami elméletileg megvéd a gyengébb átkokkal szemben, de sajnos Beth gumilábrontása áttörte azt. Szegény Harrynek 15 percig kellett tántorognia, amíg megtaláltuk az ellen átkot.

– Akkor is nagyon jól haladsz! –nézek fel a srácra az ellenátkokkal teli listáról bátorítóan– Egyik-másik biztosan jól jön majd a próbán...

– Gyertek csak ide! –szólalt meg hirtelen Ron, aki a kastélyparkot bámulta– Szerintetek mit csinál Malfoy?

– Én? –értetlenkedik Beth– Itt ülök és...

– Nem te, hanem a bátyád! –szakítja félbe Ron. Ekkor mindannyian odaszaladtunk és kinéztünk az ablakon. Greg és Vincent egy fa környékén sétálgattak, vigyorogtak, közben Draco pedig a tenyerét az arca elé tartotta és beszélt hozzá.

– Mintha egy adóvevőt használna...

– De Harry... az nem lehetséges... –szól közbe félénken Poppy.

– Igaza van Poppynak! Az kizárt dolog! –erősíti meg Hermione– Mondtam már, hogy a muglik szerkezetei nem működnek a Roxfortban. Gyerünk, Harry. Próbáld meg újra a pajzsbűbájt. –tette hozzá, majd puffogva elhúzott az ablakból.

A harmadik próba napján nemcsak a négy versenyző, hanem én is lámpalázas voltam. Eddig a napig igyekeztem elfojtani magamban ezt az érzést, de a mai reggelinél rám tört a bűntudat. Tudtam, hogy igazából Annabelle fogja játszani a szfinxet, azonban ha valaki rosszul fog válaszolni, az életével fizet, amibe én hülye, beleegyeztem...

Hirtelen megéreztem a halál jelenlétét és a körülöttem lévő világ lelassult. A Griffendélesek asztalánál hatalmas volt a hangzavar, a Hugrabug és a Hollóhát egy fokkal csendesebben ünnepelt. Belegondoltam, hogy ha ez kiderül, a szemükben már csak egy gyilkos leszek, nem egy cuki cica. A Bolgárok fogójátékosának gyilkosa, a jóképű Cedric gyilkosa, a Francia lány gyilkosa... A Kis Túlélő gyilkosa...

Félelmeim közepette tekintetemet Dumbledorera vezettem, aki mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Sosem fog kiderülni... –tátogta az igazgató.

– Andi! Halo! –szólongatott Beth az asztalnál.

– Igen? –riadtam fel.

– Minden oké?

– Persze, persze, csak azon gondolkodtam, hogy Dumbledorenak mi a motivációja Pitonnal kapcsolatban... –vágtam rá egy hazugságot, ami elsőre eszembe jutott. Úgy tűnt Beth elfogadta.

– Nézd! Ezt hogy a szarba csinálta? –értetlenkedik Beth és elém tolta a Reggeli Próféta címlapját. Arra vastagon szedett betűkkel fel volt írva, hogy:

Harry Potter közveszélyes és kiszámíthatatlan!

A cikket elolvasva rádöbbentem, hogy a történet egy az egyben a múltkori jóslástanon történteket dolgozza fel, ahol Harrynek megfájdult a sebhelye, azonban ebbe Harryt sokkal inkább egy elmebetegnek írta le, akinek furcsa, gyanús látomásai vannak.

– Őszintén megvallva... fogalmam sincs, hogy hogy csinálta. –rántom meg a vállam.

– De-de most gondoljuk át normálisan... –forszírozta tovább a dolgot Beth idegbe jőve és lentebb vett a hangerejéből– Vitrol első gyanús cikke a Karácsonyi Bál után jelent meg, amikor Hagrid bevallotta Madam Maximenak, hogy óriás, majd utána jött az, hogy Harry csalódott Hermionéban, mivel a lány Viktort választotta, harmadjára Viktor meghívása volt Bulgáriába, most pedig Harry rajongóit félemlíti meg. –összegezte az eseményeket a lány.

