Az Október 30-ára virradó éjszakán csodaszép zászlók díszítették a nagytermet. Minden asztal felett az aktuális ház zászlaja lebegett középen a címerállattal, a tanárok asztalánál meg a Roxfort címere volt.

Mi a megszokott Mardekár asztalhoz ültünk, ahova mindig szoktunk és rutinosan hozzákezdtünk a kajához. Nyugodtan nevetgéltünk, ettünk, amikor a távolban, a mi asztalunknál harsány hahotázás hangzott fel. Ezzel nem törődve abba se hagytuk a témáink kivesézését, amikor arra lettem figyelmes, hogy Hermione bepattan Pansy és közém. Én épp egy kacsacomb félig megrágott csontjával mutogattam a mondanivalómat, azonban mihelyst érzékeltem Hermionét, a kacsadarab megállt a levegőben, mi meg ledermedve bámultuk a lányt.

– Na jól van! Én húztam innen a picsába... –pattan fel azonnal Pansy és viszi magával a reggeliét is.

– Jó reggelt, Hermione! Mi járatban erre felé? –érdeklődök a lányok nevében is.

– Jó reggelt nektek is! Igazából rögtön a tárgyra is szeretnék térni, mivel... nos... eléggé ellenszenves a többi Mardekáros... –feleli aggodalmaskodóan és a vállam felett átnézve a többi háztársamra pillant– Szóval... az utóbbi időben kutakodtam egy kicsit a könyvtárban és rájöttem arra, hogy mi itt mindannyian bűnrészesek vagyunk több száz rabszolga kizsákmányolásában. –magyarázza nagy elánnal.

– 'i a hass! –mordul fel Beth, miközben repültek kifelé a szájából a reggeli Ham and Eggs darabok. Valószínűleg a "Mi a faszt!" akarta kimondani tele szájjal.

– Kolléganőm ezzel azt akarja kifejezni, hogy légy oly kedves és fejtsd ki bővebben a mondanivalód. –mutatok Bethre szemléltetésképp.

– A házimanókról beszélek, lányok! –csattant fel Hermione– Elolvastam a Roxfort történetét és egy nyamvadt mondatot nem írnak arról, hogy a házimanók lent a konyhán rabszolgamunkát végeznek. Tisztában vagytok vele, hogy kik húzzák át az ágyaitokat, rakják meg a tüzet, takarítják a termeket és főzik az ételeket? Rabszolgasorban szenvedő varázslények!

– Hogyne lennénk már tisztában! Hát Nati eteti Csörgőt nap mint nap. –felelem könnyeden, mire Hermione egy picit megilletődött.

– Ő hozzájuk megy le mindig Andi, amikor valami rendezvény van. Onnan ismeri Natit, a házimanót! –teszi még hozzá Beth, miután lenyelte a falatot.

– Mi?! Te ismersz lentről egy házimanót, de ennek ellenére mégis tűröd ezt a botrányos viselkedést? –rivallt rám a lány.

– Most előre le szeretném szögezni, hogy mi otthon csúnyán szólva élettelen próbababákat használunk. –kezdek bele kissé megemelt hanggal– Azért nincsenek nálunk házimanók, mivel nem olyan a klíma, hogy túléljék, ezért csak könyvekben olvashattam róluk. Na mármost életemben először itt láttam házimanót a konyhán és mivel nekem csak a "kiváló", meg a "hű de szuper" munkahelyükről áradoztak, úgy tűnt, hogy jó helyük van itt. –magyarázkodok erősen mutogatva, meg artikulálva. Olykor ezt csinálom, ha felidegesítem magam. Néhány másodpercig még Hermionén is látni lehetett, hogy most igen fel van háborodva és készen állna egy jó vitában részt venni, de aztán végül leeresztett.

– Ja persze, tényleg! Hát láttam is azokat a babákat a szülinapodon. –vágja rá helyeslően a lány– De te, Beth? –néz rá az említett személyre tágra nyílt, mérges szemekkel– Mit csináltál, amikor Dobby még nálatok szolgált? Nem segítettél neki?

