Karácsony másnap reggelén iszonyatos fejfájásra és hátfájásra keltem. Amikor kinyitottam a szemem egy pillanatra azt hittem, hogy otthon vagyok édesanyám rejtett vörös szobájában, de aztán körülnéztem és rájöttem, hogy nem.

Egy kellemesen puha, vörös anyaggal voltam betakarózva egy baldachinos franciaágy egyik oldalán. Velem szemben a Roxfort ismerős kőfalai néztek le rám. Jobbra tőlem egy asztal volt üstökkel, üvegekkel és mindenféle egyéb eszközökkel megpakolva, a két sarokba pedig szekrények voltak, azonban az ablakuk le volt takarva valami vörös lepellel. Bal oldalt egy ajtó volt a falban, a két sarokban pedig szintén volt 2 szekrény lepellel.

Nagy nehezen fel tudtam ülni az ágyon azonban éreztem, hogy alig tudom mozgatni a farkam. Elkezdtem hát kutakodni a testrészem után és hirtelen lesokkolódtam. Személyesen Yosif szunyókált mellettem félig betakarózva, hason fekve, lábával a farkamon, ráadásul pucéran. Miután kirángatom a testrészemet alóla, jó pár karmolást vettem észre a hátán. Nem voltak túl mélyek, de határozottan véresek voltak.

– Hát erre kicsit sem számítottam... –töprengtem magamban Yosifot nézegetve.

– Elmeséljem mi történt? –suttog a fejembe Annabelle.

– A legkevésbé sem! Nem vagyok arra kíváncsi, hogy hogyan kockáztattam Yosif életét szex közben! –morgolódok, közben leteszem a lábaimat a földre és elsétálok a munkaasztalhoz.

– No para! Én sem emlékszek nagyon semmire... –sóhajt bánatosan.

– Téged is megbénított az alkohol? –rökönyödök meg, miközben pakolom ki a hozzávalókat az Írisz Könnyei nevű nem kívánt terhességet megakadályozó bájitalhoz.

– Szerinted? Annyit vedeltél, hogy az elmulasztotta egy időre a hátfájdalmaidat, cserébe egész estére kiütött. –röhögött gúnyosan.

– Fantasztikus... Remélem nem tűntem alkoholista ribancnak... –grimaszolok.

– Hát én azt most meg nem tudnám neked mondani, viszont vigyázz, hogy ne koszold össze a hozzávalókat... –figyelmeztet– Na pá!

– Jaj most az egyszer ne nézz már teljesen hülyének! –forgatom meg a szemem– Egyébként is ugyan mivel tudnám összepisz... –pillantok le a hozzávalókra, azonban elkerekedett a szemem. Mind a 10 karmom minden bizonnyal Yosif alvadt vérével volt szennyezve, ráadásul még bőrdarabkák is kerültek a karmom alá a srác hátáról– Szent Merlin... –nyögtem a döbbenettől.

Azonnal megfordultam és az ágy túloldalán, a falnál lévő díszes ajtón kisétáltam, ami balszerencsémre a Roxfort 7. emeletére nyílt. Abban a másodpercben vettem egy 180°-os fordulatot és visszairamodtam a szobába, nehogy meglássanak.

– Upsz... rossz ajtó... –csukom be magam mögött megkönnyebbültem és célba vettem egy kevésbé csicsásat közvetlenül a munkaasztal mellett. Na az már sokkal jobb volt.

Volt bent egy sarokkád, WC, szekrény törölközőkkel, csap és a csap felett egy tükör. A csap elé állva nagy nehezen megmostam a kezem szappannal, ittam a vízből, majd benéztem a tükörbe. A tegnapi göndörségemnek csak a maradványai látszottak, az is össze volt kócolva, azonban a zöld rókás festésem szépen tartotta magát. Végül jó alaposan lefertőtlenítettem a kezeimet és kiléptem az ajtón, majd nekiálltam a főzőcskézésnek.

Egy bő fél óra kellett ahhoz, hogy felaprítsam és egybefőzzem a hozzávalókat, azonban még ennél is hosszabb idő kell, hogy teljesen megfőjön az egész. Addig amíg a lángon pötyögött a főzet, kivettem az egyik vitrinből egy Sebforrasztó krémmel teli tégelyt, majd odasétáltam Yosifhoz, letérdeltem az ágy mellé, egészen a fenekéig lehajtottam a takarót, amivel sikerült felszakítanom néhány sebet és elkezdtem kenni a hátát. Már az első mozdulatra felszisszent.

