Két napon keresztül egy bagoly se érkezett, de még magát Pitont se láttuk a nagyteremben. Vagy Madam Pomfrey nem küldte el időben a levelet, vagy Piton szórakozott. Mind tudtuk ki a ludas...

A harmadik napon jött a feketeleves. Aznap volt Pitonnal dupla bájitaltanunk, azonban nem állta meg, hogy ne csesszen ki velem, ugyanis sarokba szorított. Míg a többieknek az aznapi bájitalt kellett megcsinálniuk, nekem ott helyben adta át Beth bájitalának receptjét, ráadásul segítenem is kellett Bethnek a saját bájitalában. Csakis nekem volt szabad úgy, hogy még a karom is fájt...

Szokásomhoz híven felcsatoltam a hajam, hogy ne lógjon a szemembe és nekiálltam mindkettőnek párhuzamosan. Beth persze szabadkozott, de elutasítottam, mivel nem hiányzik neki a pontlevonás. Persze tudtam, hogy Piton nem vonna le Bethtől pontokat. Ez legfőképpen nekem szól...

A végére már lesült az agyam, de meglett mindkét bájital. Keserű is volt a mosolya Pitonnak...

A maradék pár napban szenvedtem a legjobban. Szerencsére Bethnek hamar megjavult a keze, de nekem rengeteget romlott az állapotom. Szabályosan minden egyes nap egyre kevesebbet tudtam mozdítani a karjaimat és már a gyógyszerek sem hatottak. A fájdalom kisugárzott az egész hátamra és a vállaimra, amitől többnyire vagy a kezemben, vagy Beth hozta a táskám. Semmit nem tudtam a hátamra venni és olyan görbe voltam, mint az idős hölgyek. Ezeket a napokat csak egy Roxmortsi hétvége a csajokkal és egy korsó vajsör tudta vigasztalni, ráadásul később kiderült, hogy Hagrid beteget jelentett, ami miatt egy bizonyos Suette-Pollts tanárnő vette át a Legendás Lények Gondozása tantárgyat. Eléggé profi a hölgy, de állandóan morcos volt, mert a nyugdíjas éveiből hívták vissza.

Idő közben édesanyám is megérkezett a Családi Nagykönyvükkel, mert nagyon aggódott értem. Kivett egy hétnyi szabadságot és folyamatosan tanulmányozta a könyvet, meg néha egyeztettek Madam Pomfreyval az állapotomról.

Amikor elérkezett a beutalóra írt nap, nem kellett menni tanulni. Addig aludhattam volna, ameddig akartam, de sajnos a hátfájdalmam és a megszokott mindennapos kelések miatt a szokásos reggeli időpontba keltem. Lekísértem a lányokat reggelizni, majd az első óra tanterméhez és sok sikert kívánva bementek, de utána nem tudtam mit kezdjek magammal. Egy 10 perces séta után aztán eszembe jutott, hogy leugrok a szlávok hajójához és meglátogatom a srácokat. Lementem hát a klubhelyiségbe, varázslattal feladtam magamra a vörös köpenyemet és lesétáltam a hófödte kastélyparkon keresztül a hajójukhoz.

A saját készítésű melegítő bájitalom nélkül farkasordítóan hideg volt, de sikerült lecsoszognom a hajóig. Ott csak néhány kötél szögezte a parthoz a hajót, meg egy rögtönzött móló, ami a közlekedést segítette elő. A fedélzet teljesen üres volt.

Amíg óvatosan felmerészkedtem a hajóra, néhány srác kisétált a Kapitányi Kajütből és elkanyarodtak a tőlem ellenkező irányba, a tó felé. Miután kissé jobban megnéztem őket, rájöttem, hogy ők pont Yosifék. Yosif hegei a hátán mindent elárulnak.

– Hey, srácok! Ti vagytok azok?! –kiáltom feléjük. A fiúk hirtelen megdermedtek és felém fordultak.

– Andromeda? –húzza össze a szemeit Yosif gyanakvóan.

– Hát... igyekszek az lenni... –heherészek– Be szabad jönni?

– Pérszé, pérszé! –kiáltja ide Nikola és elindulnak felém.

– 'Zivészén látánk! –teszi hozzá örömmel Milosh.

– Köszönöm! –felelem és elindultam feléjük.