– Ne csináld ezt velem, Hermione... –csap a homlokára szentségelve– Hát én bátorítottam Dobbyt, hogy szálljon szembe a szüleimmel! Ha lett volna jogosultságom felszabadítani őt, hidd el, azonnal megtettem volna! –magyarázkodik paprikás hangulatban.

– Na, az jó! És van kedvetek támogatni a petíciómat? –tereli a témát hamar a lány.

– A micsodádat? –hajolok közelebb értetlenkedve.

– Indítványoztam, hogy legyenek normális jogaik a manóknak. Tudjátok! Fizetés, szülési szabadság, táppénz, és ehhez hasonlók. –sorolja a dolgokat– Volna kedvetek?

– Hát nem is tudom... én ebben nem vagyok illetékes... –hátrálok feltartott kezekkel.

– Szerintem meg a tulajdonosok hozzáállásán kéne egy kicsit szelídíteni, hogy ne bánjanak olyan otrombán a manókkal. –vág vissza Beth– Meg hát az se lenne olyan vicces, ha tucatjával tolonganának kint az utcán a munkanélküli manók.

– Szerintem meg csak állami szinten lehetne ezt kivitelezni törvényekkel. –fűzöm hozzá az előzőhöz. Hermione szemmel láthatóan nem bírta az ilyen szintű kioktatást, így felszegezett állal felpattant a székéről– De most... Hé! –szólok utána, de ő se a gúnyos nevetésekre, sem a kiáltozásomra nem reagált.

– Mi lelte ezt az embert? –néz a lány után Pansy, közben visszaül a helyére.

– Bevágta a hisztit, mert elmondtuk neki a véleményünket. –felelem unottan és folytatom a kajám.

– Meg nem támogattuk a petícióját. –fűzi hozzá Beth. Pansy azonnal velősen felnevetett, majd miután kiszórakozta magát, megérkezett a reggeli posta.

– Szerbusz, Julien! Mi járatban erre? –lepődök meg, mikor a szép, családi fehér páva mellettem landolt.

– Áh! Semmi extra! Csak a szokásos... –heherészik könnyeden– Pár bajitalhozzavaló és próbababa. Úgy hallottam valami táncos, éneklős mutatványt adtok elő a sulinak...

– Ne olyan hangosan! –pisszegem és az ujjaimmal összeszorítom a csőrét– Meglepetésnek szánjuk!

– Jól van na! Honnan tudtam volna? –mérgelődik, miután elengedtem– Egyébként van valami kajád? Már hetek óta csak ide-oda repülök Egyiptom, meg Skócia között és éhes vagyok! –nyűgösködik az állat.

– Tessék. Itt van. –és közelebb tettem hozzá egy teli tál különféle gyümölcsöt.

– Kösz! Régen ettem már rizibizit! –feleli lelkesen és elkezdi kicsipegetni belőle az említett bogyós gyümölcsöt. Később láttam, hogy odamegy Dumbledorehoz, aki levett a lábáról egy levelet, elolvasta, elkért Vectortól egy pennát és azonnal válaszolt is a levélre. Én összehúzott szemekkel bámultam az eseményeket. Gyanús volt ez nekem...

A nap további része az izgatott várakozás jegyében telt. A komoly tanulásról már rég lemondtak a tanárok, mivel mindenkinek a Beauxbatons-osok és a Durmstrangosok érkezése járt a fejében. Még Pitonnak sem sikerült minket megmérgeznie Bájitaltanon. A fél órával korábban lévő kicsengő után komótosan lesétáltunk a hálószobáinkba, köpenyt vettünk magunkra, letettük a könyveinket, én még a kígyómat is magamra tekertem és felsétáltunk a bejárati csarnokba. Ott már az emberek házak szerint sorbarendeződve álltak házvezetőtanáraikkal az élen. Piton tekintete végigpásztázta a diákjait, azonban egyszer csak megakadt valakin a szeme. Hát vajon kin...

