A Roxfortos levél után már izgatottan vártam, hogy leteljen az a fránya 1 hét. Majd' kiugrottam a bőrömből, amikor reggel édesanyám felkeltett.

– Jó reggelt Andi. Készülj, nemsokára indulni kell! –szólt be az ajtómon anyukám.

Mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy pattantam fel az ágyból és a ruhás szekrényemhez szaladtam.

– Hova késssssszültök, Androhhmeda? –kérdezősködik álmosan Csörgő.

– Ma megyhhünkk Londhhonbah az issssszkolai dolhhgokért! Annyira vhhártam márhh! –sziszegtem felcsigázva és kidobáltam egy fehér lenge ruhát a szekrényemből. Már elkezdtem magamra ölteni az anyagot, amikor édesanyám berontott a szobába és loholt utána egy megbűvölt próbababa.

– Ahhhj kislányom, olyan tudatlan vagy! Nagy-Brittaniába nem ilyen ruhát hordanak. –mosolyog rám szórakozottan. Tovább bámulom a próbababát rajta az idegen felszerelés.

– Lucyn megtalálod a londoni ruháidat. Ha felöltöztél, keresgélj az angol szemétkupac között, amíg én elmegyek a Gringottsba. –utasított, majd amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt.

Már rég megszoktam az élő próbababák látványát, de amilyen bidsi ruha volt rajta, az még engem is megrémisztett.

– Hát igen. Szerintem sem néz ki valami csodaszépen. –mondja csalódott hangnemben Lucy.

– Hányingert keltő! –sziszegi undorodva Csörgő.

– Mintha 5 kg elefánt bőrt kéne felvennem. –morgok az orrom alatt– Viszont nincs mit tenni. Ha a bidsiknek nem tűnik fel, akkor muszáj ezt viselnem. –hápogok, közben visszateszem a fehér ruhámat a szekrénybe.

Szépen, komótosan felvettem a szürkéskék kosztümömet és belenéztem a tükörbe.

A látványtól elszomorodtam. A szűk szoknya, meg a blézer egyáltalán nem volt kényelmes és a sötétbarna aktatáska sem volt csodaszép. A hozzá járuló magas sarkú cipőnek köszönhetően majdnem felestem a lépcsőn, közben eszembe jutott egy égetően fontos dolog az egészből. Hogyan fogom elrejteni állati tulajdonságaimat? Hiszen perzsa jellegű hosszú macska farok, meg dús fekete bunda nincs minden bidsinek, de még varázslóknak is ritka.

Erre nemsokára választ is kaptam. Mégpedig akkor, amikor nagy nehezen leértem a földszintre.

– Elfelejtettem szólni, hogy a titoktartás érdekében, minden macskás tulajdonságunkat el kell rejtenünk. –szólalt meg édesanyám figyelmeztetve.

– De anyu. Csak a bundámat tudom elrejteni és azt se mindenhol! –szólok szerényen arra utalva, hogy általában a cicafüleim és dús cicafarkam ugyanolyan szőrös marad.

– Az nem is baj Andi. Mérhetetlenül rondák lennénk ketten, ha fehér bőr fülekkel és csupasz patkányfarokkal rendelkeznénk! –mondja hatalmas nagy lenézéssel és gőggel, de ez egyszer igaza van. A szőrös a legszebb.

Miután édesanyám dehoppanált a varázsló bankba, én bementem a raktárba és előhúztam egy dobozt, amire ez volt ráírva:

Nagy-Britannia szemete.
Zsupszkulcs!

Kibontottam a doboz és kiborítottam a tartalmát. Tele volt undorító konzerves dobozokkal, széttépett újságpapírral, pár szétszakadt ruhadarabbal és volt köztük egy lyukas gumicsizma is. Felmarkoltam egy adag 3 éve lejárt újságot, betettem az aktatáskámba és kimasíroztam vele az udvarra.