– Hogyhogy itt vagy? Nincs órád? –kérdi Yosif, miután lehajtotta rólam a kapucnit.

– Lenne, de mivel ma lesz a műtétem a javasasszonynál, kaptam felmentést. –válaszolom grimaszolva.

– Ennyire fájni hátad? –kerekedik el a szeme Viktornak.

– Igen... a két lapockám között csontkinövésem van és rossz helyen vannak... –lihegem fájdalmasan– Ti mit csináltok itt egy szál fecskében, a fagyban? –értetlenkedek végignézve a társaságon. Mi tagadás elég jó teste volt mindegyiknek, plusz még látszódtak is egészben Vlad tetoválásai...

– Mi csak csobbanunk egyet a tóban –magyarázza Yosif, közben int felém, hogy tartsak velük–, ráadásul Viktornak még gyakorolni is kell a 2. mérkőzésre...

– Miféle 2. mérkőzésre? –vágom hozzá a kérdést összezavarodva.

– Arra, amihez adni volt egy arany tojástot Vickynek. –válaszol most Vlad.

– Ohh... hogy ti már rájöttetek a rejtélyre... –kerekedik el a szemem.

– Bizony! –bólint elégedetten– Meddig tudni maradni?

– 10-re kell felmennem.

– Akkor idehúzunk neked egy padot, adunk néhány pokrócot és maradj itt nyugodtan. –vázolja fel a tervet Yosif.

– És ha Karkarov megjelenik? –érdeklődök visszafogottan.

– Akkor csak mondani nevem! Azonnal megszelídül... –szól közbe Viktor egy félmosollyal.

– Szent Merlin... –hitetlenkedek mosolyogva. A srácok is vigyorogtak, majd elindultak azért, amit Yosif beígért nekem.

Végül a hajókorlát szélén kötöttem ki egy csomó takaróval, közben figyeltem a srácokat, ahogy úsztak a jéghideg vízben. Ijesztő volt, de mégis hihetetlen...

– Hey, srácok! –szólítom meg őket– Nem fog befagyni a feneketek?

– Nem, de ami nagy szokott lenni, az most összement... –feleli Yosif kelletlenül, mire a többiek vizet locsoltak rá– Hé! –kiáltja vissza röhögve. Én csak a homlokomra csaptam a tenyerem.

– Mí olyán hélyrol jottunk, áhol énnél sokkál hidégébb ván! –teszi hozzá Milosh.

– Ahaa... oké! Hát akkor további pancsolást! Nekem már mennem kell... –ordítom vissza nekik, közben kikászálódok a takarók alól.

– Rendben, szia!

– Szia! Szia! Sziá! Privet! –hallottam egyszerre a srácokat lentről.

Visszafelé, a kastélyba bemenni ugyanolyan nyomorult volt, mint onnan kijönni. Ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a hideg, csak most még azt is tudom, hogy fel fogják vágni a hátam.

Amint felértem a gyengélkedőhöz, kopogtam.

– Madam Pomfrey! Itt van a lányom! –kiáltotta háta anya a válla felett– Szerbusz édesem! Jól aludtál? –érdeklődik lágy hangon.

– Viszonylag, de korán keltem a lányokkal. –felelem fáradtan.

– És utána? –folytatta még, közben az ágyhoz mentünk.

– Utána kimentem a Durmstrangosok hajójához és néztem Yosifékat ahogy egyszál fecskében fürödnek abban a borzasztóan hideg tóban... –rázkódok össze, miközben visszaemlékeztem az eseményekre és leültem az ágyra.

– Ohh, kicsim! Hogy van szíved félpucér srácokat bámulni az anyukád nélkül... –dorgál meg nevetve.

– Úgy, hogy te még aludtál és ahhoz nem volt szívem, hogy felkeltselek. –kontrázom.

– Bölcs döntés... –bólint elismerően.

– Na elég a locsi-fecsiből! –lép ki a szobájából Madam Pomfrey egy borbélypengével és egy lavór meleg víz lebeg utána– Meg kell kezdenünk a beavatkozást, különben minden perccel egyre súlyosabb lehet az állapotod! –követelőzik.

– Igaza van... –keményedik meg anya tekintete– Gyere, kincsem, had' vetkőztesselek le... –nyúl felém gyengéden és kigombolja a köpenyemet– Látom hordod a vörös köpenyt... –mosolyodik el és félrerakta azt egy másik ágyra.