– Uhh... Szent Merlin... –ébredezik eléggé kábán és felém fordul– Ja csak te vagy az, Andromeda. Mit csinálsz?

– Hát... megpróbálom begyógyítani a... tudod a... sebeidet... –mutogatok a hátára kissé zavartan.

– Hmm... a sebeimet... –vigyorodik el.

– Árulj el valamit, kérlek: tegnap csináltam valami hülyeséget? –kérdem félve egy cseppet, miközben folytatom a kenést.

– Szerintem nem, azonban kiderült számomra, hogy nagyon nem bírod a piát. –heherészik a srác.

– Nálunk Egyiptomban nincs nagy kultúrája az alkoholnak, így ez valószínű... –erősítem meg a kijelentését.

– Oly annyira, hogy mindketten 10 felest ittunk, azonban te már a 4.-nél a hatása alatt voltál. –teszi hozzá félmosollyal.

– Azt a büdös... –teszem a szám elé a kezem.

– Nem kell aggódni. Nem történt semmi extra. Amit a fiúk kérdeztek arra válaszoltál, jöttek oda hozzánk néhányan gratulálni az előadásotok miatt, amit meg is köszöntetek normálisan, majd miután tízet ütött az óra és megittuk az utolsó piánkat, elhagytuk a báltermet. Utána karon ragadtál és emeleteken keresztül csak ráncigáltál, közben valami Szűkös Szobát emlegettél... –meséli az eseményeket.

– A Szükség Szobája... –javítom ki suttogva.

– Az... és ide jutottunk. Szerintem sejtheted, hogy mi történt... –vigyorog elégedetten.

– Persze, hogyne... –helyeselek és végignézek a srác hátán– Azért úgy sajnálom, hogy összekarmoltalak. Nem lett volna szabad... –sopánkodok.

– Nem kell sajnálni. –rázza a fejét– Tegnap is ugyanezt mondtad, legalábbis valami hasonlót, de én kértem...

– Hogyan...? –kerekedik el a szemem.

– Tudod első látásra a lányok általában valamiféle latin srácnak képzelnek, pedig csak fekete, göndör a hajam és egy kicsit sötétebb a bőröm, ezért elvárják, hogy én vezessek, azonban nagyra tudom becsülni, ha egy lány kezdeményez, főleg, ha az este további részében ő a főnök. –magyarázza csendesen.

– Tényleg? –lepődök meg hirtelen– És tegnap akkor ez volt a felállás? –a srác csak bólintott– Te hogy emlékszel mindezekre? –értetlenkedek egy halvány mosollyal.

– Jobban bírom a piát... –vigyorodik el a srác újra.

– Na jól van, Yosif! Ülj fel szépen, amíg elmegyek vízért. –tápászkodok fel bohókásan.

Kicsivel később folytattam a hátának a kenegetését, azonban most már sokkal kényelmesebb pozícióban. Idő közben kiderült, hogy Yosif válla is sebes, méghozzá az én fogaim által. Rendesen látszódott a fogsorom, ráadásul a szemfogaimnál olyan mélyre mentem, hogy be is gyulladt tőle a válla körülötte. Szerencsére a Sebforrasztó ezen is segített, azonban csak a végére vettem észre, hogy minden egyes karcolásnak ottmaradt a nyoma. Így teljesen olyan volt az egyébként szép széles válla és kidolgozott háta, mintha egy medvével kellett volna megküzdenie. Látszott rajta, hogy edz és nem csak a hátra...

Miután megfőtt a fogamzásgátlóm, közösen lementünk a manók konyhájára, hogy utólag megreggelizzünk, mivel az eredeti reggeli időt lekéstük, majd a srác lekísért a klubhelyiség ajtajáig és elköszöntünk egymástól. Amint beléptem az ajtón, rögtön rengeteg álmos fejjel találtam szemben magam, ugyanakkor voltak egy páran, akik felfigyeltek rám. Nem tudom, hogy azért-e, mert én vagyok az egyetlen macskaember, vagy mert tegnap láttak Ievan Polkkát énekelni...

Ekkor megpillantottam egy csendesebb sarokban a lányokat olyan arccal, mintha áthajtott volna rajtuk egy úthenger.

– Jó reggelt! Hogy aludtatok? –érdeklődök, közben levágódok egy székre.

