'-Elmondtam. Nem én voltam! Sosem ölnék meg egy kisgyereket. Főleg nem úgy, hogy az közel állt hozzám. Ugyanannyira akarom megtalálni a gyilkost mint ti!-kezdtem kiakadni ahogyan belegondoltam a történtekbe. Az a kisfiú velem nőtt fel és ha megtalálom a gyilkosát Istenre esküszöm, hogy lassú halálban lesz része.'

Alexander Vladimirovich Volkov

Az előttem ülő férfi arca el lágyult és gondolataiba merülve némán hátradőlt a székben. Kellemetlen érzés fogott el, mintha túl sokat mondtam volna. Pedig nem mondtam semmi érdekfeszítő információt...Beállt közöttünk egy óriási csend, amivel hirtelen egyikünk sem tudott mit csinálni. Mindketten a saját gondolatainkra fókuszáltunk. Ő valószínűleg azon agyalt, hogy vajon igaz e az az apróság, hogy közel állt hozzám az áldozat, vagy pedig hazudtam.  Én pedig azon agyaltam, hogy mondtam-e valami olyan dolgot amit majd ellenem tudnak fordítani. Az én szakmámban nagyon megfontoltan kell minden egyes lépésemet megtennem, de néha én is hibázok. Ezért is voltak kisebb problémáim az ilyesfajta párbeszédekkel. Néha az indulataim eluralkodnak rajtam, sajnos jobban mint kellenne.

-Hyosoo...-hangom halk volt így igencsak érdeklődő tekintettekkel találtam szembe magam amikor az előbb megszólítottra pillantottam.

-Igen?

-Sosem bántanék egy gyereket.-hangom határozott volt mostmár, de amikor belegondoltam a részletekbe, hogy esetleg gyerekhez érek, majdnem elsírtam magam. Nem viccelek. Vannak nekem is érzéseim és épphogy visszatudtam tartani a könnyeimet ebben a pillanatban. Valószínűleg ezt a "társaságom" is észrevette rajtam, így aztán sóhajtott egy óriásit és egy enyhe bólintassál jelezte nekem, hogy ezt elhiszi. Aztán ezután tovább gondolkodtam a beszélgetésünkön, majd egy óriási mosoly került az arcomra.

-Min mosolyog?-kérdezte összehúzott szemöldökkel.

-Te...Figyelj már...Te tegeztél engem. Az előbb.- arca lefagyott belőlem meg felszakadt egy nevetés. Igen gyorsan változott a hangulatom, de amikor egy ilyen dolog jut az ember eszébe teljesen lesokkol és mindent elfelejtve képes csak erre az egy apróságra koncentrálni.
-Megint elrontottad.-nevettem tovább, ő pedig arcát tenyerébe temetve ült tovább csendben.
-Vigyázzon rendőrfőnök úr! Még a végén megszeret...-nevetésemet abbahagytam és titokzatos pillantással ajándékoztam meg. Fejét felemelte, majd komoly tekintettel nézett arcomra.

-Arról ne is álmodjon.-szólalt meg végre egy kisebb kihagyás után. Enyhe mosolyt vettem fel, majd egy "na majd meglátjuk" nézéssel figyeltem tovább. Konkrétan kihívásnak vettem ezt az egészet szóval a lehető legelbűvölőbben próbálok mostantól hozzáállni. Úgyis sikerülni fog. Megfog szeretni. Egy rendőr. Persze csak azért akarom ezt elérni, hogy kihasználjam őt. Igen, teljes mértékben csakis ezért...Na ja. Persze.

-Viszont figyeljen mostmár vissza kell mennem dolgozni.-megitta a maradék folyadékot ami a pohárkában maradt, majd a széket kihúzva felállt az asztaltól. Vagyis távozni készült. A telefonja úgy sejtettem, hogy megrezzent mivel gyorsan előkapta és a képernyőre meredt.

-Nagyon sietsz valahova szépfiú.-amint kimondtam mondatomat halál fehérre sápadt és szépen lassan nézett fel rám. Azt hittem, hogy valami rosszat mondtam, de teljesen más okozta a problémáját. A kabátja alá nyúlt szép lassan és a fegyvere fölött tartva a kezét figyelt rám. Nem vette elő, de tudtam, pontosan jól tudtam mostmár, hogy rólam kapott valami átkozott hírt. Nagyot sóhajtottam, majd beszédre nyitottam számát, de közbe szólt.

-Tegye a kezét a tarkójára és szépen lassan térdéljen le!-karját felém nyújtva jelezte, hogy tegyem amit mondd.

-Istenem...nem kell ez a sok szar bemegyek veled. Úgyis pikk pakk kint vagyok mit ellenkeznék?-nyugodt voltam, persze ő annál kevésbé. Fegyverét előrántotta és megismételte a mondatát, hogy kövessem amit parancsolt. Újabb sóhajt engedtem meg magamnak, aztán szép lassan térdre ereszkedtem és a két kezemet tarkómhoz helyeztem.  Fasza. Körülöttünk az összes szempár ránk szegeződött az épületben.

-Kérlek a jogaimat ne mondd el hallottam már jó párszor. Mégis kint vagyok...khm-torkomat köszörülve figyeltem a padlót, ahol nem sokkal később már meg is láttam a kis lábacskáit, majd mögém sétált és a kezeimet lejjebb engedte, hogy bilincsbe tudja rakni őket.

-Álljon fel!-parancsoló volt a hangja, ami persze engem egyáltalán nem ijesztett meg. Mivel nem tettem egyből amit kért, így egy kisebb rúgást kaptam a lábamba. Sziszegve próbáltam nyugodt maradni, mert nem segített volna a helyzeten ha szarrá verem ezt az ostoba verebet. De ezt még nagyon megfogja bánni, azt garantálom. Engem senki sem rugdoshat!

-Azt mondtam álljon fel!-rám kiabált én pedig egyre nehezebben tartottam magam. Kezdett elárasztani a düh, de még kordában tudtam tartani. Szépen lassan felálltam ő pedig kivezetett  a kis bár féleségből. Elsétáltunk az autójához, ahol éppen az egyik emberem álldogált és egyáltalán nem tetszett neki a látvány. Már épp készült valamit tenni, de csak enyhén megráztam a fejemet, jelezve hogy maradjon csak a "seggén".  A kocsihoz érve nekilökött  a járműnek aminek hatására az arcom olyan szinten a tetőnek nyomódott, hogy már azt hittem betörik. Mármint a tető. A fejem túl erős ehhez.

-Aucs.-adtam ki egy nem túl meggyőző fájdalmat jelző hangot. Tényleg nem volt kellemes, de azért nem haltam bele. Hyosoo keze pedig hirtelen kezdte el felfedezni a testem  és pontosan tudtam mit keres úgyhogy az autótól hirtelen elrugaszkodva löktem őt hátrébb.

-Na nem! Nem tapizol engem, oké?! Átlépsz egy határt!-kiakadásom már rég késő volt, ugyanis a kabátom feltűrődött így előbújtatva a pisztolyomat. Basszameg! A picsába! A földön ülő rendőr csak figyelt rám és elégedetten mosolyogva szemezett a fegyveremmel. Próbáltam eltakarni, de a kezem bilincsben volt a kabátom pedig semmit sem mozdult.

-Megvan, Alexander!

Sziasztook! Hibát jelézzetek kérlek! Köszönöm!❤️❤️

(852 woorden)