A vacsoránál Draco, Greg és Vincent állandóan a Griffendél asztalát fürkészték. Teljesen megvannak kergülve attól, hogy nem tudták kirúgatni Potteréket és ettől elviselhetetlenek.

– Ne ordítozzál tejfel fejű! Szeretnék ájulás mentesen vacsorázni! –mordulok rá a srácokra résre szűkült pupillával, utalva arra, hogy koncentrálnom kell a sok ember miatt. Hiszen felkelt az éhes oroszlán a gyomromban és kevés a vércukrom a baromságaikhoz.

– Te nekem ne magyarázzál Chewbacca! –vág vissza szemrebbenés nélkül Draco, ahelyett, hogy felém nézett volna. Ezen annyira megrökönyödtem, hogy ki is esett a halhús a kezemből.

– Buhhhhnkó parassssszt! –mondja teli szájjal Csörgő mire egyetértően bólogatni kezdtem.

– Pofádat befogod! –gügyögtek a tesójának Beth mézes-mázos hangon– Vagy odamész azokhoz a szerencsecsomagokhoz, vagy kussolsz és folytatod a vacsorádat! –villámlott mérgesen a mondat második fele a lány szájából szintén kisujjból kirázva. Erre már az öccse is méltóztatott felénk nézni.

– Különben is! Aki kekeckedik Andromedával, legyen az testvér –itt Dracora nézett–, vagy barát –most Vincentre és Gregre vetett pár pillantást–, annak velem gyűlik meg a baja! –mondja mosolyogva, majd rögtön visszafordult a bélszínéhez.

Sárga íriszeim döbbenten kerekedtek el! Ahwwww... Elisabeth olyan cukii :3

– És én tehetek Miss Moonra sértő megjegyzéseket? –szólalt meg egy paraszt metsző hangja. Perselus Piton résre szűkült fekete szemekkel hallgatózott a tányérja felett. Beth lassan, karót nyelten felállt és kis mosollyal Pitonhoz oldalgott. Én azonnal a székek legszélére csúsztam és hegyeztem a cicafüleimet.

Piton felegyenesedett az ülőalkalmatosságán, mire egymagasak lettek Bethtel.

– Ne erőlködj keresztapa! tudod hogy nem hagynám... –suttogja sunyi hangon a szőke. Az arcát nem láttam, de Piton Mardekáros tekintetéből és szája sarkának feltűnően felfelé irányuló görbületéből ítélve sejthetett valamit Bethtel kapcsolatban.

– Tisztában vagyok vele Elisabeth, nem kell kétszer mondanod, –duruzsolja– de ez akkor sem így megy!

– Pont abban a hangulatban vagyok, hogy hajlandó lennék alkut kötni! –sóhajt drámaian– Látom a szemeden, hogy Emmát mindenképpen utálod, mert "ide ne üljön semmiféle Hugrabugos csitri!" –nyávogja Piton mély hangját utánozva.

– Ha Griffendéles lenne, akkor már páros lábbal rúgattam volna ki... –mérgeskedik a kívül-belül sötét "lovag".

– Cchö, azt hiszed lealacsonyodnék addig? –kérdezi gőgösen– Egyébként még NEM FEJEZTEM BE! –mondja felemelt hangerővel. Piton nem reagált ezekre a szavakra és tovább ült rezignáltan a székén.

– Andival már más a helyzet! Utoljára James Potterrel és a csürhéjével voltál ilyen ellenszenves! –vádolja Beth Pitont– Mégis mi a jó büdös franc bajod van velük?

– Ezt majd megbeszéljük az irodámban este 8-kor! –hadarja morcosan– Visszatérve az alkura! Lenne egy ajánlatom! –és összefonta az ujjait az álla alatt.

– Hallgatlak Perselus!

– Csak kellőképpen leszek szemétláda a "barátaidnak nevezett élőlényekkel", –itt Beth válla felett a tekintete egyenesen rám szegeződött. Láttam a szemem sarkából!– hogyha elcsendesíted a rikácsoló testvéred és rászólsz az éppen most is hallgatózó barátnődre, hogy azonnal fogja be a fülét, különben végzetes baleset történhet egy 2 hétig érlelődött nyers hús miatt. Áll az alku?

Még a hal is bukfencezett egyet a gyomromban, annyira megrémültem a házvezető rettegett, hideg hangjától. Nekem itt telt be a pohár! Nem elég hogy bújtatott megjegyzéseket tesz a macskás külsőmre, de még tisztában is van vele, hogy hallom!

