-VIIIIKTOOOOOOOOOOOOR!!!!! HOL A FASZBA VAGY?????!!!!-Yurio magából kikelve üvöltött miközben össze-vissza rohangált, tudomást sem véve Yakovról, aki hasonlóan nyugodt lelkiállapotban loholt utána.
Mintha mérgezett egerek volnának, úgy szaladtak egyik folyosóról a másikra, többször is megzavarva a pályán folyó edzést is. Jerry, meg az a szürke egérkölyök keresik Tomot, mielőtt megmurdelnek.

-Igen?-Viktor egyszercsak előbukkant a semmiből, halálra ijesztve mindkettőjüket. Yakov mögött állt, homlokán Yuri szemüvegével, akit nem lehetett a közelben látni.
De őt most hagyjuk kétségbeesetten keresni Viktort, foglalkozzunk inkább Yurioval, aki félórás ámokfutása után most először hagyta abba a kiabálást két másodpercnél hosszabb időre.

Összeráncolt szemöldökkel fújtatott és lendületes léptekkel indult meg Viktor felé. Annyira lendületesen, hogy még Yakovot is majdnem elsodorta. Szegény egyre inkább nem értett semmit. Csak azt szerette volna, hogy Yurio húzzon vissza edzeni, erre most nézheti hogy vajon agyonveri-e a legtehetségesebb tanítványát.

Verekedés helyett azonban valami olyasmi történt, amitől leesett az álla! Yurio fogta magát és Viktorra ugrott, kis termete ellenére igencsak levakarhatatlanul tapadva a nála jóval idősebb férfire.

-Hiányoztam?-Nevetett Viktor mintha ez teljesen természetes lenne, de azért eleresztett egy kósza "WTF" pillantást az edzőjük felé. Válaszul Yakov csak megvonta a vállát és morgolódva elindult a többi tanítványa felé. Éppen elég időt pocsékolt el erre a két vadbaromra.

-.....Otabek..-szólalt meg kis idő múlva Yurio. Viktor nem volt benne biztos hogy mondott-e még valamit ezen kívül, de ennyit egészen biztosan megértett.
-Otabek? Mi van Otabekkel?
-Váááá, ne mondd ki ezt a nevet!!!!!!-Yurio hirtelen elengedte Viktort, és püfölni kezdte a mellkasát.

-Valamivel később-

Csöndben ültek egymással szemben egy raktárként funkcionáló kis szobában, ami bár úgy nézett ki mint ahová évek óta nem tette be senki a lábát, a célnak most tökéletesen megfelelt.
Viktor húzta be ide Yuriot, miután sikeresen rá tudta venni, hogy hagyja abba a bántalmazását, és ha lehet maradjon csöndben.
Most pedig viszonylag békésen ülnek egymással szemben, szinte csak Yurio szipogását lehet hallani.

Viktor tőle szokatlan komorsággal nézte a fiút, közben egyik kezével egy poros kartondobozon dobolt az ujjaival. Hiába gondolkozott, nem tudta mit mondhatna neki. Ő maga sosem volt ilyen helyzetben, hiszen kiskorától tudta hogy meleg, ebből kifolyólag egészen máshogy élte meg amikor először került közelebb egy vele azonos neműhöz.

-Szóval.. Azóta nem mentél vissza?-Viktor sóhajtva dörzsölgette a nyakát.
Válasz gyanánt Yurio csak megrázta a fejét, anélkül hogy felnézett volna.
-De egy üzenetet legalább küldtél neki, igaz?
-Nem..
-Akkor itt az ideje!
-Eeeehhhh???-Yurio egy pillanat alatt újra élénk lett, és csak a vörös szemek és a piros orra árulkodott arról, hogy sírt.

A hangjából eltűnt a bizonytalanság.
-Az teljesen kizárt!
-Naaa, Yuriooo, add ide a telefonod!-Viktor újra a régi, vidám önmaga lett. Végre megvilágosodott! Eléri hogy ezek ketten beszéljenek egymással, így ő kimaradhat az egészből, és hamar hazamehet az ő Yurijával!

-N-nem merem!!!
-Fejezd már be! Órák óta azt hallgatom hogy neked milyen rossz, de Otabekre nem is gondolsz?! Eltűnsz félnapra, azt se tudja hol keressen, egyedül hagyod egy olyan környéken amit alig ismer, ráadásul egy idegen országban! Nőjj fel végre és hívd fel!-Viktor úgy érezte talán kicsit túlzásba esett, már épp bocsánatot akart kérni, de Yurio félbeszakította.