– Hát... nem emlékszem már pontosan, hogy mi hogyan és milyen sorrendben történt... –töprengek visszaemlékezve– Ráadásul a Bolgár meghívásról le is maradtam, hisz... tudod...

– Tudom, tudom... –bólogat egyetértően– De hogy tudta lehallgatni Harryt jóslástanon, amikor ki van tiltva a Roxfortból?

– Fogalmam sincs... –rántom meg a vállam suttogva– Harry kinyitotta az ablakot, hogy jöjjön be egy kis friss levegő...

– Az úgy oké, de Trelawney szobája az Északi Torony tetején van... –töpreng tovább Beth.

– Lehet, hogy a falon sétált fel, mint Dynamo... –nevettem fel.

– Ja persze... vagy négykézláb, mint Pókember... –prüszkölte a lány és a középső, meg a gyűrűs ujját behajlítva lőtte felém a képzeletbeli pókhálóját.

– Pókember... –fűztem hozzá szemforgatva, azonban valami eszembe jutott.

– Oh ne már, Andi! Már megint elbambultál... –nyafog Beth és elkezdte lengetni előttem a kezét.

– Nem nem, csak... –töprengek– csak amikor anno Harryék meséltek arról, hogy kihallgatták a Karácsonyi Bál alatt Madam Maxime és Hagrid beszélgetését, említettek egy nagy bogarat az egyik szobron...

– Nagy bogarat? –furcsálja Beth.

– Igen! Meg a 2. próbatétel végén is említettetek valami ilyesmit...

– Ja várj... igen... Viktor egy hatalmas bogarat talált Hermione hajában... –dereng már neki is valami.

– Azaz... és szerintem jóslástanon is ott volt valami az ablakpárkányon, mivel emlékszek, hogy hallottam valami zümmögés-féleséget. –kontrázom a dolgokat.

Ekkor Beth teljesen lefagyott. Látszott az arcán, hogy most már kezd neki is összeállni a kép.

– Akkor... akkor Vitrol egy...

– Shhhh! –fojtottam belé a szót– Eszednél vagy?! Itt még a falnak is füle van! –figyelmeztetem és körbenézek.

– Uh baszki... –fogta be a száját és lentebb vett a hangerejéből– Amúgy... emlékszel, amikor valamelyik nap Draco kint állt egy fa alatt és a tenyerébe beszélt?

– Hogyne-hogyne! –helyeselek sietősen.

– Szerintem simán elképzelhető, hogy így adta Draco azokat a furcsa interjúkat a cikkekbe Harryről...

– Azt ne mond, hogy végig a markában tartotta... –döbbenek le.

– Dede... –bólogatott a lány serényen.

Ekkor megláttam, hogy a terem végében, a Griffendélesek asztalánál Hermione felpattan a helyéről és egyfajta megszállottságot tükröző tekintettel kiszaladt a nagyteremből.

– Tuti, hogy ő is rájött erre... –jegyzi meg Beth kuncogva.

– Te maradj itt és kérdezgesd Dracot, hátha elárul valamit Vitrolról, amíg Hermionéval felmegyünk a könyvtárba és kutakodunk Vitrol után. –adom ki a parancsokat.

– Jól van! Sok sikert! –kacsintott.

Azzal felálltam és kocogva kirohantam. Az ajtóban még visszanéztem és láttam, hogy Beth már a srácokkal beszélget. Kint az előcsarnokban gyorsan körülnéztem, majd gepárd alakomat öltöttem magamra és felrohantam a lépcsőn. még a szárnyam is sárga lett fekete pöttyökkel. Négyesével szedtem a fokokat, amivel hamar utol is értem Hermionét. Már a 2. emeleten járt.

– Szia Hermione! –préseltem ki a szavakat magamból lihegve.

– Woah! –ordít és végignéz rajtam rémülten– A szívbajt hozod rám! Egyébként miért követsz?