Gyorsan! Foglalkozni kéne valakivel! –fut át az agyamon ez a gondolat és megsemmisülten elfordultam a Mardekár asztal többi része felé, majd átfuttattam a szemeimet közeli barátok arcai után kutatva. Rögtön megakadt a tekintetem Millin és Pansyn, viszont velük nem ápolok olyan jó viszonyt! Igaz néha elalvás előtt egész jól elröhögcsélünk, de nincs az a szikra, ami fel tudná lobbantani a barátság lángját.

Veszettül kerestem a reménysugaramat, amikor megláttam a fényt az alagút végén! Azonban az a bizonyos fény ott ül a Hugrabug asztalánál és teljesen elmélyülve beszélget egy hátközépig érő, sötétbarna hajú lánnyal, aki éppen háttal ült nekem. Mivel nem akartam megzavarni Emma fecsegését, így hát csak egy ember maradt. Draco...

– Gyere Draco, állj fel! –kocogtatom meg a vállát– Mit szeretnél kezdeni azokkal a "fránya" Potterékkel? –kérdezem egyszerre morcosan és távolságtartóan.

– Megleckéztetem őket! –mondja minden hájjal megkent, ravasz mosollyal.

– Ugyan mivel? –nézek kíváncsian a szőke srácra.

– Ezt bízd csak rám, Andi! –majd felpattant és a karomnál fogva húzni kezdett. Greg és Vincent alig tudott utánunk loholni, annyira sietett Draco. A Griffendél asztal felé igyekezve megtaláltuk azt a csapatot, amit egyébként is kerestünk.

– Jó étvágyat az utolsó vacsorához, Potter! –gúnyolódik.

– Milyen bátor vagy, miután leszálltál a seprűről és veled vannak a kis barátaid! –böki ki Harry szánalmat keltő hangon. Greg és Vincent felhördültek a szó hallatán, de én inkább bóknak vettem, mert –igazából híztam a sok étel miatt– amúgy kifejezetten vékony vagyok. Miután a két figyelmetlen Griffendéles végre rám helyezte a fókuszát, Potternek résnyire megnyílt a szája és kitágult a szeme.

– Te meg mi a fasz vagy? –kérdezi hitetlenkedve Ron.

– Andromeda Moon! –nyújtom a karomat apró mosollyal, figyelmen kívül hagyva a sértő megjegyzését– Dracot kísérgetem, hogy megoldja a problémáját... –nyögöm ki kelletlenül. A fiúk vonakodva bár, de óvatosan kezet fogtak velem. Biztos megijedtek a karmos kezemtől, ugyanis látszik a füstjük színéből.

Draco elkezdett parádézni, hogy "ő bármikor kiállna Potter ellen varázslópárbajban". Ezzel nem is lett volna olyan nagy gond, viszont én egyáltalán nem figyeltem oda. Lekötött az a kellemes, szédelgő érzés, amit a nagyteremben ülő összes ember aurája okoz. Annyira küszködtem azzal, hogy ne mutassam meg a harcsát a gyomromban, csak arra figyeltem föl, hogy Draco kimondja a nevem:

– Andromeda. –mondja Draco fennhangon– Éjfélkor megfelel? A trófeateremben találkozunk. –és karon ragadott, majd elhúzott a két Griffendéles aurájából. Pislogni is elfelejtettem zavaromban.

– Ez meg mi volt, Draco? –kérdezem ingerülten– Azt ne mond, hogy most nekem éjfélkor varázslópárbajra kell mennem! –szűrtem ki a szavakat hegyes fogaim közül, közben veszélyesen villantak narancssárga szemeim.

– Pont ez a lényeg, hogy ne menj el! –magyarázza felvillanyozva. Én összeráncolt szemöldökkel figyelmesen hallgatom, amiről zagyvál.– Megmondom Fricsnek, hogy ma éjfélkor kószáló diákok lesznek a trófeateremben és mi nem leszünk ott, csak ők ketten. Végre tőrbe csaltam Potteréket! –nevet a markába.

Bolond... –ez volt az első gondolatom, miközben egy szemforgatás keretein belül elhagytam a nagytermet. Elegem volt a rengeteg gyerekből, akik éppen 6 órakor méltóztattak lejönni vacsorázni, mert szédelegtem az aurájuktól. Ezeknek fényében úgy döntöttem, hogy meglátogatom a Roxfortot körülölelő parkot egy kis friss levegő után kutatva.

Mikor kiléptem a tölgyfa ajtón, hirtelen megcsapott a kora őszi meleg éjszakák szellője. A Vénasszonyok Nyara számomra újdonság volt, mert hiába a Szaharában nappal 40-50.°, esténként gyakran iszonyatosan hidegre hűl a levegő. A kellemes 20 foknak köszönhetően úgy döntöttem, hogy elindulok a tó felé.