– Igen. Jól jön, ha kiteszem a lábam a kastélyból... –felelem kuncogva, mire anya megsimogatja az arcom, majd kigombolta az ingem.

Szépen levetkőztetett annyira, hogy csak a bundám fedett engem, majd a javasasszony leültetett egy hokedlire. Ott kézbe vette a borbélypengét és egy jó nagy folton levágta a szőröm a hátamon. A bundám nélkül hófehér, színtelen a bőröm, mint a fejbőr a haj alatt, hisz oda se ér le a fény.

– Szent Merlin! Miss Moon! Ezt látnia kell... –sápítozik a javasasszony.

– Mit? –jött a kérdés azonnal és anya ránézett a hátamra– Hórusz tollaira... Ez döbbenetes... –ámuldozik most anya is.

– Mi-mi történt? –remeg a hangom.

– A hátad tele van véraláfutásokkal és kék foltokkal, körülötte nagy területen be van gyulladva, az egészen feszül a bőr, ráadásul tűzforró ez a terület... –közli velem töprengve.

– Ne már! De-de hát ez mi akkor? –esek kétségbe.

– Nem tudom, de... de az nem lehet... –tippelget anya.

– Mi-mi nem lehet? –kerekedik el a szemem hirtelen.

– Hát... mivel mindkét oldalon eléggé jellegzetes alakja van a véraláfutásaidnak, ezért szerintem..., de nem biztos, lehet, hogy a szárnyaid nőnek... –veti fel az ötletet anya.

– Tessék?! –hitetlenkedek– De hát ez teljes képtelenség!

– Tudom... –suttogja anya– A könyv nem ír egyetlen felmenőnknél sem korai szárnyfejlődést...

– Egyetlen módja van, hogy megtudjuk, mi az... –szól közbe Madam Pomfery dramatikusan– Ha felnyitjuk és a saját szemünkkel nézzük meg.

– Lássunk hozzá! –helyesel anya.

Azzal kezdték, hogy a hadamra fektettek, majd egy műanyag maszkkal egybekötött bájitalos palackot tettek az orrom elé, hogy nagyokat szívjak bele és számoljak el 1-től 10-ig. Egy kicsit furcsálltam, de megtettem, azonban alig jutottam el 4-ig, már aludtam is.

Az egész csak egy pillanatnak tűnt. Sehol egy álom, sehol bármiféle életjel, csak a hatalmas sötétség. Bent a tudatomban is minden sötét volt, nem működött semmi, mintha áramszünet lenne. Csak Annabelle és én bámultuk egymást a végtelenségig.

– Most meg mi a Kénköves Ré istent csináltál, hogy konkrétan semmi se működik?! Meghaltunk, vagy mi? –károg az alterem panaszosan.

– Dehogy te agyhalott! Csak elaltattak... –felelem nem túl kedvesen– Különben is ha meghaltunk volna, már réges-rég eljött volna értünk Anubis, hogy átkísérjen minket a túlvilágba.

– És minek altattak el? –értetlenkedik idegesen.

– Műtétem lesz, Annabelle. Nem figyeltél? –teszem fel a kérdésem higgadtan.

– Képzeld el: NEM! –ordítja– Mi a fene bajod van, hogy fel kell nyitni téged?

– Nem tudom, bazdmeg... –vágom hozzá a szavakat– De ha felvillan az irányítópult fénye, valószínűleg többet fogunk tudni. –közlöm vele okoskodóan.

– Jól van na! –grimaszol– És addig itt fogunk ülni, meg bámuljuk egymást?

– Minden bizonnyal... –morgok én is lehangoltan.

Ebben a pillanatban azonban egy rés nyílt a testem egyik szemén és vakító fény világította meg az arcunkat.

– Ébredünk! –kiáltja el magát Annabelle és odarohan a kerek, fényes üveghez, amik a szememet szimbolizálja. Én inkább az irányítópulthoz léptem és megnéztem mit jelez most.

– Ilyen hamar végeztek... –töprengek magamban.

– Ahh dehogy is! Mindig elfelejted, hogy idebent gyorsabban telik az idő... –torkol le idegeskedve.

– Jól van na! Látsz valamit? –érdeklődök.