– Mert rájöttünk valamire Bethel! –közlöm vele izgatottan– Szerintünk Rita Vitrol egy...

– Csendesebben! –pirít rám.

– Ja tényleg...

– Inkább menjünk a könyvtárba. Ott majd megtaláljuk, ami kell. –felelte sietve, mire csak bólintottam.

Együtt megkerestük azt a könyvet, amibe le van írva a XX. század Brit animágusainak nevei, azonban Rita Vitrol neve nem volt ott, ami azt jelentette, hogy illegális dolgot csinál, méghozzá bogárrá tud változni.

– Bogár alakban még Mordon mágikus szeme se veszi észre és könnyen hallgatózhatott... –puffogott Hermione.

– Csaló kurva... –hányom a szavakat, bár volt egy kis bűntudatom, mivel Emmáék sincsenek bejegyeztetve.

Hermionéval eldöntöttük, hogy mivel Vitrol mindig végigköveti a tusa eseményeit, biztos, hogy ott lesz valahol Harry közelében, ezáltal könnyen tőrbe tudjuk csalni.

Ezt a haditervet vázoltam fel Bethnek, meg Emmának az év végi vizsgák után. Sajnos mindenkinek kellett vizsgáznia, kivétel Harry és Cedric, de Harrynek így is elég baja van az igézőkkel, amiket tudnia kéne.

Estére már mentálisan is kifulladva tértünk be a nagyterembe egy kellemes lakomára, ahol már ott ült a vidám Ludo Bumfolt és Percy Weasley helyén Cornelius Caramel, aki Bumfoltal ellentétben mogorván pásztázta a gyereksereget. Amikor rám esett a pillantása, egy aprócska mosoly jelent meg a száján és biccentett, mire én is viszonoztam gesztusát.

A manók most is kitettek magukért, azonban a lámpalázam miatt nem tudtam olyan sokat enni, ráadásul a desszert előtt eljöttem, hogy a hálószobánkban fel tudjak öltözni szfinxes ruhába. Dumbledore kérte tőlem, hogy valami autentikus egyiptomi ruhát viseljek, anya pedig leküldött egy ennek megfelelőt.

Az igazgató tanácsát megfogadva felvettem egy egyszerű, hosszú, zöld, pamut anyagot, ami a térdemig ér, a hátán van egy kivágás, hogy kiférjen rajta a szárnyam, elől pedig a mellkasomat takaró anyag át van kötve a nyakamon, amit egy arany gallér tart a helyén, a derekamnál meg egy aranyöv stabilizálja a dolgokat. Egyszerű, de mégis lehet benne majd harcolni, feltéve, ha akad lehetőség. Persze ezekhez jönnek majd a fülbevalók, meg a karkötők.

Ezekkel a csecsebecsékkel indultam meg lefelé a kviddics pályához, ahol McGalagony várt rám.

– Hórusznak hála! Köszönöm szépen, tanárnő, hogy maga van itt, nem pedig Piton, vagy Mordon... –sóhajtok fel hálásan és közelebb megyek a nőhöz. A professzorasszony egy hatalmas piros csillagot ábrázoló kitűzőt viselt– Jujj, tanárnő... kommunista lett?

– Ilyenekkel nem viccelődünk, Miss Moon! Én egy segítő leszek és piros csillaggal jelöltek meg minket. –pirít rám a hölgy– Egyébként kétség kívül meg tudom érteni önt, Miss Moon, de most nincs időnk az ilyenekre. –felelte kissé feldúltan– Jöjjön, Miss Moon...

Ekkor megfordult a tanárnő és elindult a labirintusba, azonban nem kezdte el keresgélni a megfelelő utat, hanem megfogta a karom, előre tartotta a pálcáját, mint egy kardot és a sövény szétvált előtte, mint Mózes előtt a Vörös Tenger.

Út közben McGalagony még elmondta, hogy ha látok piros szikrákat felszállni az ég felé, ne ijedjek meg, mivel azok a bajnokok segítségkérései és alaposan kihangsúlyozta, hogy azokkal nem kell foglalkoznom, azok neki, meg a többi segítőnek szól.