-Igazad van.. Nem lehetek ekkora gyökér! Most rögtön felhívom!
-Jó fiú!-Borzolta Viktor Yurio haját, aki már a kezében tartotta a telefonját és a fekete képernyőre meredt. Viktor kiváncsian odadugta az orrát hogy megszemlélje a semmit, majd felnézett Yuriora.-Lemerültél?-Kérdezte tőle, és már a zsebében matatott, hogy ha kell kölcsön tudja adni a saját telefonját.

-Ümm..nem..kikapcsoltam miután leléptem.-Mondta miközben ujját addig tartotta a bekapcsoló gombon, amíg a telefon képernyője végre világítani nem kezdett.-Izé..kérhetek még valamit?-Kérdezte egészen halkan.

-Persze.
-Itt maradnál velem?-Yurio hatalmas kiskutya szemekkel nézett Viktorra, akinek esélye sem volt nemet mondani.
-Biztos hogy szeretnéd?
-Ühüm..-bólogatott Yurio, és a mellette lévő dobozra mutatott.

-Rendben, essünk túl rajta!-Sóhajtott Viktor miután lehuppant a fiú mellé.
Mindketten meredten figyelték a képernyőt ahogy Yurio remegő ujjacskákkal pötyögte be a PIN kódját. A telefon hamar hosszas rezgésbe kezdett, nyilvánvalóvá téve a két orosz előtt, hogy Otabek bizony nem sokat aludhatott éjjel.

Több mint negyven nem fogadott hívás, és talán még ennél is több sms. Yurio Viktorra nézett, aki bátorítóan rámosolygott és a vállára tette a kezét.
-Nézzük meg.
-Oké..
Yurio megnyitotta az üzeneteit, és anélkül hogy az újabbakból elolvasott volna akár egyet is, a legaljára tekert.

Nem bírta mindet végigolvasni, ígyis hamarabb bekönnyezett mint ahogy azt a saját maga számára elfogadhatónak ítélte.
Minden aggódó sor tőrként hatolt a szívébe, és a bűntudat tett arról hogy néhányszor meg is forduljon ott az a tőr.

Igen, ez volt a legrosszabb. Hogy Otabek nem is haragudott. Egyetlen "dögölj meg" jellegű üzenet sem volt, amit sokkal könnyebben feldolgozott volna Yurio. Ehelyett Otabek minden sms-ben megkérdezte hogy Yurio jól van-e, számtalanszor leírta hogy sajnálja, kérdezte hogy hol van, hogy van-e hol aludnia, hogy van-e mit ennie, és hogy mikor jön vissza.

A kis szobát újra betöltötték a szipogások, és Viktor mély hangja ahogy próbálta helyrerakni Yuriot.
-Jól vagyok..fel akarom hívni.-Viktor némán bólintott, a fiatal fiú pedig hatalmas gombócot érzett a torkában miközben arra várt, hogy Otabek felvegye.

-Yuri, te vagy az? Hol vagy?
-Üm..
-Otabek? Viktor vagyok!-Kapta ki Yurio kezéből a telefont.-Yurio velem van! Most nála vagy? Maradj ott, rendben? Oda viszem!
-Olyan..furának hallatszott, nem?
-Fáradt. Na gyerünk a kocsiba, minél előbb vissza akarsz menni, igaz??-Viktor végigtolta Yuriot a parkolóig, közben megosztva vele minden gondolatát hogy lefoglalja, mielőtt meggondolná magát.

Ha Yurion múlt volna, visszafordult volna a ház előtt és fut amerre lát, ám Viktor ezt ügyesen megakadályozta, és biztonsági szempontból kézenfogva vezette egészen a lakásáig. Még a liftben sem engedte el a kezét, ami furcsa mód nyugtató hatással volt Yuriora.

A teljes út alatt legalább százszor lejátszotta a fejében hogy mit akar mondani. Még mindig nem tudta. Ötlete sem volt. Fogalma sem volt hogy mi lesz most velük. Sosem gondolta hogy Otabek meleg lenne..már ha az.. Mi van ha az egész csak egy tévedés? Most szépen benyit, és Otabek megmondja neki hogy inkább felejtse el az egészet, mert neki nem jelentett semmit..