– Keveset, de azt mélyen... –feleli fáradt vigyorral Pansy, majd fordul egyet a kanapén lefele fejjel.

– Történt köztük valami...? –hajolok közelebb Beth felé gyanakodva.

– Áhh! –legyint lesajnálóan– Már megkérdeztem Dracot, de nem érez iránta semmit.

– Semmit? –kerekedik el a szemem.

– Semmit... –rázza a fejét– Azonban úgy hírlik, hogy Emma sem volt tétlen az éjszaka folyamán... –somolyog a lány eléggé gyanúsan.

– Mi?! Hogyan? –döbbenek le újra.

– Vitte magával a talizmánodat a Prefektusi fürdőbe.

– Menj már! Forró víz... minden tele habbal... könnyedség... –fantáziálgatok kíváncsian.

– Az agyán, de nem Siriusszal volt, hanem Vladdal... –vigyorog a némber.

– Hogy mi!? Úgy érted azzal a Vladislavval? –hüledezek, mire a lány bólintott– Sirius?

– Ő kint éjszakázott a Tiltott Rengetegben, emlékszel. Ha Emma otthagyta volna a klubhelyiségben, senki sem tudta volna kiengedni szegényt, ha mondjuk kajás lenne, vagy nem tudom. –magyarázkodik a lány.

– Aha. Hát ez érdekes. Néhány nappal ez előtt beszélgettünk Emmávak azzal kapcsolatban, hogy mik a tervei Vladdal, azonban nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi... –töprengek el rajta.

– Látod. Kemény fából faragták... –figyelmeztet Beth vigyorogva.

– Az biztos! És te? –érdeklődök– Hogy viszonyulsz Nikolahoz?

– Én... hát... nem is tudom, Andi... nem jön be annyira... –habozik a lány a tarkóját vakargatva– Nekem ennél több idő kell, mint nálatok ez a pár hónap. Megismerkedni a sráccal, összebarárkozni, randi, stb. Tudod...

– A koreai srácok tetszenek, mi? –nézek rá cinkos mosollyal.

– Hát.. umm... –feleli a lány elpirulva és lesüti a szemét.

– Tudod mit: nem kell válaszolnod... –kuncogok– Egyébként visszatérve a randikra, teljes mértékben megértem az álláspontodat. –bólogatok serényen– Az is biztos varázslatos lehet, amikor az adott ember először csak udvarolgat neked, bókol, virágokkal halmoz el és... –itt a távolba mered a tekintetem töprengve– ...és csak ismerkedtek, semmi komolyabb... –nézek vissza a lányra. Beth szemében érdeklődés csillant, szinte döbbenet.

– I-igen... semmi komolyabb... –helyeselt a lány– Honnan tudtad? –lepődik meg.

– Néhanapján én is eltöprengek, hogy vajon hogy fogok találkozni a szerelmemmel, vagy hogy egyáltalán fogok-e vele találkozni... –közlöm vele keserű félmosollyal.

– Miért? Voltak a családodban olyanok, akik nem találták meg? –lepődik meg aggodalmas tekintettel.

– Vannak feljegyzéseink olyan ősökről, akik inkább a családjukat választották a szerelmük helyett. Család centrikusak voltak, de személyes véleményem szerint az is közrejátszhatott, hogy a családon belül volt a szerelmük... –töprengek a Családi Nagykönyvünkre visszaemlékezve.

– Uhh... Ilyen lehetséges? –kérdi Beth kissé fanyalogva.

– Nagyon ritka, de akad... –helyeselek és megtámaszkodok a kezemen.

– Nagyon fura a családod... –nevet fel Beth.

– Mondj valami újat... –felelem fáradtságot tettetve, mosolyogva.

– Amondó vagyok szedjük össze magunkat végre és húzzunk fel Madam Pomfreyhez, mert már nagyon fáj a kezem. –panaszkodik a lány, miközben feláll a kanapéról.

– Jó ötlet! Az én hátam is sajog... –sóhajtok, majd közösen elindultunk Madam Pomfreyhez.

Fent a gyengélkedőben szinte minden ágyon feküdt valaki. A javasasszony panaszkodott, hogy sok a beteg, mert a külföldi vendégek, meg a Roxfort lakói egyaránt esznek egymás ételéből, amiből rengeteg hasfájás, durvább esetben allergiás reakciók léptek fel, ráadásul javában benne vagyunk az influenza járványban, ami még jobban megnehezíti a haladást.