– Rendben, Miss Moon. Annabelle kisasszony ezt az utat fogja őrizni... –mutat a nő egy kifejezetten hosszú, egyenes útra, aminek az egyik végén egy balra kanyarodó út volt, a másikon pedig ott csillogott az aranyló Trimágus Kupa.

– Hogy volt képes kisasszonynak nevezni... –köpte a szavakat Annabelle, de nem is figyeltem rá.

– Wow... –ámuldoztam a Kupát figyelve– Ott jobbra van egy kijárat... –akadt meg a szemem egy harmadik ösvényen.

– Azzal se Annabelle kisasszonynak, se magának nem kell foglalkoznia. Aki ott jön ki, annak pusztán szerencséje van. –közli velünk egyszerűen.

– Kérdezd már meg Mrs. KibaszottulHázvezetőTanárVagyok-ot, hogy az ott kilépő embereket is megtámadhatom-e? –érdeklődik az alterem.

– Annabelle azt kérdezi, hogy megtámadhatja-e azokat, akik ott jönnek ki? –mutatok a Kupához közelebbi ösvényre.

– Semmiképpen sem. –szögezi le a nő– Azoknak, akik ott jönnek ki, szerencséjük van. Ők kérdés nélkül mehetnek.

– Rendben, értettük... –bólintok.

– Akkor sok szerencsét, Miss Moon, és... és remélhetőleg nem lesz majd szükség Annabelle kisasszony szolgálataira... –közli velem a tanárnő elfordulva, azonban éreztem rajta, hogy kissé akadozik a hangja.

– Higyje el, professzorasszony, nekem sem fűlik hozzá a fogam... –nyögöm oda foghegyről, majd a tanárnő eltűnik a sövényfal rengetegében.

Egyedül maradtam. Egyedül maradtam a gondolataimmal és... az alteremmel.

– Végre... VÉGRE ELJÖTT AZ IDŐ! –nevet gonoszan Annabelle, közben láttam, hogy már a könyökömnél jár a fehérség és gyorsan terjed– Olyan jó újra mozogni... pedig csak 2 hete volt telihold... –hahotázik, mintha annyira vicces lenne.

– Azért ne igyál előre a medve bőrére... –morgom neki oda szemforgatva, majd azzal a lendülettel ráfogtam a két karjára.

A testem azonnal görcsösen összerándult, majd egy kis mentális harcolás után visszatértem a testembe, azonban ezúttal hófehér külsővel és aranyszín szemek helyett világoskék írisszel.

– Anya... miért engedted, hogy végignézzem a barátaim halálát...? –kérdeztem összeszorult torokkal, pityeregve és felnéztem a csillagos égre.

A hold nem látszódott, de pont ráláttam a Nagygöncölre. Gyönyörűszép volt, de sajnos a szépségét beszennyezte a halál fekete szele. Éreztem, oh de mennyire éreztem, hogy ma valaki... valaki meg fog...

Ebben a pillanatban halk zenebona és távoli hangzavar ütötte meg a fülemet.

– Ne parázz már! Biztos most indultak azok a buzik... –közli a gondolatait Annabelle.

– Jah... valószínű... –sóhajtok lehangoltan. Annabelle füle olyan éles, hogy még a hangszigetelt sövényen keresztül is hallani lehetett a nézők üdvrivalgását, Dumbledore felkonferálását és a muzsikusok zenélését. Az viszont már nem volt kivehető, hogy pontosan mit mondanak.

Ez az ordibálás pontosan 3X fordult elő, ami azt jelenti, hogy az egyenlő pontú, 2 Roxfortos bajnokunk lépett be először, majd utána következett Viktor, végül Fleaur.

– Kezdődjék a móka! –vigyorog Annabelle kitörő örömmel.

– A faszt lesz ez móka... –dühöngök, majd a stressz miatt elkezdtem össze-vissza mászkálni.

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3