Ettől az új hírtől teljesen lesokkolódtam: nekem SZÁRNYAM fog nőni, ráadásul rekordot döntöttem az életkorommal. Eddig egy XVI. századi felmenőm tartotta a rekordot a maga 20 éves korával, de most már én vagyok a legfiatalabb a 14 életévemmel. Soha sem hittem volna, hogy ez bekövetkezhet, ugyanis ez azt jelentette, hogy mostantól hivatalosan is egy szfinx vagyok. Nem lesz nagy különbség a mostani életemhez képest, kivéve hogy van szárnyam és képes vagyok letenni a Szfinxesküt egy embernek egy Egyiptomi isten előtt. Ez egy nagy mérföldkő egy szfinxnek, de már évszázadok óta nem volt rá szükség és remélhetőleg egy ideig nem is lesz...

Miután realizáltam, hogy lesz szárnyam, anya nagyvonalakban elmesélte, hogy hogyan szedték ki Madam Pomfreyval a szárnyamat. Először vágtak 1-1 csíkot a "csontkinövéssel" párhuzamosan, majd elkezdtek babrálni vele, azonban miután anya rájött, hogy ezt igazából nem kéne kivenni, udvariasan a háttérbe helyezte Madam Pomfreyt, vágott mindkét oldalamon egy oválist a bőrömbe a lapockámtól a gerincemig és az izmaimat feláldozva kimentette onnan a szárnyaimat. Benőttek a lapockáim alá, mint valami sunyi szőr száll és úgy kellett kibányászni onnan őket. Még azt is elmondta anya, hogy a szárnyam már konkrétan elkezdett betollasodni és a tollak, amik bent maradtak a lapockám alatt, Madam Pomfreyval szedegették ki csipesszel egyesével.

Amikor felébredtem, anya épp a barátaimnak magyarázta hogyan kell alkalmazni az akupunktúrát, mivel az idő során a szárnyam megmerevedett a lapockám alatt és az akupunktúra segít ellazítani a merev, letapadt izmokat. Ez nálunk bevált, ókínai megoldás.

A műtét okozta sebeket és az elhalt bőrfelületeket a Sebforrasztó főzet kb. 2 napon belül helyreállította, az elvágott izmaimat pedig más húsok fogyasztásával magától pótolta a szervezetem. Ha csak ennyi lett volna, simán szabadultam volna, de sajnos az új szárnyam nem volt ilyen egyszerű...

Hetekig bent voltam a gyengélkedőben, hogy Madam Pomfrey és anya tornáztassák a szárnyam, meg a visszanőtt izmaimat, mert eléggé merevek voltak, ráadásul izomlazítóval kenték azt, hogy kicsit fel tudják gyorsítani a folyamatokat.

Szerencsére a drága barátnőim minden nap behozták nekem a tanulnivalókat, ráadásul egyenesen Harrytől elképesztő részletességgel tudtam meg, hogy már megfejtette a tojás titkát. Ezek után természetesen elvállaltam, hogy segítek nekik, így hát olykor-olykor kaptam engedélyt a javasasszonytól, hogy kimenjek a könyvtárba, ha meg nem kaptam, a srácok hozták a gyengélkedőbe a könyveket. Persze azt sajnáltam, hogy nem láthattam újra azokat a gyönyörű, arany színű unikorniscsikókat, amiket Suette-Pollts professzor mutatott nekünk Legendás lények órán.

Amint meghallottam, hogy Harry a második próbán lelátogat a sellőkhöz, úgy döntöttem, hogy én is vele tartok a mélységbe legalább megköszönni a segítséget, így hát szépen könyörögtem Madam Pomfreynek és anyának, ami miatt egy rövidebb gondolkodási idő után, de sikerült a második próba napján kikerülnöm a gyengélkedőről. Pontosabban a második próba előtti estén. Ezt a bizonyos estét is a könyvtárban töltöttem Harryékkel, meg a lányokkal a megfelelő varázslatot kutatva, amíg nem történt valami váratlan.

– Ehh, ezzel nem megyünk semmire! –csapja be a Speciális Varázstani Problemák című könyvet Ron– Ki a fene vágyik rá, hogy göndörödjön a szőr az orrában? –panaszkodik, de mi csak folytattuk az olvasást. Végig a szavakon tartottuk a szemeinket.

– Én nem bánnám! Lenne mivel dicsekedni! –csendült Fred hangja. Mindannyian rögtön felnéztünk és megpillantottuk, hogy az ikrek a könyvespolcokon támaszkodnak.

– Nahát-nahát... a két jómadár... –húzza ravasz mosolyra a száját Beth.

