A halloweeni lakoma ugyanolyan bőséges volt, mint a delegációk érkezésénél, viszont annyiban különbözött, hogy itt az emberek különösen türelmetlenek voltak. Több kilométer/órával lapátolták befelé a kajájukat, hogy minél hamarabb a serleg sorsolásához érjünk, ráadásul a vége felé többen is felpattantak a helyükről, hogy vajon Dumbledore eszik-e még.

Nagy sokára aztán a maradékok eltűntek az aranytányérokról, amitől már fényesen csillogtak és egyre nagyobb lett a zaj a nagyteremben, viszont amikor Dumbledore felállt, azonnal egy csapásra csend lett. Mellette Bumfolt és a két delegáció igazgatója izgatottan ücsörgött, Mr. Kupor meg rezignált arccal csücsült a székén.

Néhány perccel később már röppent is kifelé az első cetli a serleg vörös tüzéből, miszerint a Durmstrang bajnoka Viktor Krum, utána jött a Beauxbatons kiválasztottja, egy bizonyos Fleur Delacour, egy szőke, kék szemű, magabiztosan kinéző lány, akinek valószínűleg van valami Véla szerű képessége, mert minden fiú szempárt magára vonzott, végül pedig a jóképű, gyerekarcú Cedric Diggory, akire a legbüszkébbek a Hugrabugosok. Azonban senki nem számított egy negyedik versenyzőre...

Dumbledore már épp sok szerencsét kívánt a kiválasztottaknak, amikor a serleg tüze újra vörös lett és megint kiokádott magából egy cetlit. Az igazgató már reflexszerűen elkapta, eltartotta magától és elolvasta. Hosszú szünet jött. Dumbledore a pergamenre meredt, mi meg Dumbledorera. Végül aztán megköszörülte a torkát:

– Harry Potter! –harsant a csendben a név.

A többi kiválasztottaktól ellentétben most az égadta világon senki sem tapsolt. Sőt! Egyre erősödött a diákok moraja, ráadásul néhányan fel is álltak, hogy jobban lássák Harryt, többek között én is. Felélesztettem magamban az auralátás képességét és úgy kerestem a fiút. Nehéz volt megtalálni a sok kavargó aura között, de hamar megtaláltam. Össze-vissza váltakozott az aurájának a színe, de a legtöbbet a lilát láttam, ami a bizonytalanságot, zavarodottságot, esetenként a döbbenetet jelenti. Amikor visszaültem végig csak egy mondat járt a fejemben: "Mi a fasz?!"

Néhány perc múlva aztán Harryt is a 3 kiválasztott után küldték, minket pedig elzavartak a házainkba. Itt azonban nem ért véget a nap, mivel Hannah-ék úgy értesültek a felsőbb éves Hugrabugosoktól, hogy lesz náluk egy party rendezve Cedric tiszteletére, amire minket is meghívtak. Ugyan kíváncsi voltam, hogy mi Harrynek a véleménye erről az egészről, azért szívesen elfogadtuk a felajánlást.

Ahhoz képest, hogy a szelíd, cuki Hugrabugosokról beszélünk, néhányan, köztük pár felsőbb éves, eléggé jól értettek egy instant buli megszervezéséhez. Ezek a bizonyos felsőbb évesek többnyire Cedric csapattársai voltak, azonban szerepeltek még Diggory osztálytársai és barátai.

Azon már meg se lepődök, hogy rajtunk kívül volt még jó pár vendég Hollóhátas, viszont gyakorlatilag csak mi ketten Bethel voltunk Mardekárosok, Griffendélesek pedig egyáltalán nem voltak. Mardekárosok biztos azért nem, mert a mi fajtánknak akkora az egója, hogy nem állna össze Hugrabugosokkal, Griffendélesek pedig azért, mert most biztos Harryt istenítik.

Kezdetekben csak kipakoltuk a dolgokat és már a hangulatot is megalapoztuk, amikor Cedric belépett.

