Ahogy leszálltunk a vonatról a hideg peronra, Draco rögtön hozzám fordult.

– Mi a neve a háziállatodnak? –kíváncsiskodik.

– A becses neve Csörgő és szerintem szívesen megismerne titeket. –említem aranyos mosollyal.

– És kell tőle félni? –motyogja Vincent.

– Dehogy is! Biztosítalak róla! Ő egy kezesbárány. Néha úgy viselkedik, mint egy macska. –nevetek fel egy emlék hatására. A következő pillanatban egy mélyen zengő, erős hang ütötte meg éles macskafülemet, majd irtózatos fény világított minket.

– Elsősök! Minden elsős jöjjön ide!

Sajnos nem láttam hogy ki az, mert olyan mennyiségű gyerek volt a peronon, hogy az aura füstöktől az orromig sem láttam. Mindenféle szín és árnyalat keveredett, ami azt eredményezte, hogy egy erős fejfájás vette kezdetét. Merlinnek hála nem vették észre.

– Gyerünk, gyerekek utánam! Vannak még itt elsősök? Kövessetek elsősök! –mondja ugyan az a mély bariton, kis tájszólással a hangjában.

– Ki lehet ez? Nem is látom. –panaszkodok hunyorogva. Azért követtem az ismeretlent, mert a többiek is, hiszen jelen pillanatban ők többet látnak, mint jómagam.

– Fogalmam sincs! Soha nem láttam! –jelenti ki tűnődve Emma. Viszonylag kivehető volt, hogy Vin és Greg vállat rántottak.

– Mi találkoztunk már vele! Állítólag a Roxfort kulcs- és háztáj őrzője. –mondja Draco egy jó nagy adag lenézéssel a hangjában. Tipikus aranyvér.

– És Harry Pottert kísérgette az Abszol Úton. Hatalmas, szőrös, félóriás. –nyomatékosítja Beth. Ahogy kimondta a hatványozottan hiányos külső leírást, már nagyjából betudtam határolni, hogy mivel van dolgunk. Egy dolog viszont bogarat ültetett a fülembe. Nagyon ismerős a Harry Potter név, de nem jut eszembe honnan.

– Aha... –nyögtem szédelegve.

– Jól vagy Andi? –kérdezi aggódva Emma.

– Nem nézel ki valami fényesen! –mér végig Beth.

– Kérhetek segítséget? Nagyon nehéznek érzem magam! –morgom kifulladva. valószínűleg a domb tehetett róla.

– Crak, Monstro! Segítsetek neki! –ripakodik rá a srácokra. Ők azonnal a két oldalamhoz ugrottak és segítettek a közlekedésbe. Addig fogtak, amíg el nem értünk egy hatalmas tóhoz. A diákok néhány pillanatra megálltak és ámuldoztak, de én ebből nyilván semmit sem láttam, mert a piros és a sárga egyéb variációitól az orromig sem láttam.

– Most mit kéne nézni? –pillantok segélykérően Gregre, de az arcából is csak foszlányokat látok.

– Mi van veled Andi? Mindig ilyen vagy? –vág közbe szemrehányóan Draco.

– Képzeld el! NEM! A sok ember az oka! –idegeskedek.– Majd elmondom később, ha alkalmas lesz az idő!

– Csónakonként 4 ember és nem több! –töri meg a beszélgetésünket a kísérőnk. Miután mindenki helyet foglalt –Vincent és Greg már nem fértek be a csónakunkba–, elindultunk a Roxfort felé. Végre! Nincs zsúfoltság! Amikor megpillantottam a kastélyt, teljesen elállt a lélegzetem. Gyönyörű gótikus stílusban épült száz tornyú kastély. Fantasztikus!

– Úgy nézed a Roxfortot, mintha az előbb rövidlátó lettél volna és sohasem néztél volna rá. –pirít rám Emma.– Mond csak el szépen, miben mesterkedsz! –fürkész és el akarja kapni a tekintetem. A vesémbe lát ez a csaj! Egy nagy lélegzetet véve kitálaltam a hajóban ülőknek arról, hogy hogy működik nekem a szemem és milyen az amikor aura látnok vagy. Mire befejeztem a regélésemet, kikötöttünk a parton.

– Akkor ez egy bizonyos fokú legilimencia, ha jól értettem amit mondtál. –töpreng Emma.

– Úgy is lehet mondani, de ez maximum a legilimencia 5%-át teszi ki. Sőt! Inkább irritáló, mintsem hogy hasznos. –köpöm a szavakat.

– Hagyjál már! Én ezt nem veszem be! Honnan szedted ezt a baromságot? –kérdezi undorral a hangjában Draco.

– Nem hiszed? BEBIZONYÍTOM! –nézek kihívóan Dracora.– Látod ott azt a csónakot, amiben 3 fiú és egy lány ül? –a megerősítés érdekében még mutatok is arra.

– Igen. –vágja rá a szőke. A többiek is kíváncsian hallgatóznak.

