A következő két napban nem történt semmi extra, kivéve annyit, hogy nem lesz Kvidics a Trimágus kupa miatt. Ez persze kapóra jött, hisz minden délután leckeírás végeztével lementünk a sellőkhöz 2 órára énekelni, amit Sirius és a lányok nagyon élveztek az elmondásuk alapján.

Ami még nagyon feltűnt ebben a 2 napban, hogy mindenki számára nyílt titok Piton "titkos" kis vágyálma, ami sohasem teljesült és ezért a végletekig szopatja az aktuális SVK tanárokat, de most Mordonnál nincs publikus szardobálás. Piton apró pici ponttá zsugorodik, ha mondjuk szembemegy Mordonnal a folyosón, ebéd közbe konstans kerüli mindkét fajta szemével a kontaktust. Piton most nagyon be van kulázva Mordontól, ami csak egyet jelenthet: valamikor az őskorban Piton kollaborált a halálfalókkal és a férfi pontosan tudja, hogy ezzel Mordon is tisztában van.

Csütörtökön reggelinél Dracoék feltűnően mérgesek voltak és idegesek.

– Mi van, öcsisajt? Mandragóra ordított a füledbe? –kuncog Beth a tesója felé fordulva.

– Hogyne baszki! Csakis az... –felelte Draco csípős iróniával.

– Mordon miatt vagy ennyire ellenszenves? –somolygok egy pulykacombot majszolva.

– Szerinted? Azok után, hogy átváltoztatott egy tetves görénnyé? –hőbörög a fiú– Ráadásul apám se segíthet. Tudjátok... –suttogja, mire csak tehetetlenül megvontam a vállam.

Dracoékkal ellentétben a többi diák, különösen a Griffendélesek nagyon várták már a dupla órát. Mikor megérkeztünk, már rég ott toporogtak és izgatottan várakoztak. Csak Hermione érkezett utoljára. Nem tudom miért.

Gyorsan beszaladtunk a terembe és helyet foglaltam Bethel az ablak melletti első padban, majd elővettük a könyveinket. A csendben hamar hallani lehet Rémszem falábának jellegzetes kopogását, majd egy jól irányzott ajtóbevágással végigvonult a padok között kialakult ösvényen.

– A könyveket elrakhatjátok. Nem lesz rá szükségetek. –recsegte mély hangján és kihúzott egy pergamenlapot, majd névsorolvasást tartott. Igazi szemével a lapot olvasta, mágikus szemével meg folyamatosan a fellendülő karokat kereste– Jól van. –bólintott– Lupin professzor megírta nekem, hogy miket vettetek tavaly. Ezek szerint alaposan megtanultátok, hogy hogyan kell elbánni különböző varázslényekkel. –mindannyian egyetértően bólintottunk, kivéve Dracot, aki halkan, de gúnyosan felhorkantott– De keveset tudtok! –folytatta a férfi– Vészesen keveset tudtok a varázslatok kivédéséről. Az én dolgom, hogy segítsek pótolni ezeket a hiányosságokat! Egy évem van rá, hogy felvértezzelek benneteket a sötét...

– Hogyhogy, hát nem marad tovább? –szakítja félbe Ron az aurort. Mordon megcélozta mágikus szemével a fiút és csúf arcán egy mosolyhoz hasonló valami jelent meg.

– Te Arthur Weasley egyik fia vagy, nem? –vakkantotta a férfi– Apád nemrég kihúzott a csávából... Igen, egy évig maradok. Ezt is csak Dumbledore miatt vállaltam. Ezek után visszamegyek a nyugdíjas éveimet folytatni. –sötéten felkacagott, majd összedörzsölte tenyereit– Nahát akkor... vágjunk bele. A varázslatok, amelyeket persze ismerünk, különböző rangúak és rendűek is lehetnek egyaránt. Na már most a Mágiaügyi Minisztérium szerint negyedévben csak az ellenátkokat taníthatom meg nektek, magukat az illegális, sötét átkokat hatodéves korotokig nem láthatjátok. Azt mondják túl fiatalok vagytok még az ilyesmihez. Dumbledore és az én véleményem szerint nem kell titeket annyira félteni. Szerinte az a legjobb, ha minél hamarabb megtudjátok, hogy mi vár titeket odakint. Hogy is tudnál kivédeni valamit, amit sose láttál? Ha egy varázsló illegális átkot akar szórni rád, nem fog figyelmeztetni! Nem fog kiselőadást tartani az esetleges hatásairól! Magadnak kell rájönnöd! Ezért fontos az éberség és az előrelátás! –magyarázta nagyban az életigazságokat a férfi– Azt most tegye el Brown kisasszony és rám figyeljen, ha beszélek! –figyelmezteti a lányt hűvösen. Hiába! A varázsszemet nem lehet átverni– Weasley! Állj fel és mondj egy átkot! –vakkantotta és Ronra mutatott, miközben a varázsszeme még mindig Lavendert fixírozta. Ron felállt.