– Megjött a Roxfort igazi TRIMÁGUS BAJNOKAA! –ordította Anthony Rickett, az egyik Hugrabugos terelő, majd felkapott egy kibontott vajsört és pár pasival odaszaladt hozzá.

– Köszönöm srácok! Nélkülük soha nem dobtam volna be a nevemet a serlegbe! –kezdett el szónokolni nekünk– A Hugrabugra! –lengeti meg a sörét.

– És hogy Harry Potter nem lesz Trimágus nyertes! –ordítja egy ötödéves Hugrabugos srác.

Mindenki felemelte az éppen aktuális italát, vagy vett magához egyet és közösen emeltük poharainkat Cedricre. Utána Emma odavezetett minket a sráchoz, mivel ő is benne van a Kvidics csapatba, mint maga Cedric tartalék játékosa és ezúttal mi most barátian közeledtünk hozzá.

– Nahát! Pályán kívül is látni errefele titeket? –kiált felénk bohókásan Cedric.

– Békével jöttünk ó Hugrabug csapatkapitánya. –színészkedek feltartott kezekkel és séta közben még meg is hajolok. Cedric és a bandája felnevetett.

– Jól van! Gyertek ide, ti humorzsákok! –invitál minket Herbert Fleet, az őrző.

– Gratula a Trimágusos kinevezésedhez! –dicséri meg Cedricet Beth.

– Kösz lányok! Nagyon kedvesek vagytok. –feleli, miközben üdvözlő puszikat nyomtunk az arcára.

A továbbiakban folytattuk Cedric ünneplését jó sok alkohol társaságában. Másnap Katy régi ágyában keltem Bethel összezsúfolódva. A nagyteremben tudtam meg Bimba professzortól, hogy ő engedélyezte ezeket.

Másnap mi hárman és Sirius Hermione hívására reggel elkaptuk Harryt a bejáraticsarnokban néhány szelet vajas pirítóssal és még mielőtt bárki megrohamozhatta volna, gyorsan kivittük a kastélyparkba beszélgetni. Csípősen hideg reggel volt.

– Harry... –kezd bele Emma figyelmeztetőjelleggel– Légy velünk őszinte, mert ha nem, azt Andi észre veszi! –és futólag rám pillantott. Az említett fiú bólintott– Te dobtad be a neved a serlegbe?

– Nem én voltam és fogalmam sincs hogy ki csinálta! –emeli fel a hangját idegesen– Nem hiszem el, hogy ti is kezditek! –háborodik fel. Az aurája továbbra is lila volt, azonban most egy kis vörös is társult hozzá, ami miatt olyan magentás volt az egész. Megfogtam hát a lány vállát, hogy vegyen vissza egy kicsit. Ő hátranézett, mire csak bólintottam.

– Oké, oké! Sajnálom... –mentegetőzik Emma és hátralépett egyet feltartott kezekkel– Csak biztosra akartunk menni. –nyomatékosítja.

Harry töviről hegyire elmesélte mi történt azután, hogy eltűnt a kiválasztottak ajtaja mögött. Fenntartás nélkül elhittem minden szavát.

– Mi Hermionéval nagyon jól tudtuk, hogy nem neveztél be. –jelentettem ki, miután a srác végzett a beszámolóval.

– Hát igen! Amilyen arcot vágtál, amikor Dumbledore kihívott... –fűzi hozzá sopánkodva Hermione.

– No meg én látom az aurákat... –kontrázok.

– Már csak azt kéne kitalálnunk, hogy ki dobta be a neved a serlegbe... –töpreng Emma, mire Sirius ugatni kezdett és két melső lábával Harryre támaszkodott.

– Gyertek! Menjünk a Tiltott Rengetegbe! –veti fel az ötletet a fiú, mire mindannyian elkezdtünk arrafelé osonni. Bent a fák között Sirius rögtön emberré változott és felénk fordult.

