Amint leszálltak a játékosok a földre a meccs végén, csapatnyi medimágus rohant oda a vérző orrú Krumhoz, de a mogorva arcú fogó egyiknek sem engedte, hogy ellássa a sebét, pedig igen ráfért volna. Iszonyatosan csúnyán nézett ki a ferde orra és a vérrel megszínezett arca. Alig volt rajta szabad hely. Mellette a csapattársai megsemmisülten csóválták a fejüket, nem sokkal odébb pedig az Írek örömtáncot jártak, miközben felettük a Leprikónok szórták rájuk az aranypénzeket. A lelátókon az összes ír szurkoló lengette a kis zászlóját és ezernyi szólammal telítette be a stadiont az írek himnusza. A Vélák visszavették a régi, csodaszép alakjukat, de bűbájos arcukon most gyászos szomorúság honolt és csalódottan vizsgálták a pálya füvét.

– Aszér dérékásán küszdöttünk! –szólt egy hang az első sor bal oldalán. A Bolgár miniszterelnök volt az, mellette pedig anyám kislányosan felkuncogott.

– De hisz maga tud angolul, mégis hagyta, hogy egész nap kézzel-lábbal mutogassak? –háborodik fel Caramel– Maga meg, Julia, miért nem említette? –méltatlankodik.

– Ne nézzen rám így, Cornelius! Ő mondta, hogy ne szóljak magának... –mutogat anyám a balján ülő miniszterre. Caramel most őrá nézett.

– Natyon szorakosztato volt... –feleli vállvonogatva a bolgár miniszter.

– És miközben az Írek tiszteletkört repülnek a kabaláik kíséretében, a díszpáholyba behozzák magát a Kviddics Világkupát! –harsogja Bumfolt. Ekkor hirtelen hatalmas fényáradat lepett el minket. El is kellett takarom a szemem a hirtelen fény miatt, de szerencsére hamar hozzászokott, majd megláttam 2 ziháló férfit, akik egy hatalmas aranyserleget cipeltek felfelé és letették Cornelius Caramel lába elé, aki még mindig sértődött arcot vágott. Úgy látszik nem nagyon fért össze az egójával, hogy Bolgár kollégája bohócot csinált belőle.

– Köszöntse nagy taps a gáláns vesztest, Bulgáriát! –mennydörögte Bumfolt. A díszpáholy lépcsőjén megjelent a legyőzött csapat mind a 7 tagja. Az emberek elismerően tapsoltak és ezernyi apró villogás jelezte, hogy Omniszkópok ezrei szegeződtek most ránk.

– Remélem jól áll a hajam... –humorizálok magamban, miközben mosolyogva, tapsolva végignézem, ahogy a csapat elénk vonul és miközben Bumfolt mondta a neveiket, mindegyik kezet fogott a két miniszterrel. Szegény Krum, aki az utolsó volt a sorban, még mindig borzalmasan festett. A vére feketére volt száradva az arcán, ráadásul eléggé csámpás volt a járása. Utánuk megérkezett az ír csapat, akiknek szintén felsorolta Bumfolt a nevüket. Aidan Lynchet Moran és Conolly támogatta két oldalról, ugyanis még mindig eléggé kótyagos volt. Úgy látszik beütött neki a talaj, mint egy szombat esti féktelen házibuli alkoholmennyisége utáni vasárnap reggeli másnaposság. Amikor Troy és Quigley a tömeg ujjongásától megrészegülve a magasba emelték a serleget, ő is ugyan eléggé homályos tekintettel, de vigyorgott az eseményeken. Nagy valószínűséggel agyrázkódást szenvedhetett el, amikor a földre érkezett.

Amikor az ír csapat távozott a páholyból, hogy seprűikkel újabb tiszteletköröket menjenek, Lynch Conolly mögé ült fel és egész végig úgy vigyorgott, mintha jó erősen megszórták volna Vidító-varázzsal. Bumfolt aztán újra a torkának szegezte a pálcáját és elmotyogott egy varázslatot.

– Ezt az estét még évek múlva is emlegetni fogjuk... –morogja rekedtesen– Micsoda váratlan fordulat... Ki látott már ilyen rövid döntőt... Áhh, igen! Nektek jár egy kis pénz! Mennyi is?

Teljes mértékben meglepődtem, amikor megláttam, hogy Bumfolt a Weasley ikrek felé fordult. Fred és George fogadtak.

Később aztán lassanként elkezdtünk lefelé haladni a lelátókról, de sajnos rengetegen voltak a lépcsőn, akik ugyanúgy menni akartak, így hát csak araszolni tudtunk.