– Mit mondjunk... ez van. –rántja meg a vállát George.

– Ti meg mit kerestek itt? –értetlenkedik Ron.

– Titeket. –bök a fejével felénk George– Vagyis csak Ront és Hermionét. McGalagony hívat titeket.

– Mit akar? –értetlenkedik Hermione.

– Nem t'om, de eléggé morcos. –feleli Fred.

– Azt mondta kísérjünk le titeket a szobájába. –tette hozzá George.

– Biztos meglátta, hogy éjjel-nappal itt lógtok a könyvtárban... –töpreng Emma.

– Majd kiderül, ha odaértek, azonban nem ártana indulni, mert lehet még dühösebb lesz az öreg McGalagony. –hívom fel rá a srácok figyelmét, mire mindketten felálltak, elköszöntek és itt hagytak bennünket Harryvel.

8 óráig olvasgattuk a könyveket, azonban utána Madam Cvikker, a könyvtárosnő már oltotta a villanyt és kitessékelt minket. Mindannyian vittünk fel pár könyvet a saját klubhelyiségeinkbe, azonban látványosan Harryé volt a legnagyobb könyvkupac, de még Sirius is vitt magával egyet a szájában. Mi nem vittünk annyit, mivel ugyan segíteni szeretnénk a srácnak, de egyetlen éjszaka már nem pótolja azt a munkát, amit már hetekkel ez előtt el kellett volna kezdenie.

Leültünk hát mi ketten Bethel a klubhelyiségbe, de mivel nincs itt Harry, sokkal lazább volt a hangulat. Inkább a beszélgetést tartottuk előtérbe, nem az olvasást és néha még vihorásztunk is. Sokan megbámulták a kis 30 centis szárnyacskámat, de nemigazán érdekelt. Szegény Emma egyedül volt a Hugrabugban, mert Sirius Harryvel ment a Griffendélesekhez, de hamar áthívtuk a jóasszonyt, nehogy magányos legyen. Most derült ki számomra, hogy Beth a fellépésünk óta levelezget az egyik BTS-es sráccal. Lehet, hogy lesz még belőle valamit...

Kicsivel éjfél után aztán bebattyogtunk a szobánkba, hogy végre aludjunk. Mivel Emma már túl fáradt volt, hogy visszamenjen a saját házába, megengedtem, hogy az én ágyamban aludjon, én meg macskává változva aludtam az ágy végében.

Reggel aztán az aznapi izgalom korán kiugrasztott minket az ágyból. Izgatottan lépkedtünk lefelé a nagyterembe és nem csak mi voltunk így egyedül. Az egész iskola és még a delegációk is hatalmas lázban égtek a fél 10-kor megrendezésre kerülő második tusa miatt, meg néhányan érdeklődtek a szárnyamról is. Az izgalom a tetőfokára hágott.

Negyed kilenc körül aztán felálltam a lányok társaságától.

– Csajok! Felszaladok valami nasiért a tusához, jó? –érdeklődök a többiekre nézve.

– Oksi! –mosolyog Emma.

– Ez nem is rossz ötlet! –jelenti ki Beth– Jövök, segítek...

– Nem kell, köszi... –vigyorgok, majd hátrahagyom a döbbent Bethet és a pincén kersztül felszaladok a szobánkba.

Amint berontok, feltépem a szobánk közepén tátongó akvárium tetejét és szépen kihalászok belőle 1 órára való varangydudvát, majd kis gömbbe összegyömöszölöm.

– Ó! Hogy ez miért nem jutott korábban eszembe! Én idióta... –szitkozódok magamban, közben kinyitom az utazóládámat és kiveszek belőle egy üveg Szahara Lehelletét.

– Valahogy nem lepődtem meg... –szól közbe Annabelle unott hangon.

– Kussolsz! –torkolom le azonnal és távozok a szobából.

– Na? Találtál valamit? –érdeklődik Emma, miután visszaértem.

– Sajnos nem... szerintem kifogytunk... –felelem lehangoltan, kamuzva.

– Biztos? Én úgy emlékszem nálam még van... –töpreng Beth a falat bámulva.

– Hát nem tudom... mindenesetre lemegyek a konyhára hátha tudnak adni valamit... –válaszolom vállrángatva és újra távozok a nagyteremből.

Úgy szaladtam a manókhoz, mintha az életem múlt volna rajta.

– Emberek! –kiáltottam el magam, bár jól tudtam, hogy egy ember sem dolgozik a konyhán– Egy Dobby nevű házi manót keresek! Van itt valahol egy Dobby nevű házi manó? –ordítom, mire az egész manókolónia felbolydult és vagy 10 darab manó elém állt– Én azt a Dobbyt keresem, aki régen a Malfoy kúriaban dolgozott.