– Sajnálom gyerekek! Sok a beteg, gyógyszerhiányban szenvedünk. Jelen pillanatban csak annyit tudnék csinálni, hogy felállítom a diagnózist és időpontot adok, hogy mikor jöjjetek vissza. –hadarja a hölgy sietősen. Mi egymásra pillantottunk és megrántottuk a vállainkat.

– Rendben. –bólintottam.

– Akkor gyertek szaporán, mert még ezer dolgom van! –unszol minket, majd hátrafordul és elindul az egyik pihenőágy felé– Mr. Philpho! Álljon fel kérem az ágyról! Sokkal könnyebben távozik a gőz, ha sétál egyet... –figyelmeztet egy elsőéves Griffendéles srácot, aki nagy nehezen levánszorgott az ágyról és leverten elindult valahova a teremben– Üljetek le. –paskolta meg az ágy szélét, mire helyet foglaltunk egymás mellett, mint a heringek– Mi a panasza, Miss Malfoy? –áll elénk egy jegyzetfüzettel.

– Tegnap este óta önálló életet él a kezem. A bal ujjaim folyamatosan rángatóznak, a jobb pedig remeg, de nem bírom leállítani őket... –sorolja a tüneteket.

– Hegedülsz, igaz? –kérdi a nő fel sem nézve a jegyzetelésből.

– Igen... már vagy 3-3 és fél éve. Honnan tudta? –húzza össze a szemét a lány.

– Először is látom a bal kezed ujjbegyein a húrok által okozott bőrkeményedéseket. Másodszor én is ott voltam a bálon. –feleli halovány félmosollyal– Az előadásotok nem volt rossz, bár ez a fajta zene nem az én stílusom...

– Köszönjük... –bólintott Beth.

– Hányszor készültél az előadásra? –kérdi újra a javasasszony.

– Minden nap 1-2 órát gyakoroltunk, azonban a fellépésig nem játszottam le egybe az egészet... –töpreng a lány.

– Hát ez nagy hiba volt, ugyanis túlterhelted az izmaidat és az ízületeidet a kezeidben. –jelenti ki a nő, mire Beth elsápadt– Sok pihenéssel, kíméléssel néhány nap, max két hét alatt elmúlik, de felgyorsítható izomlazító-, vitaminos bájitalokkal...

– Tényleg? –ragyog fel Beth szeme.

– Hogyne, de most nincs raktáron, mivel ugyebár ritka az ilyen tünettel rendelkező beteg, de rendelhetünk Perselustól. –közli– Bár így is el van havazva...

– Piton professzortól? –kerekedik el a szemem.

– Bájitalmester. Tudsz jobbat? –rántja meg a vállát a hölgy.

– Igen! Én... –jelentem ki magabiztosan. A javasasszony néhány másodpercig csak nézett.

– Ám legyen! Küldök majd baglyot Perselusnak a receptért, ha eljutok odáig. –egyezik bele– Mondjad neked mid fáj?

– A hátam, Madam Pomfrey! Szeptember óta csak növekszik benne a fájdalom és nem tudom mitől van... –panaszkodok, közben elkezdtem kigombolni az ingem.

– Fordulj meg. –utasít, mire felálltam és nagy nehezen levettem az ingem– Itt fáj? –kérdi, közben elkezdte nyomkodni a gerincemet a hátam felső részén.

– A lapockáim és a gerincem között... – felelem. A nő végigtapogatta mindkét oldalt, közben ciccegett.

– Érzek itt valami keményet... Mintha mindkét oldalon megvastagodott volna az egyik bordád, vagy valami csont nőtt oda... –tippelget a hölgy, amitől most nekem futott ki a testemből a vér.

– És ez pontosan mit jelent? –érdeklődök remegő hangon.

– Szedsz rá valami gyógyszert?

– Igen. Magam készítem el az otthoni receptek alapján...

– Értem. Adok neked egy beutalót legközelebb két hét múlvára. Addigra lesz szabad ágy. –kapja elő a jegyzettömbjét– Ja és számíts rá, hogy édesanyádnak is küldök baglyot!

– Rendben, Madam Pomfrey! –helyeselek.

– Most pedig menjetek! –tessékel ki minket– Mr. Philpho! Üljön vissza az ágyra! –kiált vissza, majd bezárult az ajtó.

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3