Lent a kapuknál csatlakoztunk a hömpölygő tömeghez és út közben kitaláltuk, hogy néhányan a fiatalok közül elmehetnénk egy kicsit bulizni az Írekhez. Az én anyukám persze megengedte, azonban Remus, meg néhány bátyám ragaszkodott, hogy velem tartsanak, amibe bele is egyeztem, hisz jó ha van egy pár felnőtt felvigyázó. Katynél ugyanígy nem volt probléma a szülők engedélyével, ráadásul Katy két bátyja is velünk akart jönni, akiket természetesen szívesen fogadtunk a csapatunkba. Beth apukája, Mr. Malfoy ellenezte ezt a kis kiruccanást, azonban Mrs. Malfoynak szerencsére sikerült rábeszélnie, hogy jöjjenek a Malfoy ikrek. Emma szülei már nehezebb diók voltak. Ott se az apuka, se az anyuka nem díjazta túlzottan, hogy a lányuk össze-vissza kószáljon, de szerencsére Remusnak nagy nehezen sikerült meggyőznie a szülőket, hogy felnőtt felügyelete alatt lesz, figyelni fog rá, hogy ne igyon, nem fogja szem elől veszíteni, stb. mire vonakodva bár, de elengedték őt. Így hát a csapatunkba benne van Remus, Benjamin, Johnatan, Sebastian, Jeffrey, Vincent, Márton, Flórián, Katy, Emma, Malfoyék és persze jómagam, meg lehet, hogy később anyám is csatlakozik majd, no meg persze Sirius kutya képében. Lucas sohasem szerette az ilyen hangos eseményeket, ahol sok ember van egyszerre. Ő egy picit magának való típus, de mi így szeretjük. Megbeszéltünk egy időpontot és térképen egyeztettünk, hogy a megbeszélt időpontban melyik kútnál találkozunk.

Hazafelé menet persze a meccs volt a téma. Vincent és Flórián majdnem elkezdtek vitatkozni a hajtósor megfelelő alakzatairól, amikor épp egy elágazáshoz értünk és sikeresen szétválasztottuk a fiatalokat.

Otthon, a sátorban szépen megvacsoráztunk, nehogy üres hassal érkezzünk meg a bulihelyre. Kaja után összepakoltam a táskámba pár cuccot, majd tettem a lenge, fehér ruhámra egy vastag, rendhagyó módon méregzöld színű övet a derekam magasságában és levettem néhány aranyékszert, meg aranyfülbevalót, hisz ki tudja milyen tolvaj népek fordulnak meg errefelé.

Amikor kimentem a konyhába és az éppen a vacsoráját befejező Remus enyhén szólva megbámult engem, rögtön tudtam, hogy tökéletesen fel vagyok öltözve. Egyszerű, de mégis nagyszerű.

A megbeszélt időpont előtt 10 perccel még betettem az oldaltáskámba egy üvegnyi ánizspálinkát, meg egy kis méretű takarószerűséget, amit majd a karomra tudok teríteni, ha fáznék. Amikor már mindenki megérkezett a kúthoz, egyeztettük a cuccainkat és elindultunk a főúton, aminek a végén ott volt az Írek hatalmas bulija és a velejáró rengeteg ember. Vigyorogva, dudorászva haladtunk a népes összejövetel felé, miközben nagyban beszélgettünk, meg vihorásztunk. Az Írek táborhelye úgy nézett ki, mintha egy kocsma lenne, csak az egész a gyönyörű csillagos ég alatt volt megcsinálva. Mindennek a közepére meg volt csinálva egy hatalmas tábortűz, ami körbe volt rakva padokkal, a túloldalán volt elhelyezve a DJ pult, ami csak annyiban különbözött a bidsi DJ pultoktól, hogy igazi bakelit lemezekről szóltak a zenék és hangszórók helyett hatalmasra növesztett rádiók, meg tölcséres megafonok szolgáltatták az akkordokat. A DJ pulttól két oldalra U alakban széles pultok és bárszékek voltak kirakva jó nagy távolságra a tűztől, hogy legyen hely táncolni, a bárpultok mögött pedig ott volt mind a 7 játékos sátra, ahonnan időnként kihoznak italokat, hogy pótolják a vendégek olthatatlan szomját. Ahogy beljebb mentünk, megláttuk, ahogy gyönyörű, fiatal huszonéves lányok álltak a pult mögött és néha láttunk pincérlányokat is, akiknek az volt kiírva a tálcájukra, hogy ingyen kóstoló, ha jól láttam és sok kicsi, arany színű röviditallal volt felpakolva. Oldalra néztem és láttam, ahogy pár embernek a mi csipet-csapatunkból felcsillant a szeme. Szerencsére hatalmas hely volt kialakítva a tánctérnek, ezért az a rengeteg ember, aki ott volt, nem is tűnt olyan soknak. Elsőre odabaktattunk az egyik felszolgálólányhoz, levettünk a tálcáról fejenként egy pohár ír whiskeyt, legurítottuk, majd megtartottuk a poharat, egy félreeső helyen elővettük a piáinkat és alapoztunk. Az én ánizspálinkám üvegében alig 2 korty maradt, Katy gyümölcspálinkái is elfogytak és a csapatnak akkora volt a fogyasztása, hogy még a bárból is vásároltunk pár pohár Jägert, Votkát, Lángnyelvet és ír whiskeyt is, meg egyéb másokat, kivéve persze Remust, meg Emmát, hisz ők voltak a mi ügyeletes felvigyázóink. Még Siriusnak is adtunk a piákból, aki kutya képében lefetyelte fel az összes alkoholt, amit kapott. Eléggé humorosan nézett ki, ahogy a végén igyekszik megállni mind a 4 lábán. Miután eléggé alaposan berúgtunk, bevonultunk szépen a parkettre és egészen hajnal fél 2-ig táncoltunk persze már anyámmal, aki 11-kor csatlakozott. Azonban ezt a fantasztikus bulit egy igazán különös, de egyben hátborzongató esemény szakított félbe. Minden rossz akkor kezdődött, amikor buli közben az énekelgetések, a kurjongatások lassan átváltoztak ordításokká, sikolyokká, majd amikor végre észrevettük a helyzetet, boldog, mosolygó emberek helyett megrémült, ijedt menekülőket láttunk. Olvastam már a Halálfalókról, de sosem láttam őket egészen a mai napig...