Szépen elbúcsúztam mind a 6 bátyámtól és szeretett pitonomtól. 5 percnyi séta után –mert nem futhattam át az egész udvart szűk szoknyába– végre elértem a kapuig. Körbenéztem, de nem volt ott egy lélek sem.

– Hova-hova ebben a bűn ronda ruhába? –kérdezi egy ismerős hang. Melinda peckesen közeledett felém, miután befordult egy sarkon a falnál.

– Anyával megyünk Londonba. –fordultam meg a szfinx felé nézve– Bevásárolunk suli időre! –mondom vidáman.

– Így? –néz végig rajtam hitetlenkedve, majd lefekszik a lépcsőre a kapu elé– Ezzel az öltözékkel olyanok vagytok, mint a bohócok! –hahotázik harsányan.

– Kac-kac, kukac! Elvileg a Brit bidsik így öltözködnek és kész. –a humor kedvéért bevágtam a durcit.

Még egy ideig nevettünk ketten, amikor hirtelen a lépcső mellé hoppanált édesanyám.

– Rejtsd el magad kislányom! –mondja ellentmondást nem tűrő hangon és a jobb kezét rátette a buksimra. Elmormolt egy bűbájt és elengedett– Kkkkkitűnő! –mosolyog. Valószínűleg álcázó bűbájt tett rám, de nem mertem megkérdezni. Elköszöntem Melindától, megfogtam édesanyám kezét és dehoppanáltunk egy oázisba. Ott egy kis kőházból előjött egy teve és mire ideért, egy idős, ősz szakállal rendelkező, arab származású animágus lett belőle.

– Mit óhajtanak a hölgyek? –mondja sűrű meghajlások közepette.

– Köszönöm. Nem kérünk segítséget Moustafa! –mosolyog édesanyám. Előveszi a pénzes erszényét, amiből kivesz 5 knútot és odaadja az öreg úrnak.

– Jó utazást hölgyeim! –vigyorog Moustafa az erősen hiányos fogsorával és visszaszalad teve alakban a kőházába.

– Honnan ismered ezt az ember? –nézek érdeklődve édesanyámra.

– Ő az oázisnak a karban tartója, meg lehet nála bérelni zsupszkulcsot. Gyakran járok erre, hogyha hosszabb utazásra megyek. –böki ki egy szuszra– Apropó zsupszkulcs. Ideadnád az angliai szemetet? –nyújtja a kezét felém. Kiveszem az aktatáskámból a papírt és belenyomom a kezébe.

– Kitűnő választás! –dicsért meg, majd egy varázslat keretein belül zsupszkulcsot csinált belőle. Felém tartotta, mire megmarkoltam és egy centrifugához hasonló utazásnak köszönhetően egy búzamezőn találtuk magunkat.

Amikor megérkeztünk, csak néztem mint hal a szatyorban. Lenyűgöző látványt nyújtott a zöld mezőség és a kisebb-nagyobb dombok a távolban teljesen más volt, mint a száraz, véget nem érő Szahara. Annyira letaglózott a kilátás, hogy nem is figyeltem hova tűnt édesanyám.

– Andromeda! Gyere ide kislányom. –szól távolról, mögöttem. Megfordultam és sietősen szedtem a lábaimat, amit a magas sarkú cipő akadályozott meg.

– Üdvözöllek Angliában kincsem! Ugye milyen csodaszép? –kérdezi büszkeséggel végignézve a távoli hegyeken és a vállamnál fogva magához húzott.

– Merlin szakálára! Hát ez gyönyörű! –ámuldoztam a tájat kémlelve– És hova tovább? –néztem furcsán anyukámra.

– Mindjárt megérkezik a Kóbor Grimbusz! –néz az úttal párhuzamosan egy domb tetejére– 3... 2... 1... –és hirtelen előugrik a föld túloldaláról egy több emeletes lila busz. Hiper sebességgel leparkol mellettünk és egy fiatal, szeplős srác ugrik ki a busz hátsó ajtajából.