– Gyerekek! –szólal meg azonnal– Mielőtt bárki mondana bármit is, had mondja el, hogy ne bízzatok Karkarovban. –figyelmeztet minket.

– Várj egy pillanatot... –szakítja félbe Beth hirtelen a beszélgetést és megragadja Sirius karját. Arcán a kétkedés jelei fellelhetőek– Nem lehet, hogy te dobtad be Harry nevét a serlegbe?

– Én? Miért pont én? –kérdi értetlenkedve.

– Mert felnőtt vagy és simán bedobhattad Harry helyett is a nevét. –közli vele a tippjét.

– És ezt miért tenném?

– Mert mondjuk Harry az szeretett volna lenni? –veti fel az ötletét a lány.

– Eszemben sincs! –csattant fel Harry felbőszülten.

– Mordonnak igaza volt, Beth: nem lehetett diák, hisz ahhoz igen nagy varázserő kell, hogy egy ilyen tárgyat, mint a serleg, sikerüljön valakinek elbűvölnie, de kétlem, hogy Sirius csak úgy poénból benevezné Harryt. –hadarom el gyorsan a mondanivalóm, nehogy valaki közbe vágjon, közben ráteszem a kezem Beth vállára.

– Igazad van, asszony! –bólint elhivatottan– Sajnálom srácok, csak... –akad el a hangja.

– Csak számításba kellett venni a lehetőségeket... –fejezi be Sirius megértően. Beth hálás mosollyal pillantott a férfire.

A továbbiakban Sirius elkezdte ecsetelni, hogy szerinte Karkarov lehet a ludas, mert volt halálfaló és a spiclisége álltal kialakult kapuzárási pánikja miatt arra törekszik, hogy az összes diákja a lehető legjobban elsajátítsa a feketemágiát, ezért különösen kellesz majd Harrynek figyelni Krumra. Valamint az elmélete szerint Dumbledore azért vette fel Rémszemet, hogy szemmel tartsa Karkarovot, de arra jutottunk, hogy Karkarovnak tulajdonképpen meg se érné megölni Harryt, azonban abban mindannyian egyetértettünk, hogy a versenybe való bevezetés nagyvalószínűseggel egy balesetnek álcázott merényletnek tervezték.

Ezek után szóba került Ron is. Mi hárman semmit sem tudtunk róla, hisz soha nem ül oda az asztalainkhoz, azonban Hermione elmondta, hogy azért nem látni mostanában Harry közelében, mert féltékeny és azt is hogy miért. Ron egy átlagosnak mondható srác rengeteg nagyobb testvérrel és a nagyobb testvérei által bezsebelt dicsőséggel, meg egy még annál is híresebb Harry Potterrel, amit szépen el is tűr, de ez a Trimagus tusa mizéria biztos betett neki.

– Alapból is nehéz túlteljesíteni a testvéreken, nem még hogy mellékesen a te barátod a Kis Túlélő. Ilyen szempontból megértem Ront, de hogy még minket sem kérdezett meg a témával kapcsolatban... Pedig én tényleg tudom az igazságot... –töprengek magamban.

Hétfőn legelőször a Hugrabuggal találkoztunk Gyógynövénytanon. Eléggé paprikás hangulatban voltak Harry miatt és még Bimba professzor is elkezdett fújtatni, ha szóba kerül a srác, ezért ennek apropójából számomra döbbenetes módon a Mardekárosok elkezdték uszítani az egyébként szelíd Hugrabugosokat. Kezdetben csak úgy volt, hogy munka közben néha felemlegettek néhány Griffendéllel szembeni vereséget a kvidicsben, vagy alkalmat, amikor a Griffendél felülkerekedett a Hugrabugon. Ennyi elég is volt, hogy a Hugrabugot feltüzeljük, amiből a végére egy hatalmas ordibálás, szapulás kerekedett ki. Nekünk a lányokkal olyan érzésünk volt, mintha egy eszement kvidicsmeccsen lennénk, ahol a szurkolók fékevesztetten elhordják mindennek az ellenséget.