– Moon! Mi az a talárja alatt? –kiabál előröl a férfi. Én lenéztem a taláromra és megpillantottam a piros, bundás köpenyemet, amit még édesanyámtól kaptam elsőéves koromban.

– Öhm... semmi! –sietek a válasszal, közben hevenyészetten összegombolom a talárom felső részét.

– Ajánlom is! –mordul rám.

– Miért kell állandóan beléd kötnie... –szentségel Beth.

– Nem tudom, de úgy vagyok vele, hogy már leszarom... –sóhajtok fáradtan.

Szépen, házanként kivonultunk a parkba és egymás mellett felsorakoztunk. Szerencsére a Hugrabugosok voltak mellettünk, így hát tudtunk beszélgetni Emmával, Hannahval és a többiekkel.

– Sziasztok! –sutyorogtam oda nekik, közben integettem, nehogy meghalljanak minket a tanárok.

– Hello!

– Szevasz! –hallottam felőlük a köszönéseiket és láttam, ahogy mosolyogva integetnek. Lisa természetesen csak egy békejelet mutatott az ujjaival.

Hűvös, tiszta idő volt. Amíg sütött a nap, egész jól elvoltam, de miután eltűnt a Tiltott Rengeteg fái mögött, rögtön hűvös szelek jártak. Pont ezért hoztam ki egy adag Szahara Lehelletét, amit tavaly fejlesztettem ki, hogy melegítsen belülről.

– Mindjárt 6 óra! Hol maradnak már? –türelmetlenkedik Pansy. Egy páran csak a vállunkat rángattuk.

– Szerintetek mivel jönnek? –érdeklődik nálunk Beth.

– Hát... nem tudom... talán vonattal? –tippelget Emma.

– Nem hiszem. –töprengek az államat simogatva.

– Akkor meg? Seprűn? –folytatja Beth. Én csak a csillagos égre pillantottam.

– Ez se jó. Túl messziről jönnek. –felelem újra.

– Akkor zsupszkulcsal? –találgat most Pansy– Vagy esetleg Hoppanálnak? Lehet, hogy náluk 17 év alatt is lehet!

– Édes, drága Pansym... –gügyögtem neki, közben alig tudtam elfojtani a mosolyom– A Roxfortba soha a büdös életben nem lehetett behoppanálni... –közlöm vele, mire a lány elhallgatott.

Az elkövetkezenő percekben minden tök nyugisan telt. Hála a bájitalomnak nem fáztam át, de láttam a közelemben lévőkön, hogy ők lassacskán igen. Mindenki izgatottan nézegetett körbe, azt várva, hogy a vendégek végre megérkezzenek. Ahogy a saját családomon is tapasztalom, a külföldiek is biztosan valami puccos, felvágós mutatvánnyal fognak megérkezni.

– Lám csak! –kiáltott fel egyszer csak Dumbledore több tanártársa között– Közeledik a Beauxbatons delegációja.

– Hol? –hallatszott mindenfelől a diákoktól és ahányan voltunk, annyi felé néztünk.

– Ott! –kiáltotta el magát egy hatodéves fiú és a Tiltott Rengeteg felé mutatott. A mélykék égen valóban látszódott valami hatalmas, ami nagy sebességgel közeledett felénk.

– Ez egy sárkány! –sikolt fel egy elsőéves lány. Erre én éles szememmel rázoomoltam a tárgyra és furcsa dolgot vettem észre.

– Dehogy sárkány! –fitymálom le a kislány kijelentését– Ez egy repülő ház!