Azok a sötét, szerzetesekhez hasonló csuhás alakok hosszú, csúcsos süvegű kalappal és egyedi, személyre szabott mintás álarccal elsőre nem voltak ijesztőek, de fáklyákkal és pálcákkal a kezükben, amik ráadásul fogva tartották azt a bidsi családot, akiknek a tulajdona ez a földterület, annyira kiborító volt, hogy sikoltva, eltorzult arccal mutogattam feléjük.

– Na idefigyeljetek gyerekek! –szólalt meg határozottan édesanyám– Én elkísérem Emmát a szüleihez, nehogy elkeveredjen. Titeket kettéosztalak! –mutat a mi csapatunkra megkeményedett arcizommal– Remus! –ragadja meg az említett személy vállát– Rád bízom a kislányomat, a Malfoy ikreket, Benjamint és Johnatant. Bízom benne, hogy megtaláljátok a Malfoy szülőket és nem veszíted szem elől őket!

– Számíthatsz rám, Julia! –bólint Remus elhivatottan.

– Jeffrey drágám! Légy oly kedves és kísérd el a testvéreidet, meg Katy testvéreit is a szüleikért, persze nem kell mondanom, hogy Katyvel együtt. –adta parancsba.

– Értettem főni! –szalutált Jeff, majd mindannyian elindultunk a magunk irányába.

Sajnos Bethék sátra 3 sorral arrébb volt, ráadásul a Halálfalók pont abból az irányból jöttek, ezért muszáj volt a sátrak között átszlalomoznunk, ami nem volt túl kellemes.

– Hol vannak? –kiabálok feszülten, miközben körbe nézünk a Malfoy sátorban. Eléggé dekoratív volt ez a fajta elegáns, fekete stílus, de hát mit vártunk tőlük.

– Honnan tudjam, baszki! Részegen nem pont leszarom? –ordította válasz gyanánt Beth.

– Úgy tudtam... –szólt közbe sejtelmesen Remus.

– Mit tudtál, drágám? Figyelünk! –fókuszálok egyenesen Remusra. Legalábbis próbálok.

– A te szüleid eléggé sötét alakok, nemde? –fordul Beth felé a férfi. A lány csak bólint– Szerintem nyomós oka van annak, hogy nincsenek itt. Ott lehetnek a Halálfalók között...

– Tessék?! –lepődik meg a lány felháborodva– Beismerem, tényleg tettek egyet s mást régebben, de az már a múlté, igaz Draco?! Anyáék már megtisztultak! Soha nem tennének ilyen! Ugye, Draco? –mentegetőzik, de aztán értetlenül körbenéz– Hol van Draco?

– Biztos elhagytuk valahol! –veti fel az ötletet Johnatan. Rögtön a bejárathoz siettünk és kinéztünk rajta. Teljesen lefagytunk a sokktól. Draco ott állt a tömeg kellős közepén és úgy mentek el előtte az emberek, mintha nem is látták, közben dühös arcot vágott.

– Csakis a jobb cél érdekében... –morogta, majd a következő másodpercben eltűnt egy ember mögött. Senki sem ment utána.

– Hát ez... ez felkavaró volt... –nyögöm ki végül. Remuson kívül mindenki bólogatott.

Lassan, kocogva elindultunk az erdő felé. A fáklyával kijelölt út, ami a stadionhoz vezetett most nem égett, az emberek botladozva közlekedtek az erdő felé, itt-ott gyereksírások törték meg a sikoltozásokat. Borzasztó volt a hangulat.