– Hát... –kezdett bele félszegen– apám mesélt egyről. Azt hiszem Imperius-átoknak hívják...

– Úgy bizony! –bólogatott helyeslően Mordon– Egy időben igen sok feladatot adott a minisztériumnak.

Azzal hátra sétál és kivesz az íróasztalából egy befőttesüveget, amiben van 3 futkorászó pók. Lecsavarta a tetőt és kivesz belőle egyet, majd rászegezi a pálcáját.

– Imperio... –suttogja, mire a pók fonalat húzva elkezdett előre, hátra lengedezni. Lábait mereven kinyújtotta, aztán csinált egy hátraszaltót, majd a fonalat elszakítva lehuppant a tanári asztalra és elkezdett cigánykerekeket hányni. Mordon aprót pöccintett a pálcájával és a pók két lábra állt, majd nekiállt sztepptáncolni. A teremben mindenki kétrét hajolva nevetett, kivéve Mordon, meg én. Szinte megszűnt körülöttem a hangos nevetés egybefüggő ricsaja, mintha csak a víz alól szólna és elgyötörten figyelem a szegény pók szűnni nem akaró, szánalmas táncikálását. Erről apám halála és Annabelle jutott eszembe. A bennem élő, olthatatlan vérszomjjal rendelkező nyughatatlan lélek, aki minden hónap teliholdján átvette rajtam az irányítást, én meg magatehetetlenül figyeltem amit művelt, amíg meg nem tanultam a tudatos irányítást. Amikor végre leemeltem a tekintetem a pókról, összetalálkozott a tekintetem Mordonnal, aki az igazi szemével pillantott vissza rám. Könyörgően néztem a professzorra, miközben éreztem, hogy 1-1 kövér könnycsepp folyik ki a szemeimből végigszántva az arcszőreimet– Vicces, mi? Akkor is vicces lenne, ha ugyanezt veletek csinálnám? –recsegte Mordon hűvösen. Mit ad isten hirtelen mindenkinek elment a kedve a nevetéstől– Ez a teljes kiszolgáltatottság átka. Ha akarom, kiugrana az ablakon... –magyarázza csöndesen, miközben a pók lábait összehúzva gurult az asztalon– Volt idő, amikor rengeteg boszorkány és varázsló állt az Imperius-átok hatása alatt. –folytatta– Nem volt könnyű dolga a minisztériumi alkalmazottaknak, mikor ki kellett deríteni, hogy ki cselekedett kényszer alatt és ki szabad akaratból. –ekkor egy hatásszünetet tartott– Az Imperius-átkot nem lehetetlen legyőzni, de hatalmas lélekjelenlét kell hozzá, s az nem mindenkinek adatik meg. Ezért jobb is, ha el sem talál az átok. És ahhoz mi kell? LANKADATLAN ÉBERSÉG! –bődült fel türelmetlenül. Jól meg is ijedtünk tőle, miközben a tanár elkapta a pókot és visszadobta az üvegbe– Tud valaki egy másik átkot? –néz körül Mordon, közben Ron leült, mire Hermione keze azonnal a magasba lendül és döbbenetes módon Nevileé is– Longbottom! Mondjál egyet! –szólítja fel az említett személyt.

– Van egy... a Cruciatus-átok... –nyekeregte a fiú vékony hangon, de érthetően. Mordon nem válaszolt, helyette odasétált az üveghez és kihalászta belőle a második pókot.

– Lássuk akkor a Cruciatus-átkot. Viszont ehhez nagyobb alanyra lesz szükség, hogy jobban lássuk... –morogta eltöprengve– Baziteo! –kiált fel, mire a pók püffedni kezdett és lassan olyan lett, mint egy madárpók– Crucio! –mondta még mindig a pókra szegezett pálcával. Szegény pók behúzta lábait és a hátára fekve kezdett vonaglani. Mivel én képes vagyok a többi emberrel ellentétben hallani nagyon magas frekvenciákat, sajnos a pók keserves nyávogását is érzékeltem. Üveges szemmel, döbbenten néztem végig a szenvedését, ami percről percre fokozódott. Kívülről valóban egy vadállatnak nézek ki, de a vaj szívem nehezen bírja az ilyeneket...