5 perc séta után megérkeztem a partra. Megláttam egy aprócska dombot, leültem rá és egy kicsit elmerengtem a tavon fodrozódó holdfény táncának a látványán. Még sohasem láttam ilyen csodaszépet...

Egyszer csak hirtelen felbukkant egy csapatnyi Szentjánosbogár a távolban. A hatalmas raj lustán repkedett felém táncot lejtve a harmatos fű fölött. Gyönyörű zöld fényükre azonnal felkaptam a fejem és megbabonázva bámultam őket. Feléledtek bennem az ősi macskaösztönök és kitágult pupillával figyeltem rendületlenül a bogárkákat. Lassan, osonva közeledtem a rovarokhoz, közben leráncigáltam magamról az egyenruhát –még azt sem vettem észre, hogy könyékig fehér vagyok...–, mert kényelmetlen, így csak a csilingelős nyakörvem van rajtam és a bundám. Semmi egyéb...

Négykézláb elkezdtem feléjük nyújtani a karomat, mire komótosan kiszállt a rajból egy TÖK UGYANOLYAN szentjánosbogár mint a többi és a karom helyett egyenesen a fekete, pisze orromra szállt. Annyira követtem a szememmel, hogy a végére kancsal lettem.

Ahogy aprócska ízelt lábával mozgolódott, egyre jobban hatalmába kerített egy érzés, amit konyhanyelven úgy hívnak, hogy: Tüsszentés.

Még jó hogy a kis bogárka észbe kapott és elmenekült, mert akkorát prüszköltem, hogy taknyom-nyálam összefolyt. A szemem sarkából még láttam, hogy akkorát köptem, mint egy teve a sivatagban és még el is találtam vele 2 bogarat. Látszólag nem viselte meg őket a 2 elveszett cimbora, ezért erőre kaptak földbegyökerezett lábaim és óvatosan besétáltam a szentjánosbogarakból álló felhőtömegbe.

Rettenetes tetszett ahogyan körbevilágítanak zöld fényükkel. Akármerre elmozdultam, a Mardekár színében pompázó, lusta bogárkák élvezettel követtek és szétszóródtak, majd megvilágították nekem a környezetet.

Szinte a gondolataimat találták ki, mert ahogy elkezdtem játékosan kergetni őket, azonnal gyorsabb tempóra váltottak. Ebből következett egy macska-egér játék kb. 200 egérrel, ami meglehetősen nehézkes volt, de szórakoztató.

Mivel Draco miatt eléggé keveset ettem vacsoránál, ezért hamar kifáradtam és leültem a tóparton egy magasabb, sziklásabb részhez megpihenni, hogy lógassam a lábam. Nem is kellett sok idő, mire egy szentjánosbogár megint rászállt az orromra és elkezdte ingerelni azt. Na itt kezdődtek a bajok...

Ugyanis fel akartam tápászkodni a kis kiálló szikradarabkáról, viszont nagy hevességemben megcsúsztam a térdemmel a párától nedves sziklán és majdnem leestem róla. Azonban még tudtam kapaszkodni a kezemmel.

– Segítség, segítség! –kiabálom rémülten– SEGÍTSÉG, KÉREM! –próbálkozok.

Ámde! Most jön a feketeleves! Mert a bogárka még mindig ott volt az orromon, ráadásul még be is akart mászni az orrlyukamba. Emiatt még ki is folyt 1-1 könnycsepp a szememből, hogy visszatartsam, de balszerencsémre nem sikerült. Akkorát tüsszentettem, hogy abba az egész testem beleremegett. És nem csak én...

Hallottam, ahogyan a biztonságot nyújtó szikladarab egy hatalmas reccsenést hallatott magából és elkezdett zuhanni. Velem együtt...

Artikulálatlan ordítás törte meg a békés park esti csendjét, amit szorosan követett egy hatalmas csobbanás hang. A testem landolt a tóban. Mondtam már, hogy nem tudok úszni...?

Éreztem, ahogy a kellemes hideg bejut a fülembe és fájdalmas nyomást gyakorol a dobhártyámra. Szinte felperzselte a hűvös az orrlyukamat, amikor bejutott a szaglójárataimba. Nem kívánom senkinek, annyira rossz. A becsapódás miatt majdnem elvesztettem az eszméletemet, ugyanakkor láttam, ahogy a vízfelszín lassan távolodik és kiszökik az összes oxigén a tüdőmből, hogy átadja a helyét a víznek. Milyen előzékeny az idősekkel szemben...
Annyira előzékeny, hogy az utolsó buborékokkal egyaránt távozott a látásom. Csak a sötétség...

Komment, ha van valami építőjellegű kritikád!     :3