– A fekete hajú szemüveges, egyenesen retteg, mert olyan kékes-lilás füst veszi körbe. A lány magabiztos, mert barna színek kavarognak körülötte. A vörös srác meg egy enyhe vidámságot mutat, mert halvány narancs sárgán füstölög. Ne kérdezd miért vidámak, meg rettegnek, mert azt nem tudom megmondani. Eddig tart a tudományom. –hadarom el villámgyorsan. Néhány pillanatnyi kínos csend vette kezdetét, amit Emma tört meg.

– És van még egyéb titkos képességed, vagy nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket azzal a tudattal, hogy nem robbantod ránk a Roxfortot? –kérdezi elsöprő nyugalommal, megfűszerezve egy jó nagy adag iróniával.

– Hmmmmmmmm... majd meglátjuk... –és egy sunyi pillantást vetek a két lányra. Ennek hatására egyszerre kitört belőlünk a röhögő görcs és harsányan nevetve haladtunk tovább a kastély felé.

Utunk végén egy magas tölgyfa kapu előtt álltunk meg és egy zöld taláros VALAKI várt ott minket, de semmit sem láttam az emberből.

– Az elsőévesek, McGalagony professzor! –jelenti be a vadőr.

– Köszönöm, Hagrid. Átveszem őket! –mondja számon kérően McGalagony, aki a hangja alapján egy idősebb hölgy lehetett.

– Most sem látsz semmit? –súgja Emma a cicafüleimbe.

– Teljesen vak vagyok. –lehelem hunyorogva.

Beléptünk egy hatalmas előcsarnokba majd átvágtunk rajta és egy kicsi ajtó elé érkeztünk, majd McGalagony megállt előttünk. Szerencsére Vincent és Greg segít a tájékozódásban, különben neki mennék mindenkinek.

– Köszöntünk mindenkit a Roxfortban! Hamarosan megkezdődik a beosztási ceremónia... –és bla, bla, bla, meg nem utolsó sorban BLAAAAAAAAAAAA. McGalagony hangja elkezdett magyarázni a házakról, amit én már hallottam édesanyámtól. Mivel nem láttam semmit, jobb híján vagy a földet bámultam –addig sem kell a zavaró aurák színeit néznem–, vagy hallgattam, amit a prof. asszony magyaráz. Viszont valamin megakadt a fülem.

– Azt ajánlom addig szedjék össze magukat. –jelenti ki hidegen, mire végignézek magamon, de nem találok semmi rendelleneset.

– Nagyon bámul téged az öreg McGalagony... –suttogja kedélyesen Draco. Hunyorgok egy keveset, amikor meglátom, hogy hirtelen zöldre vállt mindenkinek az aurája. Baszki! Ezek engem néznek!

– Aha... értem... minden zöld. –mondom elhaló hangon és egy fokkal erősebben kapaszkodtam a srácokba. McGalagony válasz nélkül folytatta, ahol abbahagyta és végül bement az ajtón. Az első évfolyam csendesen várakozott, amíg be nem tért a szobába pár hideg kísértet beszélgetésbe mélyedve. Őket kivételesen jól kivehetően láttam.

– Szerintem kapjon még egyet. Hisz mindenkinek van egy utolsó esélye! –mondja egy kövérkés szerzetes alkatú szellem.

– Ugyan-ugyan Fráter! Azt a bizonyos "utolsó esélyt" már vagy 3x eljátszotta... –magyaráz egy fodor galléros kísértet, de elakad a szava.– Nahát! Ti meg mit kerestek itt?

– A beosztásra vártok, igaz? –vizsgált minket a Fráter mosolygós arccal.

Mindenki dermedten nézte a szellemeket, így megpróbálkoztam azzal a két személlyel kommunikálni, akit nem takar el füst.

– Jó estét uraim! Igen. Elsősök vagyunk és a beosztásra várunk. –mondom fültől fülig mosolyogva.

– Nahát! Micsoda illedelmes kiscica! –mondja a galléros kísértet, de mielőtt megszólalhattunk volna, McGalagony közbe szólt.

– Kezdődik a beosztási ceremónia. Egyes oszlopba fejlődj! –majd intett, hogy kövessük. Egy kétszárnyú ajtón lassacskán bevonultunk, mint első évfolyam. És most jutott el a tudatomig... rengeteg ember... rengeteg aura... Ha ezt kibírom, akkor az maga lesz a csoda...

Mivel egyesével vonultunk, ezért oldalt és felfelé nagyjából szét tudtam nézni. A plafonról a gyönyörű csillagos ég nézett vissza rám. Egy pillanatig azt hittem, hogy a kastélyon kívül vagyunk. Két oldalt kizárólag 4 végtelen hosszúságú asztalt pillantottam meg, ahol annyi ember volt bezsúfolva, hogy már az émelygés kerülgetett. Azért a talpamon sikerült maradnom, de enyhén szédültem. Szemben merőlegesen észrevettem egy ötödik asztalt, ahol szintén nem láttam az emberek arcát. Kivétel egyet...