– Hagyja abba! –kiáltott fel Hermione. Amikor Mordon végre leeresztette a pálcáját, a póknak fáradtan elernyedtek a lábai, viszont még mindig rángatózott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és Hermione felé fordultam. A lány felváltva nézett hol engem, hol Nevillet, akinek a tömény undor ült ki az arcára és ökölbe szorítva a kezét figyelte a tanárát. Amikor a Griffendéles lány észrevette, hogy figyelem, újabb két könnycsepp csordult ki a szemeimből és eltátogtam neki, hogy köszönöm. A lány csak bólintott és bátorítóan mosolygott.

– Reducio! –hallottam távolról Mordon hangját. A pókocska visszazsugorodott eredeti méretére és visszapakolták a befőttesüvegbe– Ez a kínok átka. Aki végre tudja hajtani, nem kell neki sem tüzes vas, sem hüvelykszorító ahhoz, hogy megkínozzon valakit... egy időben ez is elég népszerű volt... –magyarázza halkan– Meg tudod mondani a harmadik átkot? –biceg oda a férfi a harmadik pókocskával a kezében Hermionéhoz.

– Adava Kedavra... –sutyorog a lány.

– Hát igen. Ez a harmadik és egyben a legszörnyűbb... a halálos átok. –erre ferde száját keserű mosolyra emeli és letette a pókot Hermione padjára. Az állat mintha tudta volna mi fog vele történni, azonnal futásnak eredt– Adava Kedavra! –harsogta a varázsló és a pálcájából vakító zöld fény tört elő. Az állat sérülések nélkül a hátára esett és soha többé nem mozdította porcikáját. Sok lány belesikoltott a tenyerébe, Ron hátrahőkölt a halott pók látványától, Bethel meg összekapaszkodtunk– Nem túl szép dolog, nem is túl kellemes. –szól higgadtan– Nincs védekezés. Egyetlen emberről tudunk, aki túlélte. Ő itt ül előttem. –közli velünk és szinte mindenki Harryre nézett, aki igyekezett ignorálni minket.

– Hát persze! Visszaverte Tudjukkire a gyilkos átkot! –áll össze hirtelen a kép– Szegény srác szüleinek utolsó emlékei ez a vakító zöld fény és a vele járó iszonyat hangos süvítés. A halál zaja... –morgok magamban. Harryn is látszódott, hogy neki is végigszalad mindez az agyán és ő sem túl boldog a gondolattól.

– Ahogy mondtam, az Adava Kedavra ellen nincs védekezés, azonban ha mindannyian rám szegeznétek a pálcáitokat, vagy a kezeteket... –itt egy kissé ellenségesen nézett rám mindkét szemével a professzor– még az orrom vére sem eredne el, mivel komoly varázserő kell a végrehajtásához. Miért mutattam hát meg nektek? Mert ismernetek kell a legrosszabbat, amire számíthattok, hogy elkerülhessétek azt. LANKADATLAN ÉBERSÉG! –ordította Mordon, mint a fába szorult féreg, mire a csoport egy emberként hőkölt hátra– Na mármost. Ezt a hármat egyszóval főbenjáró átkoknak hívjuk. Akiről kiderül, hogy emberre szórta valamelyiket, automatikusan az Azkabanba kerül. Ezekkel kerülhettek szembe. Ezek várnak rátok. Fontos, hogy felkészüljetek és felvértezzétek magatokat ellenük. De a legfontosabb: sohase lankadjon az éberségetek! Most pedig vegyetek elő pennát, meg pergament és másoljátok le, amit a táblára írok.

Az óra többi része szótlan jegyzeteléssel telt, de amint kiértünk a teremből óra végén, mindenki rákezdett.

– Láttad hogy vonaglott? –csattant fel Draco.

– És amikor megölte... durr és kész! –kontrázott Pansy. Én egyáltalán nem találtam mulatságosnak a látottakat.

– Minden rendben, Andi? –fordul felém Beth.

– Semmi baj, csak az Imperius-átok egy kicsit felkavaró volt számomra. –felelem elszontyolodva.

– Annabelle? –érdeklődik kis gondolkodás után. Helyeslően bólintottam.

Lent a nagyteremben a szokásos helyünkre leültünk vacsorázni Emmával.

– Nem tehetek róla, baszki! Én egy érzelmes cicus vagyok! –panaszkodok az asztalnál ülőknek, miközben a homárom ollóját rágcsálom.

– És ez így van jól. –teszi a kezét az enyémre Emma.

– Nehogy aztán nekem megmerj változni! –fenyegetőzik humorosan Beth.

– A világ összes galleonja se lenne elég ahhoz, hogy feladjam önmagam. –jelentem ki határozottam és mindhárman családiasan összeölelkezünk.

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3