És ha Otabek tényleg ezt fogja mondani, képes lesz elfelejteni és ugyan úgy ránézni ahogy eddig? "Kizárt." Jelentette ki a fejében. De ha nem tud továbblépni, az azt jelenti, hogy vége a barátságuknak? Hiszen nem volt meleg..nem volt meleg, igaz?

Persze Otabeket szerette, és ragaszkodott hozzá, de ettől még nem lesz meleg, igaz?
-Itt vagyunk..én most megyek, rendben? Megleszel?-Viktor aggódva nézte az arcát. "Fasza, még ő is"

-Üdvözlöm Kocát.-Vetette oda mielőtt eltűnt az ajtó mögött.
-Ko..ca...BASSZUS!!-Viktor fejéből naná hogy teljesen kiment Yuri, illetve hogy jelenleg még mindig szemüveg nélkül mászkál valahol, és még azt is megigérte neki hogy elmennek vásárolni..eh, ebből így nem lesz este szex!

Őrületes gyorsasággal tárcsázta Yuri számát, és imádkozott, hogy vegye fel.
-Halló?
-NE HARAGUUUUDJ!!!!!

-Eközben Yurio és Otabek-

-Megjöttem..!-Yurio megszeppenve nézett körbe az előszobában. Nem látott senkit. Otabek cipője és kabátja ugyan itt voltak, ez megnyugtatta egy kicsit. Levette a cipőjét és most először rendesen egymás mellé is rakta őket.."ezzel is megy az idő."- Gondolta.

Már lépett volna a vendégszoba felé, gondolván, hogy Otabek biztos ott lesz, talán el is aludt, amikor kivágódott a saját szobája ajtaja. Otabek állt előtte alig egy méterre, és..borzalmasabban nézett ki mint eddig bármikor!

A haja össze-vissza állt, falfehér volt a bőre, a szemei alatt pedig olyan nagy karikák voltak hogy már csak külön azokkal is elment volna egy B kategóriás horrorfilmben főszereplőnek.

De ez még mind semmi volt ahhoz az arckifejezéshez képest amit akkor vágott amikor meglátta Yuriot! Egyszerre volt az arca egy dühös kisfiúé akit hátrahagytak a haverjai, egy kétségbeesett hősszerelmesé, és a teljesen átlagos Otabek Altiné, aki az elmúlt több mint tíz órában körülbelül egy órát volt fedett helyen, és úgy érezte beleroppan ebbe az egészbe.

Sokkal könnyebb lett volna ha segítséget tud kérni valakitől, de Viktoron kívül nem ismert senkit, őt pedig nem tudta elérni. Persze már mindegy, hiszen Yurio itt van előtte, teljesen épségben, más meg nem számít.
Otabek nem mondott semmit, csak elindult a szőke fiú mellett a szobája felé.

Nem mintha nem érdekelte volna..egyszerűen csak nem tudott mit mondani. Teljesen kifacsarva érezte magát, ezek után semmi kedve nem volt egy elutasítást is végighallgatni. Látta lelkiszemei előtt Yuriot ahogy olyan megvetően nézett rá mint egy féregre.

Nem, épp elég fájdalmas volt ígyis, egyáltalán nem akarta látni a valóságban is! Jobb lesz ha most nem beszélnek egy ideig.
Ő legalábbis így érezte, de Yurionak más elgondolása lehetett amikor Otabek karja után kapott.
-Várj!
-Mi?

Yurio valahogy befurakodott Otabek elé, és mindkét kezével a kazah nyúzott arcát vizsgálta, illetve akadályozta abban hogy Otabek elforduljon tőle.
-Kurvaszarul nézel ki.
-Mit gondolsz kinek a hibája?

Otabek egy pillanatra dühösen meredt a világos szempárba, de a haragja hamar átváltott szomorúságba.
-Tudom..-kezdte Yurio - és sajnálom is..egy geci voltam..de, nem tudom mit kéne csinálnom! Összezavarodtam! Mármint..-még folytatta volna ha lett volna rá alkalma, de Otabek beléfojtotta a szót amikor magához rántotta és suttogni kezdett a fülébe.

-Ne menj sehová! Kérlek, ne menj el így mégegyszer..kérlek..engem..nem érdekel ha nem érzel úgy ahogy én! Nem fogom erőltetni! Nem fog mégegyszer ilyen történni! Csak..csak engedd hogy melletted maradjak mint barát!