Az a bizonyos ember "tiszta" és teljes mértékben látható volt. Éjfekete szeme és vállig érő zsíros haja összhangja mélységes lenézést sugárzott a környezetére. Sötét ruhája és fehérnek mondható bőre erős kontrasztban állt egymással. Ráadásképp egy "csodaszép" görbe orr díszítette fiatal arcát. Testéből csak hátul szivárgott egy igen kevés szürke füst, ami egyértelműen a közönyösség és az unalom színei. Tekintete hosszan időzött valakin, aki jóval előttünk járt és nem vette észre a bámulásomat. Mivel az ismeretlen professzort vizsgáltam, véletlenül beleütköztem az előttem haladó lányba. Bocsánatkérések közepette észrevettem, hogy mindenki megállt a helyén. Rettenetesen zavart, hogy nem látok semmit, mert feltűnően csendesebb lett a környezetem. Mintha várnánk valamit...

Egyszer csak egy versike hangzott fel egy férfi szájából. Nem is akármilyen férfi, hanem a Teszlek Süveg dallamos orgánuma magyarázta el, hogy a házakba milyen diákokat sorolnak be. Már nem is emlékszek, hogy édesanyám melyik házba járt. Majd megkérdezem tőle.

– Akit szólítok lépjen ki ide, vegye fel a süveget és várja meg, hogy beosszák! –harsogja McGalagony. Ezzel megkezdődött a "szentté avatás". A barátaim közül először Vincent és Greg esett túl a beosztáson. Ők a Mardekárba kerültek. Sorban utána következett Emma, akit a Hugrabugba osztottak be. Sajnos nem láttam, hogy melyik asztalhoz ült, mert egyre rosszabb tüneteket produkáltam. Kis idővel később az ikrek mentek ki, akiknél azonnal a Mardekárt kiabálta. Utánuk következtem én.

– Moon, Andromeda! –jelenti ki a szigorú professzor asszony. Mivel elég hátul álltam, félreálltak a diákok, de a füstök színe alapján nagyon vegyes érzéssel voltak irántam. Homályos látásom és ájulás közeli állapotom miatt nagy nehezen kibicegtem a sorból és lassú léptekkel megközelítettem a széket, majd elhelyezkedtem rajta.

Ahogy a diákok látványa fogadott, még ennél is nagyobb fejfájás hasított belém, ami azt eredményezte, hogy egy megkínzott morgás szakadt ki belőlem. Ahogy látom eléggé feltűnő lehetek, mert már nem csak sárga, hanem a szivárvány összes színeit magukra öltötték az emberek. Így még fájdalmasabb lett...

McGalagony a fejemre tette a süveget, amitől alig hallottam valamit, meg ráadásul sípolt is egy kicsit a fülem.

A süveg elkezdett arról regélni, hogy okos vagyok, bátor vagyok meg hűséges és nem tud választani. Sajnos ezeket a hangokat nagyon távolról hallottam...
Egyáltalán nem éreztem magam jól és azt kívántam, bárcsak vége lenne hamarabb. Így aztán megelégeltem, fogtam a süveget és mélyen a szemembe húztam, hogy ne kelljen a tömeget bámulnom.

– Mit csinálsz kishölgy? Nem szereted a sokaságot? –kérdezi kedélyesen a süveg a fejemben.

– Elnézését kérem bölcs Teszlek Süveg, hogy közbe szakítottalak, de hihetetlenül rosszul érzem magam és már arra sem telik az energiámból, hogy szóljak McGalagony professzornak. Ha egy kicsit sietne, azt megköszönném... –mondom a gondolataimban.

– Ha azt szeretnéd, hogy siessek, akkor segíts. Te melyik házba mennél? –kíváncsiskodik a fejfedő.

– Foggalmam sincs! –mondom szomorúan.– Kérem siessen...

– Most látom az egyik rejtett részed. Ha ez az amire gondolok... Akkor a többi ház megy a szemétbe már, hiszen a te helyed nem más, mint a... –suttogja a fejembe– MARDEKÁR! –kiabálja, amiből alig értettem valamit.

– Könyörgök... Szóljon a professzornak! –mondtam már síró hangon a fejemben. Erre nem kaptam választ, mert levették a fejemről a süveget. A látvány arcon csapott. Már csak arra lettem figyelmes, hogy a jobb szélső asztalnál hadonásznak, meg össze-vissza ugrálnak, de csak egy sima sípoló hang volt a fülembe és nem hallottam semmit.

Felálltam a székről, majd tyúk lépésben –egyensúlyozva– elindultam az asztalhoz, de megakadtam. Úgy éreztem a testemre több mázsa ólom súly nehezedett és beütött a krach. Zuhanni kezdtem, mint a krumplis zsák és meg sem álltam a kő padlóig. Talán még annyit éreztem, hogy valaki megtartja a fejemet, de utána teljes sötétség és kép szakadás.

Komment ha van valami építőjellegű kritikád !   :3