Erre az összes manó hátrébb lépett, kivéve a második, egy felemás zoknis.

– Én lennék az, hölgyem. Mit óhajt? –hajol meg előttem földig a manó.

– Úgy tudom te jól ismered Harryt, igaz? –mutatok rá gyanakodva. A manó csak bólintott– Akkor keresd meg és add át neki ezt! –nyújtom át a varangydudvás gombócot– Ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy lélegezzen a víz alatt a próbán! Ne veszítsd el, rendben? –vizslatom a manót feszülten.

– Számíthat rám, hölgyem. –bólint a manó és dehoppanál.

– A többieket arra szeretném kérni, hogy hozzanak ide nekem jó sok halat, de ne legyen nagyobbak 10 centinél! –adtam ki a parancsot, mire minden házi manó Natival az élen meghajolt, páran dehoppanáltak, a többiek meg a konyhából szedték elő a halakat.

Egybe, a fejükkel együtt nyeltem le a tonhalakat, meg a szardíniákat annyira siettem, majd mikor éreztem, hogy elég, megköszöntem mindent és elkezdtem rohanni kifelé a kastélyparkba. A tervem az volt, hogy a tónak az egyik rejtett kanyarjánál ugrok a vízbe, nehogy a partról meglásson a zsűri, azonban ha végigfutok a parton az nagyon látványos és időigényes, ezért arra jutottam, hogy a Tiltott Rengetegen keresztül kerülök, annak is csak egy fényesebb részén.

Annak ellenére, hogy még rövidítettem is, úgy lihegtem, mintha nem kapnék levegőt, meg szúrt az oldalam. Még azt is éreztem, hogy a kis szárnyacskáim próbálnak csapkodni, de még nem akkorák, hogy felemeljenek. Amióta nem kviddicsezünk a suliban, eltunyultam.

Egy kis fulladozás után aztán szépen átalakultam fekete sellővé és elindultam ahhoz a parthoz, amerről a versenyzők indultak. Amint kikanyarodtam a szikla mögül, ami a testemet rejtette, felúsztam a vízfelszín fölé, de csak a szememig és onnan néztem végig, ahogy a 4 bajnokból 3 egyből a vízbe ugrik, a 4. meg a parton szerencsétlenkedik. Már éppen kezdtem feladni az egészet, amikor Harry végre belevetette magát a vízbe és nem is jött fel onnan.

– Ezek szerint Dobby jó munkát végzett... –töprengek elismerően és elmerültem.

Abba az irányba kezdtem úszni, amerre azt feltételeztem, hogy Harry lehet és még a szaglásomat is bevetettem. Alig 15 perc múlva dulakodás hangjára lettem figyelmes. A közeli hínáros széléről jöttek a zajok és a hangok alapján kákalagok támadtak egy versenyzőre. Az út alapján valószínűleg mind a négyre rá fognak támadni, azonban itt az a kérdés, hogy kire...

Hatalmas mázlim volt, mivel Harry vergődött ott a maga zöld, úszóhártyás valójában. Egy trikót, meg egy rövidnadrágot viselt és épp akkor tette bele a gatyájába a pálcáját, mivel eltűntek a kákalagok.

– Hogy haladsz? –kiáltom oda a kérdést.

– Ki vagy?! –kérdezi idegesen és újra kirántja a pálcáját.

– Én vagyok az, Andromeda... Nem ismersz fel? –felelem szelíden, mosolyogja és körbeforgok.

– Most hogy mondod... –töpreng el– Elárult a rövid hajad és a sárga szemed.

– Na! Ennek örülök! –vidulok fel– Gyere, siessünk! Telik az idő... –figyelmeztetem, mire ő csak bólintott és elindultunk.

– Nem is tudtam, hogy át tudsz változni sellővé... –jegyzi meg Harry.

– Ez technikailag nem sellő, hanem a halaknak az emberiesebb változata. –magyarázom neki– Olyan, mint az én cicás emberi alakom, csak ez halas. –nevetek a logikán.

– Áh! Mindent értek... –bólogat vigyorogva– Egyébként miért jöttél le?

– Elsősorban neked segíteni, de nem vagyok rest a barátnőimet sem meglátogatni... –vigyorgok sunyin.

– Neked vannak barátaid idelent? –rökönyödik meg Harry.

– Persze! A sellők nem barbárok! –értetlenkedek– A Karácsonyi Bálra is itt tanultak meg a lányok énekelni. Sőt! Már elsőben is lementem hozzájuk.

– Komolyan? Szóval innen volt neked Varangydudvád... –mutogat rám Harry cinkosan.