Igazság szerint meglehetősen közel jártam az igazsághoz, mivel amikor a kastélyból kiszűrődő fény megvilágította a nagy, fekete testet, egy aranyszínű pegazusok által húzott, halványkék lovaskocsi volt. Amint elhagyta az erdő határát, elkezdett ereszkedni, azonban kicsit sem lassított, ennél fogva az első 3 sor ösztönösen hátrálni kezdett. A lovak tányér szerű patái ágyúszerű dobogással földet értek és nemsokkal utána a hintó is hatalmas puffanással földet ért. A lovak megrázták hatalmas fejüket és tűzvörös, lángoló szemüket végighordozták népes társaságunkon. Az ajtón feltüntetett címeren 2 db. varázspálca keresztezte egymást, amiből darabonként 3-3 csillag lövellt ki. Tipikus Francia stílus.

Alig lehetett megnézni a címert, máris kicsapódott az ajtó és egy világoskék taláros srác pattant ki belőle, valamit elkezdett matatni a hintó küszöbénél, lehajtott egy arany lépcsősort, majd illedelmesen hátrébb állt. A hintóból egy gyerekszánkó méretű, lakkozott, fekete, magassarkú cipő mutatkozott meg. Nyilván a cipőt követte egy test is, de ez a test volt a világ legtermetesebb nőjének a teste. Hagridot, aki még így is több fejjel magasabb volt bármelyikünknél, simán kenterbe vágná.

A nő leszállt az aranylépcsőről és végigpásztázott minket nagy, fekete szemeivel. Szép, olajbarna bőre volt, görbe orra, haját szoros kontyba fogta a tarkójánál, mint McGalagony, nyakát, meg az ujjait opálékszerek fedték és meseszép, fekete szatént viselt. Így indult el felénk. Ekkor Dumbledore elkezdett tapsolni, ennélfogva mi is beszálltunk a tapsviharba.

A nő most odalépett az igazgatóhoz és egy szívélyes mosoly keretei között kinyújtotta neki a kezét. Dumbledore maga se volt egy kis ember, de még neki is majdhogynem nyújtózkodnia kellett, hogy elérje a hölgy kezét.

– Kedves Madam Maxime! –szólt nyájas mosollyal az igazgató– Boldog vagyok, hogy a Roxfortban üdvözölhetem!

– Én iss öhrülők, 'ogy itt le'etek! –feleli Madam Maxime– 'Ogy van, kedves Dumblidohr?

– Köszönöm, remekül. –bólint a férfi illedelmesen.

– A diákjáim. –közölte az óriáshölgy és hanyag mozdulattal maga mögé mutatott. Többen is arrafelé pillantottunk.

A nő árnyékában szinte eltörpül az a csapatni 17-18 körüli gyereksereg, ami ott fogadott minket mindkét nemből egyaránt. Valamennyien világoskék, finom selyemből készült talárt hordtak, meg még páran sállal takarták el a fejüket, így meg sem lepődtem, hogy a nagy részük didereg, mint a kocsonya.

– Karhkarhóv meghérkezed márh? –érdeklődik a Madam.

– Még nem. –feleli Dumbledore– Bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Idekint óhajtja megvárni, vagy bemegy?

– Inkább bemenek. –feleli– De á lóváim...

– A Legendás Lények Gondozása tanárunk boldogan ellátja majd őket! –nyugtatta meg a férfi– Hamarosan visszatér, csak ki kell küszöbölnie egy problémát ami a... hát a jószágai körül adódott.

– A parhipáimmal erhélyesen kell bánni! –jegyezte meg Madam Maxime. A hangsúlya elárulta, hogy kicsit sem bízik Hagrid képességeiben– Rhoppant szilaj állatok...

– Biztosíthatom, hogy Hagrid megbirkózik a feladattal. –közli vele Dumbledore kis mosollyal.

– Nos, rhendben. –szólt a hölgy főhajtással– Kéhrem inforhmálja ázt á 'Ágridot, 'ogy a lóvak kizárhólag tisztá whiskyt isznák!

– Informálni fogom. –feleli a professzor ugyanolyan főhanggal.

– Indulás! –intett a diákjainak a hölgy és a félrehúzódó Roxfortosok között utat törve elindult felfelé.