– Jó reggeltet! Az én nevem Stan Shunpike. Kóbor Grimbusz kalauza vok. –mondja elsősorban anyának végtelenül unott hangon.

– Neked is jó reggelt Stan! Ő itt a kislányom, Andromeda! –mutatott be édesanyám és udvariasságból kinyújtottam Stan felé a kezemet. Félszegen kezet rázott velem és visszanézett édesanyámra.

– Igazán jólnevelt lánya van Mrs. Moon! Szálljanak bé. 33 sarló lesz. –mondja vonakodva, ami látszódott a szürke, füst szerű auráján és a bizalmatlanságán.

Beszálltunk és villám sebességgel elindultunk egy irányba. Mi szépen, csendben helyet foglaltunk az ágyakon és meg sem szólaltunk. Olyan gyorsan ment a jármű hogy pillanatok alatt elértünk egy zsúfolt belvárosba. A Grimbusz megállt egy sötétebb sikátor közepén és kinyílt az ajtó.

– Sajnos nem tudtuk magukat rögtön a Foltozott Üsthöz rittyenteni. Túl sok a mugli. –sóhajtozik unottan egy újság mögül Stan. Reggeli Prófétát olvasott. Angol újság...

Amíg azon morfondíroztam, hogy ugyan mi lehet az a mugli, addig a Kóbor Grimbusz és vele együtt Stan is eltűnt a Föld színéről.

– Andi! Gyere kislányom, ne maradj le! –figyelmeztet édesanyám a sikátor bejáratánál állva.

Együtt kiléptünk a sikátorból és a szemem elé tárult a forgalmas London. Az utcák tömve voltak olyan bidsikkel, akiknek –kisebb eltéréssel– az öltözéke megegyezik a miénkkel. Ahogy siettem anyukám után észrevettem, hogy minden bidsi megbámul engem. Ezt a felfedezésemet szóvá is tettem a Foltozott Üstben.

– Anya! Szerintem nem rejtettél el eléggé jól! –említem meg félszegen az üres kocsmában.

– Igazad lehet... Én is észrevettem, hogy állandóan néznek utánunk... –mondja elmerengve a gondolataiban.

– Nem a lányával van a baj hölgyem, –morogja a pult mögül a kocsmáros– hanem az öltözékével!

Édesanyám egy picit összerezzent.

– Mégis mi lenne baj vele? Ez egy átlagos bidsi öltözék! –veszi fel a harcot a kiszolgáló ellen.

– Átlagos, átlagos. Lehet, hogy a felnőtteknél átlagos, de a gyermekek nem hordanak ilyen... –keresi a szavakat a kocsmáros, de nem jut eszébe semmi.

– ...fekáliát? –csúszott ki a számon hirtelen.

– Pontosan! –helyeselt.

– Ühüm... –nyögte ki végül anyám és egy köszönéssel tovább álltunk. Végre átöltöztünk kényelmesebb, fehér ruhába és még a rejtő bűbáj is lekerült rólam, csak annyi volt a feltétele, hogy ne legyen az egész testem szőrös.

Besétáltunk a Foltozott Üst mögött lévő aprócska helyiségbe, ahol szembe álltunk egy téglafallal. Édesanyám jobb keze ujjai megszokott módon elkezdtek szikrákat szórni és egy bizonyos sorrendben elkezdte megfogdosni a téglákat. Hitetlenkedve néztem az eseményeket és azon gondolkoztam, hogy mostanában őrült-e meg édesanyám, vagy már korábban elkezdődött?

Váratlanul elkezdtek össze-vissza mozogni a téglák és úgy átrendeződtek, hogy azon még egy kisebb óriás is átfért volna. Akkor szemem elé tárult egy csodaszép macskaköves hosszú utca, ahol néhány varázsló nézegette a szebbnél szebb kirakatokat.

– Na, meg is volnánk. Ez itt az Abszol Út! –mutat körbe hatalmas büszkeséggel– Itt fogunk bevásárolni! –mondja izgatottan.

Komment ha van valami építőjellegű kritikád!   :3