Legendás Lények gondozásán találkoztunk először a Griffendéllel, a Tusára való kinevezés óta. Amikor megérkeztünk a Tiltott Rengeteg széléhez, Draco rögtön elkezdte csesztetni Harryt a kinevezésével kapcsolatban, de érdektelen bullshit-en kívül nem mondott semmi relevánsat. Egyébként az órán a szurcsókokat kellet megsétáltatni. Sajnos most rajtam és pár osztálytársamon volt a sor, hogy nekiálljunk. A szurcsókok össze-vissza futkorásztak, meg robbantgattak, amitől alig lehetett megállni a saját lábunkon. Szerencsére nekem macskareflexeim vannak, így szinte mindig talpra estem, de a többiek nem voltak annyira szerencsések: alig álltak a lábukon.

Az elkövetkezendő néhány napban mi úgy voltunk vele, hogy akkor napirendre térünk és visszaállunk a normális kerékvágásba. Ment a tanulás ezerrel, a táncok gyakorlása is, néhány Weasley tréfában is benne voltunk, ráadásul ez idő alatt még Katytől is kaptunk levelet, azonban megdöbbentő dolog történt: minden egyes nap végére elkezd eléggé idegesítően bizseregni a lapockáim környéke a hátamon és egyenlőre nem tudom, hogy mitől van...

A napokban látszott Harryn, hogy kibaszottul egyedül van. Kezdetekben felajánlottuk a támogatásunkat, de elutasította, mert nem akar minket veszélybe sodorni azzal, hogy mellé állunk, Hermionét is csak azért hagyja, mert ugyanabban a házban van, mint ő, mivel végső soron csak Ront fogadná el, aki pedig durcizik. Mindenesetre mi küldjük az erőt, de az tagadhatatlan, hogy mindenki vagy Cedricnek szurkol, vagy feltűnési viszketegséggel diagnosztizálja Harryt...

Trelawney minden egyes órán egyre többször jósolgatja Harry halálát, ami egy idő után már rohadtul idegesítő tud lenni, a begyüjtőbűbáj pedig állítólag olyan pocsékul ment neki, hogy Flitwicknek muszáj volt plusz házit feladni a srácnak.

Délután dupla Bájitaltan szintén a Griffendéllel. Már az előző heti óra sem volt kutya, de a mostani különösen gáz lett. A felsőbb éves Mardekárosok gondoltak egyet és hétvégén legyártottak rengeteg Cedric párti és Harry ellenes kitűzőt, amit Dracoék készségesen fel is vettek, ezáltal nekünk is muszáj volt.

– Hogy tetszik, Potter? –kérdi fennhangon Draco, amikor az említett személy megérkezik Hermionéval. Mi ketten rögtön az állainkhoz kaptunk és hang nélkül eltátogtunk egy bocsánatkérést. Harry nem figyelt ránk, mert a jelvényekre meredt, de szerencsére Hermione látta és egy aprót biccentett, hogy értette a csíziót. Ez a mi titkos jelünk, hogy igazából mi nem úgy gondoljuk– És ez még nem minden! Nézd csak! –folytatja a tejfel fejű és megnyomja a jelvény közepét, mire a Cedricet istenítő szöveg eltűnt és helyette egy Harryt csúfoló szöveg jelent meg. A legtöbb Mardekáros a hasát fogta a nevetéstől, kivéve persze minket.

– Nagyon vicces... –vetette oda Hermione Pansyéknak, akik a legharsányabban nevettek mind közül– Biztos sokáig gondolkodtatok rajta... –ironizál a lány lenézően.

