Yuri árgus szemekkel figyelte a számítógép monitorának minden apró pixeljét. Egyedül volt a lakásban amit Viktorral közösen béreltek, szóval zavartalanul böngészhetett kedve szerint.

Ennek ellenére nagyonis nyugtalan volt. Elviselhetetlen feszültséget érzett, mintha bármelyik pillanatban beronthatna a szerelme az ajtón, megláthatná, hogy mit csinál, és elszörnyedve azonnal költözni kezdene.

Minden apró zajra összerándult a székében, és még jobban kalapálni kezdett a szíve.
Hogy mi volt ennek az oka? Nos, bizonyára emlékszünk még arra a randira amit Viktor szervezett neki.

Yuri aznap este, amikor már mindketten az ágyban feküdtek, elgondolkozott.
"Viktor mindig igyekszik, hogy jól érezzem magam mellette, de én mikor vittem el őt utoljára egy olyan helyre ahová ő szeretett volna menni? Eeeeeh, nem lesz ez így jó..gyerünk Yuri, neked is a kedvére kell tenned néha!"

Itt ült tehát a szobájuk magányában Yuri, cseppet sem elszánt tekintettel. Rengeteget töprengett azon, hogy mivel is lepje meg Viktort, ám amikor végre kitalált valamit, elfogta a félelem. Úgy érezte mintha az élete múlna ezen a döntésen.

Megrendelje, vagy ne rendelje? És ha megrendeli akkor melyik verziót? A simát vagy a nyuszisat? És ha a nyuszisat választja, hogyan rakja majd fel magának azt..? Viktorral sosem próbált ilyesmit, és persze mással sem.

Sőt, azt sem tudja, hogy tetszene-e egyáltalán a párjának..mit fog csinálni ha kineveti, vagy egyenesen undorítónak találja majd? Nagyot sóhajtva felállt és a tükörhöz sétált, amiben teljes alakját megszemlélhette.

Kifejezetten elégedett volt a testével, talán most először érezte magát igazán férfiasnak. És ezen volt a hangsúly..akárhogy fordult, akárhogy hunyorított, egy férfit látott maga előtt.

Hogy nézne már ki ezzel a férfias testtel egy cselédlány cosplayben? Hogy találná bárki is vonzónak női ruhákban..? Nem is beszélve a kiegészítőkről, a nyuszifül fejpántról és arról a kis fehér pamacsról, ami egy viszonylag vékony anal plug végét volt hivatott izgalmasabbá tenni.

"Mit csinálok?" Kérdezte magától Yuri, csak úgy költőien. Persze nem volt ő olyan prűd, látott már hasonlót, nem is volt különösebben ellene, de nem szabadulhatott a gondolattól, hogy egy ilyen szett egy nála vékonyabb, lányosabb fiún álna jól.

Próbálta magát elképzelni a csipkés ruhában, ami felül ugyan egész zárt volt, de a szoknyája csak épphogy takarta volna a fenekét. Elég lett volna csak enyhé előre dőlnie, hogy kivillanjon a csipke tanga, és a hozzá tartozó elmaradhatatlan harisnyatartó.

Nem egészen tudta, hogy mi a franc baj van vele, hogy felnőtt férfi létére falatnyi női fehérneműkben képzeli el magát, de nem akart ezen töprengeni. Visszaült a gép elé, és újra egy sóhaj hagyta el az ajkait.

Pár percig csak nézte a monitort, majd komor tekintettel rákattintott a "Kosárba teszem" feliratra. "Egyszer élünk!" Gondolta magában Yuri.

-Eközben Viktor-

-Ez itt Yuri ahogy olvas! Ez Yuri miközben öntözi a virágokat! Nézd, itt Yuri kávét iszik pizsamában! Itt pedig Yuri alszik!
-Állj állj állj! Te lefotózod ahogy a vőlegényed alszik??

-Persze.-Viktor őszintén meglepődött ismerőse kérdésén.-Miért ne tenném? Teljesen természetes ha a szerelmed minden mozdulatát dokumentálni akarod, nem? De!

Viktor eredetileg Makkachint vitte sétálni, ám ez elég gyorsan átfordult barátkozásba, legalábbis az uszkár részéről. Ugyanis találkoztak egy férfivel, akit az orosz még anno junior korában látott utoljára.

Jevgenyij Szmirnov, mindenhol keresett sztáredző. Évekkel ezelőtt a családjával Svédországba költözött, de most visszatért, két gyerekkel, feleség nélkül. Viktort ugyan nem edzette, de néha beszélgettek, és az ilyen ritka alkalmakkor Jevgenyij igyekezett jó tanácsokkal ellátni a fiatal tehetséget.

-Persze-persze, ha te mondod..-az idősebb férfi egykedvűen fújta ki a füstöt, majd egy újabbat szippanott a házi tekertből. Hiába, az ismerős helyről szerzett dohánynál nincs jobb, főleg ha te is töltöd.

Beszélgettek még egy kicsit, de aztán Szmirnov-nak lejárt a szünete, sietett órát tartani. Most egy magán jégpályán tanít gyerekeket Moszkva külvárosában. Mielőtt elválltak útjaik, még megkérdezte Viktort, hogy lenne-e kedve valamikor eljönni a gyerekekhez.

Szmirnov szerint ez egy remek lehetőség lenne a következő generációnak. Ki tudja, talán valamelyik lusta de tehetséges kölyök Viktor miatt lesz motivált és kevésbé nagypofájú. Az edzőnek ez inkább naív álom volt csupán, Viktor viszont látott benne logikát.

Neki ugyan a szorgalmával sosem volt probléma, de sok zseniális műkorcsolyázót ismert akiknek egy hasonló találkozás adta meg a kezdő lökést. Arra gondolt, hogy ha akár egy ilyen tanítványa is lenne Szmirnovnak, örömmel menne, de másrészt semmi kedve sincs egy nap 10-szer válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor vonul már vissza hivatalosan.

Olyan érzés ez mint ha mindenhonnan hiénák lesnék a mozdulatait, és ha egyzer is gyengeséget mutat, azonnal szétcincálnák. Mintha izgatottan várnák, hogy mikor takarodik el végre a jégről.

Jó-jó, itt nyilván gyerekekről van szó, nem valószínű, hogy konkrét rosszindulat lenne a szavaik mögött, de ha az ember sok ilyet hall, nehezen tesz különbséget. Ráadásul Viktor saját kézből tapasztalhatta meg, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni egyes gyerekek.

Nincs mit tagadni, a hangulata nem volt valami csodás miközben haza felé tartott, lelki szemei előtt csak azt látta, hogy hogyan ugrana meg a pezsgő fogyasztások száma, ha bejelentené, hogy visszavonul.
Az tartotta benne a lelket, hogy otthon várja az ő édes kis katsudonja.