– Remus, fiúk! Figyeljetek kérlek! –fordulok feléjük, miután megálltunk egy nagyobb fatörzs mögött– Szerintem ti menjetek el megkeresni a többieket, mi ketten addig nyakon csípjük Dracot! –hadartam és már indultunk volna Bethel, amikor hátulról megragadták a vállam.

– Várj, húgi! Biztos vagy te ebben? –szólalt meg Johny.

– Hidd el, öcskös! Nincs mitől félned! Csak bízz bennük! –nyugtatgatja Beni a fiút.

– Szaladjatok! Én gondoskodom a többiekről... –kacsint rám Remus, majd elkezdi őket terelgetni az embertömeg felé. Mi összenéztünk és miközben beszaladtunk az erdőbe, mindketten átváltoztunk. Én a szokásos fekete szőrű perzsamacska voltam, Beth pedig egy halvány krém színű sivatagi róka volt.

– Meg kéne találnunk Katyt! –dünnyögöm futás közben.

– Az rendben van, de hogy...? –morfondírozott Beth, amikor hirtelen sólyom hang hasít végig az erdőn és ezzel egy időben valami felettünk elröppent egy irányba. Azonnal utána iramodtunk és reménykedtünk, aminek persze meg lett az eredménye. Egy fánál megláttunk egy hatalmas fekete kutyát, a nyakán egy repülőmókussal és a fa ágai között ott volt egy Turul is. Ezek ők...

– Hát ti meg hogy kerültetek ide? –pillant értetlenkedve Siriusék felé Beth.

– Édesanyád elment lépre csalni az álarcosokat. Azt mondta falaz nekünk. –feleli Emma.

– Én meg csak szimplán meglógtam a tesóim orra elől, mivel jól tudjátok, hogy nem nagyon szeretem a tömeget. –ordít lefelé Katy a fáról, majd körözve leszáll hozzánk– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy végigküszködtem magamat veletek ezen a bonyolult animágusos mókaságon. Tudjátok milyen jó a szél szárnyán suhanni az égen? Ahhhwww... –ömleng a lány, miközben mi csak kuncogtunk. Lélekben sok sikert kívántam anyának.

– MORSMORDRE! –ordította valaki még bentebb az erdőből. Szinte mindannyian összerezzentünk, majd megláttuk, ahogy ugyanabból az irányból egy zöld színcsóva emelkedett a magasba, ami egy hatalmas zöld, mozgó foltot eredményezett. Valószínűleg mindannyian tisztában voltunk ennek a súlyával, ugyanis egyszerre kezdtünk el futni arra, kivéve Katy, hisz ő előre repült jelenteni.

– Egyenlőre nem látok senkit! –ordít visszafelé, miközben mi lélekszakadva rohantunk a koponya alá. Láttunk is ott 3 embert, akikre azonnal rávetettük magunkat, azonban Sirius hatalmas vetődésének köszönhetően mindannyian kiborultunk egy közeli tisztásra. Leesett az állam, amikor megláttam Harryéket.

– Ti meg mi a fenét kerestek itt? –értetlenkedek a három jómadárra nézve, miután mindannyian visszaváltoztunk emberré.

– Picit beljebb jöttünk az erdőbe. Olyan nagy baj ez? –kérdezi vissza kissé zavartan Hermione. Számomra ez kissé gyanús volt...

– Láttatok errefelé valakit, aki esetleg megidézhette ezt? –kérdezi feszülten Sirius és a Sötét Jegyre mutogatott.

– Sajnos nem, de nem lehet messze! –magyarázta Harry, mire rögtön újra átváltoztunk állatokká és közösen elkezdtünk keresgélni az erdőben.

– Megvan! Itt szalad! –kiáltotta azonnal Katy, mire a hang irányába szaladtunk mind, azonban néhány másodperc elteltével vagy kéttucatnyi minisztériumi alkalmazott érkezett meg kis pukkanásokkal a környékünkre és mindannyian elordították magukat, hogy "STUPOR!", mire egy vakító villanássorozat keretein belül a varázslók tűzpiros átkai össze-vissza pattogtak a fák törzsén. Miközben szaladtam az ismeretlen, ámde feltűnően alacsony tettes felé, láttam, ahogy az a rengeteg átok sorba eltalálja a barátaimat és a tettest is. Többen is fájdalmasan felkiáltottak, miközben futás közben eltalálta őket, de én csak szaladtam. Borzalmas érzés volt látni azt, hogy miközben szaladok, folyamatosan hullanak körülöttem a barátaim. Végül csak én maradtam, de mielőtt odaértem volna a tetteshez, engem is eltalált az átok ugrás közben és ájultan buktam előre az avarban. Minden elsötétült...

Komment, ha van valami építő jellegű kritikád!!!   :3