– Jaja! Akváriumban termesztettük őket Bethel. Az utolsókat kapartam ki, de Merlinnek hála kitart majd 1 órán keresztül. –ecsetelem a dolgokat.

Ebben a pillanatban megütötte a füleinket a sellők éneke. Harryvel azonnal turbóra kapcsoltunk. Kisvártatva a számomra jól ismert szikla jelent meg, amin a sellőket az óriáspolippal ábrázolták. E mellett elhaladva gyönyörű szép, algás, Atlantiszhoz hasonló kőházak jelentek meg a félhomályban. Ablakaikból most kíváncsi sellőfejek bukkantak fel, hogy megnézzék a bajnokokat.

– Ezek egyáltalán nem olyanok, mint te... –sutyorog Harry, de még így is hallottam a hangjában az undort.

– Lehet, hogy kívülről nem túl szépek, de egész jó fejek... –állapítom meg– Legalábbis a fiatalok... –teszem hozzá, miközben egy idős sellőházaspáron siklik át a tekintetem.

Ahogy végigmentünk a főutcán, egyre több és több sellő lépett ki a házából, de a legtöbben a főtéren voltak, ahova a kórus is ki volt rakva, meg a csomagok, amiket a kiválasztottaknak kellett elvinni, azaz Hermione, Ron, Cho Cang, meg egy szőke kislány, aki Fleaurnek lehetett a húga.

– Na én léptem, Harry! Nem szabad segítenem. –közlöm vele és letérek az útról.

– De hát... –fordul vissza.

– Ha meglátja a vezetőjük, hogy segítettem neked, akkor téged is és engem is megbüntetnek! –közlöm vele megkeményedett arcizommal– Majd segítek felvinni Ront, de szerintem te is tudod, hogy ott se bukkanhatok fel...

Erre Harry csak bólintott, én meg lementem Aprilhez és Limetához.

– Sziasztok! –suttogom örömömben és kitárom a karomat a lányoknak.

– Szia Andi! –köszön vidáman Limeta.

– Hogy hogy itt vagy? Ez nincs nektek megtiltva? –értetlenkedik April.

– Ohh, dehogynem! –nevetek fel halkan– De el kell mondanom nektek valamit: elkezdett kinőni a szárnyam! –jelentem be ünnepélyesen.

– Wow, nemár! –kerekedik el April szeme.

– Komolyan? –ámuldozok Limeta.

– Halál komoly! –bólogatok büszkén és így ment tovább a pletyizés. Fél szememet azért a biztonság kedvéért Harryn tartottam.

A srác egy ideig csak azzal tökölt, hogy egy éles kővel levágja Ron kötelét a szikláról, ami a talajhoz rögzítette, azonban miután ezt megtette egy tapodtat se moccant. Sőt! Nekiállt Hermione kötelét is szétszaggatni.

– Mi a rákot csinálsz baszki... –hitetlenkedek, miközben végignézem, ahogy a sellők elrángatják Harryt Hermionétól és kiröhögik emiatt.

Ebben a pillanatban azonban Cedric úszott be a térre egy hatalmas buborékkal a fején és egy kiskéssel elvágta Cho kötelét.

– Gyerünk, Harry! Még lehetsz második! –szurkolok magamban.

Miután Cedric eltűnt, rögtön jött utána egy hatalmas fehér cápa, azonban ennek a bizonyos cápának emberi lábai és fürdőnadrágja volt. Kétség sem fért hozzá, hogy Viktor akarta magát transzformálni, de csak félig sikerült. Ügyes próbálkozás volt, azonban nem tudta a fogaival elharapni a kötelet, ezért Harry jószívűségből odaadta a kövét. Így hát már csak Fleurrel versenyezhetett a harmadik helyért. Azaz csak versenyzett volna, mivel Fleur Delacour nem jelent meg a téren. Mivel Harry is észrevette, hogy Fleur nem nagyon akar előbukkanni, elhatározta hát, hogy a szőke kislányt is magával viszi, ráadásul pálcájával fenyegette meg a sellőket, hogy hagyják békén.

– Az a fene nagy hősködés... –forgatom meg a szememet– Sziasztok! –köszöntem el a lányoktól és Harry után iramodtam. Amint a közelébe úsztam, megragadtam Ron cipőjét alulról és teljes erőből elkezdtem felfelé tolni. A hirtelen sebességtől persze Harry is meglepődött– Mondtam, hogy segítek... –eresztek el egy félmosolyt, majd addig toltuk fel a két túszt, amíg át nem szakította a fejük a víztükröt. A küldetés sikerrel zárult.

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3