– Ha még ezeknél is nagyobbak lesznek a Durmstrangosok lovai, még Hagrid se fog velük elbírni. –szólal meg Lisa eléggé rosszmájúan.

Az idő elteltével már eléggé sokan átfagytak, köztük Emma is, így hát érthető okokból rengeteg türelmetlen ember is volt. Mindenki felfelé kémlelt, hátha a szlávok is onnan jönnek, de csak a Franciák lovainak prüszkölését lehetett hallani, amíg...

– Ezt ti is halljátok? –hajolok közel a csapathoz. Alig észrevehető, halk morajlást érzékeltem valahonnan a sötétből és nem tudtam bekategorizálni.

– Mit? –fordul felém Emma. Egyenlőre nem vették észre azt a morajlást, amit én, de néhány másodperccel később már ők is jelezték, hogy tudják miről beszéltem.

– A tó! –kiáltotta fel a Griffendéles Lee Jordan, az ikrek nagy haverja– Nézzétek a tavat!

A park egyik magasabbik pontján helyezkedtünk el, így kitűnő rálátásunk van a tóra. Lee felszólalására rengetegen a tó felé kezdtek el kacsintgatni. A vízfelszín egy perccel ez előtt még tükörsima volt, de most az alulról feljövő buborékok miatt a hullámok mossák a tó partját. Valami mozgás van a tó mélyén...

Egy rövid idő után a tó közepe örvényleni kezdett és az örvény közepén megjelent egy hosszú, fekete rúd, majd abból kötelek álltak ki, végül kialakult belőle egy árboc. A hajó lassan kiemelkedett a vízből és súlyos ploccsanással a vízre érkezett. Az egész úgy nézett ki, mint a Hollandi hajója A Karib-tenger kalózai-ból. -ezt a filmet az otthoni TV-ben láttam- Fekete, szakadtak a vitorlái és a holdfénytől derengő ablakok kísértetiesek voltak. A hajó lassan elkezdett araszolni a parthoz, majd hallani lehetett, hogy a vasmacska hatalmas csobbanással a tóba zuhant és kitették a pallót a parti sziklákra.

A hajóból kiszállók alakja többé-kevésbé kirajzolódott a kajüdablakokon kiáradó fényből. Robusztusak voltak, mintha egy csomó Greg és Vincent ért volna partot, de mihelyst közelebb jöttek, látszódott, hogy csak az elnyűtt szőrmebundájuk adta nagyságukat. Egyedül csak a csapat élén haladó férfinak volt másféle bundája. Neki szürkés volt, akárcsak a haja.

– Dumbledore! –köszönt a szürke bundás– Hogy van, drága barátom, hogy van?

– Köszönöm, Karkarov professzor, kiválóan. –feleli az igazgató.

Karkarov öblös hangjához kissé behízelgő hangsúly társult, alakja hórihorgas volt, mint Dumbledorenak, viszont ő őszes haját rövidre vágta és göndör kecskeszakálla felfelé kunkorodott. Mikor felért hozzánk 2 kézzel szorította meg kollégája kezét.

– A jó öreg Roxfort... –szólalt meg és mosolyogva végignézett a hatalmas épületen. Ide láttam, hogy nem volt őszinte a mosolya. Míg szája vidám volt, szemei fagyosak maradtak– Istenem mennyire örülök, hogy itt lehetek... Gyere, Viktor, menjünk be a melegre! –javasolta a férfi és megindult felfelé– Ugye megengedi, Dumbledore? Viktor egy kicsit megfázott... –fordul az említett személy felé, aki mellette haladt felfelé. A fehér szőrmés varázsló intett egyet és a szláv diákseregből kilepett egy srác. Ahogy végighaladt előttünk, felismertem rajta horgas, görbe orrát, összenőtt, vastag szemöldökét.

– Geci! Ezek elhozták a kibaszott Krumot... –jelenti ki Beth velős megjegyzését letaglózva. Mi csak tátott szájjal bámultuk az elhaladót és helyeslően bólogattunk.

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3