– Még csak fehéret... te? –vágja rá türelmetlenül.

– Annyit látok, hogy dobog a szívem... –nevetek fel kínomba.

– Wow! Ez aztán az eredmény... –gúnyolódik szarkasztikusan.

– Várj! Most változik! –itt egy hatásszünetet tartok– Már azt is látom, hogy lélegzek... –nevetek fel újra.

– Kösz a semmit... –húzza össze a szemét gyanakvóan– Inkább fogd meg és tedd ki hologramba! –tanácsolja.

Ez jó ötletnek tűnt, így hát rákoppintottam a testemet ábrázoló képernyőre, ami rögtön egy magamat ábrázoló hologramot vetített elénk.

– Fantasztikus! Most már te is látod, amit én! –vigyorgok rá büszkén.

– Yahh... de mit érünk vele... –forgatja a szemét– Próbálj már meg legalább más testrészen információt lekérni! –unszol.

Én csak megrándítottam a vállam és rányomtam a hologramos hasamra, de csak azt írta ki, hogy "nincs jel". Több helyen is próbálkoztam, de sehonnan sem érkezett válasz.

– Lusta disznók! Még mindig húzzák a lóbőrt... –szitkozódik az alterem– Micsoda drogosok...

– Előbb-utóbb el fog múlni a szer hatása és magukhoz fognak térni, hidd el! –jelentem ki magabiztosan.

Amint ezt kimondtam, az irányítópult elkezdett villogni, mintha próbálna újraindulni a rendszer. Mindketten elindultunk a szék felé, de én közelebb voltam és rögtön lehuppantam a helyemre.

– Valahogy... tudatni kéne anyával, hogy ébren vagyok... –töprengek, majd eszembe jutott valami. A mikrofont egy kicsit közelebb húztam magamhoz és megütögettem azt– Aghlou... 'an itll 'aglagli? –érdeklődök, bár nem volt túl érthető.

– Ez mi a rák volt... –lepődik meg Annabelle.

– Próbáltam beszélni... –felelem rezignáltan, majd visszatérek a testembe meg se várva Annabelle reakcióját– A-a-anya... –suttogom.

– Kicsim... ~hallottam meg a hangját hirtelen, de mintha a víz alól szólna, olyan tompa.

– Ih-ihtt vaa... –próbálok beszélni, de nem sok sikerrel.

– Itt vagyok... ~feleli és megjelenik a szemem előtt egy hatalmas fekete folt, majd valószínűleg az egyik kezével benyúl az arcom alá– Nem kell félni... ez csak a gyógyszer hatása... ~teszi hozzá.

Itt megint elsötétült a világ. Valószínűleg elaludtam... de aztán egy pillanat múlva újra felkeltem és ezúttal sokkal jobb volt.

– ...Látjátok? Minden tűnek meg van a megfelelő helye, csak keresni kell! –magyarázza anya.

– És ezt honnan tetszett megtanulni? –kérdezi Emma hangja.

– Otthon rengeteg ilyen könyvünk van, ráadásul már alkalmaztam is nem egyszer... –büszkélkedik anya.

– Merlin gatyájára... mi történik velem? –hörgöm kissé szédülten, mire Sirius ugatott vagy 2-t.

– Andi! Hát felkeltél! –kiabálja Beth.

– Ré szerelmére, Beth! Megsüketülök... –morgolódok és a fejemhez kapnék, azonban nem tudok– Hova tűnt a kezem?

– Gyertek hátrébb, lányok! Itt vannak a kezeid, kicsim. –feleli anya nyugodt hangja és megérinti mindkét tenyerével a karjaimat. Éreztem érintésének melegségét.

– Akkor miért nem tudom megmozdítani őket? –követelem a magyarázatot.

– Először is, mert az ágy alatt a csuklóid össze vannak kötve, másodszor meg mindkét lapocka közti izmodat el kellett vágni. –magyarázza a dolgokat.

– De miért vágtátok el? –siránkozok értetlenül.

– Azért kellett, mert mindkettőbe belenőtt... az új SZÁRNYAD és ki kellett venni őket a lapockáid alól. –közli velem a hírt vidáman.

– Tessék?! –illetődök meg.

– Jól hallottad! Már most elkezdett kinőni a szárnyad! –jelenti ki kerek perec. Alig hittem a fülemnek...

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3