– Akarsz egyet, Granger? –nyújt egyet oda neki Draco csúfondárosan– Szívesen adok, van egy csomó. Csak ne érj hozzá a kezemhez, mert most mostam meg és nem akarom egy sárvérűvel bemocskolni...

A napok óta gyűlő feszültség úgy robbant ki Harryből, hogy pálcát rántott. Erre Draco is elő vette amije van, mire többen is hátráltak.

– Draco! –mordul fel Beth, de a srác rá se hederít.

– Na mi lesz, Potter? –suttogja izzó gyűlölettel a hangjában– Most nincs itt Mordon, hogy megvédjen! Támadj, ha van hozzá merszed...

– Ne pattogj már, Dr... –kezdek bele és megrántom a fiú vállát, azonban mindkét srác egyszerre kilőtt egy átkot. Dracoé Hermionét találta el, mivel a rángatás miatt irányt tévesztett az átok, Harryé pedig engem, mert ahogy löktem Dracot, tulajdonképpen az átok elé kerültem.

Az arcomba csapódott a kis, fénylő csóva, amitől meg is tántorodtam, azonban Mili ügyesen elkapott, de sajnos Hermiónénak nem volt ilyen szerencséje. Ő elesett a saját lábában, fenékre esett és kezével az arcát takarta.

– Hermione! –kiált fel Ron és a lányhoz rohan Harryvel együtt.

– Hmmhmhm... –kiáltottam volna fel, de ehelyett csak hümmögések és nyögések hallatszódtak.

– Szent Merlin... –hüledezik Beth szája elé téve a kezét, közben még az eddiginél is fehérebbre sápad.

– Hmhm? –morogtam értetlenül. Persze ekkor már elkezdett zavarni, hogy nem tudtam kinyitni a számat és odanyúltam. Teljesen lesokkolt az, amit ott találtam: összenőtt a szám...

A szó szoros értelemben egy bőr feszült a 2 ajkam között. Se ki, se be, levegőt se tudtam venni ott, csak az orromon, annyira elzáródott. Belül lehetett érezni azt a vékony húst, ami ugyanolyan fedőbőrből volt, mint a szám. Kicsit még mozgatni is tudtam az állkapcsom, de az ajkaim közé nőtt vadhús nem sokat engedett. Hamar elkezdett feszülni, ami fájdalmas volt.

Hermionénak a metszőfogai kezdtek el megnyúlni, miközben borzadva felsikoltott. Úgy nézett ki, mint egy hód.

– Mi ez a lárma? –csendült Piton vészjóslóan nyájas hangja.

– Malfoy megátkozta Hermionét! –jött a válasz azonnal Rontól– Nézze meg!

– Csakugyan? –teszi fel a költői kérdést. Nagy nehezen rávette a lányt, hogy vegye el a foga elől a kezét, ami már lassan a gallérjáig ér és közönyös arccal rápillantott– Nem látok rajta semmi szokatlant...

Erre Hermiome nyöszörögve felsírt, sarkon fordult és elrohant.

– Hmmmm! –hördülök fel a számba– HMMMMMM! –ordítok, miután Piton rám sem hederített és egy kicsit lökök rajta hátulról. Magam sem értettek mit művelek.

– Hogy merészeli? –ugatja a férfi, miután megfordult, azonban amint megpillantott, belé fulladt a megvetés– Ezzel meg mi történt? –pillant a többi Mardekárosra értetlenkedve, mégis lekezelően.

– Harry Potter átka találta el, amikor MINDKÉT átok célt tévesztett. –hangsúlyozta Beth halkan.

– Takarodjon a gyengélkedőbe és vigye magával Grangert is. –utasít Piton mézes-mázosan, majd amikor elindultam, karon ragadott– Bár személy szerint jobb így, mivel kevésbé idegesít az óráimon... –teszi hozzá kárörvendő mosollyal. Erre kirántom a karomat a keze közül és felháborodottan morogva megindultam Hermione irányába. Kibaszottul idegesítő...

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3